“Az arabok itt csak vendégek”
Giora sokak szemében az izraeli-palesztin megegyezés egyik legfőbb akadálya. Ő ugyanis “telepes”, aki családjával a “zöld vonal” (az 1949-es tűzszünet vonala) másik oldalán él – olyan területen, amelyen a palesztinok képzelik el államukat. A Modin városa mellett lévő Nili településre mindennap tel-avivi munkahelyéről autózik vissza.
A zsidó telepesek maguk szervezte őrjáratokkal védik otthonaikat
Zalán Eszter / Népszabadság
Nili felé közeledve áthaladunk egy izraeli katonai ellenőrző ponton, amelyen túl arab falvak között terül el a 230 családnak otthont adó település. Az 1981-ben alapított telepet kerítés veszi körül, sorompón áthajtva lehet bejutni a városkába. – Vajon miért csak a zsidó telepeket kell kerítéssel körül venni? Ha az izraeliek valóban olyan szörnyűek, mint ahogy az arabok állítják, akkor miért nincs kerítés az arab falvak körül is? – teszi fel a kocsiban a provokatív kérdést Giora, eredeti nevén Gyuri, akinek családja 1973-ban települt Izraelbe Magyarországról.
Nili körül este is jól kivehetők a mecsetek tornyainak zöld neoncsíkjai. Niliből a tenger felé tekintve látszanak Tel-Aviv fényei, és Giora azt meséli, tiszta időben ellátni a síkságon elterülő déli Askelontól az északi Haderáig. A domb tetején, Niliben állva az ember megérti, miért ragaszkodnak az izraeliek a biztonsági garanciákhoz. – Nili alig tizenkét kilométerre van Ramallahtól. Ha elkezdenek onnan rakétákat lőni, mint Gázából, akkor minket könnyen elérnek – mondja a térképre mutatva a fizikus végzettségű férfi. – És miért ne tennék? – kérdez
vissza ismét. Szerinte a gázai kivonuláskor az arabok azt látták, hogy a zsidók ok nélkül elmennek, és azt a következtetést vonták le, hogy terrorral talán még többet is el lehet űzni. A Hamasz szerinte kevésbé veszélyes ellenség, mint a palesztin hatóság, mert a radikális szervezet őszintébb.
HIRDETÉS
Giora és felesége 13 évvel ezelőtt költöztek a településre Haifáról. Mint Giora elárulja, ő inkább ideológiai okokból, felesége pedig az életstílus miatt. Niliben, ahogy a többi telepen is, nagyon szoros érzelmi kötelék alakul ki a lakók között. Igazi kommuna ez, ahol a hasonló gondolkodású emberek folyamatosan segítik egymást. Ezt persze az intifáda évei is kialakították a közösségben. Bár jó pár éve nem érte támadás a települést, Niliben a férfiak rendszeresen szerveznek őrjáratokat a kerítés mentén. Giora azonban nem hajlandó “felkelésnek”, intifádának hívni ezt a korszakot: – Szerintem nem felkelés, ha valaki Molotov-koktélt dob egy gyerekekkel teli kocsira, ez terror – magyarázza.
Giora azt mondja, aggasztó, hogy valójában egyik izraeli kormány sem tette le a tárgyalóasztalra azt, amiről a zsidók álmodnak, a Nagy-Izrael tervét. – Hiába mondják az arabok, hogy nekik már a nagyapjuk is itt lakott, ez akkor is a zsidók földje – közli nyugodt küldetéstudattal a házuk konyhájában, miközben vacsorát készít a három gyermeknek. – Az arabok csak vendégek, akiket ennek megfelelően szívesen látunk – teszi hozzá. Éppen ezért is, Giora szerint most még fontosabb itt lakni, mint például a kozmopolita, laza erkölcsű Tel-Avivban. Azt mondja, nincs miről tárgyalni a palesztinokkal.
Giorának, ahogy a többi telepesnek is, komoly vitája van az izraeli társadalom azon részével, akik szerint a zöld vonalon túl élni fanatizmus, amely megakadályozza az izraeli-palesztin megbékélést. – Ha nekem nincs jogom Niliben lakni, akkor neki sincs joga Tel-Avivban élni – üzeni nekik. Giora szerint Izraelnek meg kell értenie, hogy ez nem egy nyugati, nem egy európai ország. – Nyugaton nincs erkölcsi mérce, mindent lehet, nincs igazság, csak rend. A zsidóknál az erkölcsi tartás és igazságtétel az első – vallja.
Giora nem választja szét a vallást és a nacionalizmust. A hozzá hasonló telepesek, illetve vallásos cionisták szerint a nemzet és a hit egyesül a judaizmusban. A vallásos cionisták mindig is oroszlánrészt vállaltak Izrael háborúiban, az ország építésében, ugyanakkor egyesek szerint túlreprezentáltak voltak a döntéshozásban. Egészen a gázai kivonulásig, amit Giora szerint akkori támogatói ma vagy szégyellnek, vagy hibának tartanak. – Ez a társadalmi réteg mindig is a közösség érdekeit tartotta szem előtt. Nagy csalódás volt, hogy akkor azt kérték, a semmiért hozzunk áldozatot – meséli, hozzátéve, hogy Izrael alig egy év múlva ismét hadban állt a második libanoni háborúban. Mint mondja, ma például a televízióban alig látni igazi izraelieket, igazi izraeli értékeket – “csak a tel-avivi, baloldali, askenázi zsidókat”.
A kulturális szakadék a két csoport között majdnem áthidalhatatlannak tűnik. És a palesztinok kedvéért aligha válik feloldhatóvá.
