A zsidóvicc és a spionjelentés újrahasznosítása

Hogyan lesz az egykori viccből kordokumentum, és a galád feljelentés hogyan alakul át kacagtató írássá, arról árulkodik két cikk az e havi folyóirattermésből. A múltat végképp szétröhögni persze így sem lehet, de a korfestőnek szánt szövegek egyszerre „tanítanak és szórakoztatnak”.
 

Zádori Zsolt; HVG.hu

 

Nagy fába vágta fejszéjét a Szombat zsidó politikai és kulturális folyóirat azzal, hogy a márciusi számában a forradalmak és a zsidók kapcsolatát taglalja. „A számarányukhoz képest túlreprezentált” zsidó forradalmárok régóta izgatják a képzeletet, ám a kapitalizmust és a szocializmust komplementer zsidó vircsaftnak tekintő szélsőjobb eredményesen terelgeti a magyar közgondolkodást a leegyszerűsítő magyarázatok felé. A kommün – amelyet a kortársak jelentős része zsidó csinálmánynak tekintett – kikiáltásának kilencvenedik évfordulója kiváló apropót ad arra, hogy a világmegváltó mozgalmakban zsidó részvétel mértékét, hogyanját és okát tárgyszerűen tárgyalják.

„Ellentétben tehát a népszerű mítoszokkal, a zsidóság egyáltalán nem csatlakozott »egyként« a forradalom ügyéhez, sokan […] szembefordultak vele” – bizonyítja rövid, katalógusszerű írásában Megadja Gábor eszmetörténész. Fel is sorol néhány gondolkodót a legfontosabbak közül: Jacob Talmon, Leo Strauss, Irvin Kristol, Hannah Arendt és Polányi Mihály, akik bár különféle utakon, de mindannyian eljutottak a modern forradalmak elutasításáig. Rajtuk kívül is van még példa bőven, mindenki kedvére válogathat becses a XX. századi gondolkodók közül, akik „zsidó létükre” szemben álltak vagy szembe fordultak a társadalmi haladás minősített esetével, a forradalommal. Nekem személyes kedvencem a liberális Raymond Aron, akinek munkássága a „rendszerkritikus” Jean-Paul Sartre-énak antitézise. Megadja Gábor és Szalai Miklós filozófus írásárai igazolják, hogy a zsidó „származástól” nem vezet egyenes út sem a forradalomhoz, sem az ellenforradalomhoz, sem a messianizmushoz, sem a reakcióhoz.

Ezzel együtt a Szombat szerkesztőinek az az ígérete, hogy írásaik meghaladják majd az eddig általánossá vált két beszédmódot, csak részben teljesült. Igaz ugyan (bár a lap irányultsága miatt ez nem meglepő), hogy az összeállítás cáfolja az antiszemita állítást, miszerint a zsidók maguk a destrukció, a zsidóság pedig ab ovo bomlasztja a társadalmi rendet, ám nem adja ellenbizonyítékát annak a nézetnek, hogy az évezredes kirekesztettség fogékonnyá tette őket a társadalmi igazságtalanságok iránt. Talán, mert ez utóbbiban – legyen is bármennyire „közhelyes” – azért van valami.

Nem zsidó, nem keresztény, pogány

Bizonyos értelemben a legtanulságosabb márciusi Szombat-cikk Vörös Boldizsáré, aki az 1919-es zsidóviccekről ír, amelyek egyrészről a Tanácsköztársaság idejének vaskos antiszemitizmusát, másrész a zsidó polgárság és kisegzisztenciák maradárságát dokumentálják.

Nevetni már szinte egyik viccen sem lehet (18-at közöl újra a szerző). Nem azért, mert durvák, antiszemiták vagy igazságtalanok – az effélék nem igazán ártanak vicceknek, hiszen aljas vagy alpári élceken is lehet röhögni. Ám a Tanácsköztársaság idején keletkezett élcek esetében nem csak arról van szó, hogy a vicc szóbeli műfaj, így leírva szükségszerűen elveszíti lényegét, de 1919 óta ki is ment a szellemességek alól az idő, megszűnt a műfaj éltető közösség, elfonnyadtak a poénok. A zsánerfigurák kiszikkadtak, mivel a pesti utcát száz éve benépesítő „örök zsidó” véglegesen panoptikumfigurává vált, illetve a polgári világnak is vége szakadt.

Vörös a korszellem megjelenését látja e viccekben. Joggal. Az élclapvilág figyelemreméltó gyorsasággal reagált a történésekre, és örökítette meg a magyar kommün 133 napját. Ami még különösebb, hogy már a proletárdiktatúra alatt is gyűjtötték a vicceket, a Kommunista Proletármúzeum egyik munkatársa publikálta is a szovjetellenes „burzsujvicceket”.

„– Miért van Garbai benn a népbiztosok tanácsában? – Hogy legyen valaki, aki az aktát szombaton is alá tudja írni.” Ez a vicc reprezentálná a Tanács-Magyarország „zsidóuralmát”.

„Egy vidéki városban két jámbor zsidó azon tanakodott, vajon zsidó vallású-e Pogány József, a nagyszájú népbiztos. Nem tudták eldönteni a vitát, hát elmentek a rabbihoz. Rövid gondolkodás után ezt a szentenciát mondta ki a tudós férfiú: – A népbiztosok közt nincs se zsidó, se keresztény, mert az mind – pogány.” Ez pedig arról tanúskodik, hogy a zsidó kisemberek se lelkesedték a proletárforradalomért és vezetőiért.

Vörös Boldizsár forrásként, kordokumentumként használta a korabeli zsidóviccek írott változatait. Papp István történész a Kommentár legfrissebb számában szintén szövegeket hív segítségül ahhoz, hogy bemutassa, mennyivel kiterjedtebb volt a kádári állambiztonság rendszere, mint azt ma elképzeljük. De míg a zsidóvicceket mindenki ismerte, a közkultúra részei voltak, addig a Papp által feltárt szövegek bizalmasaknak, sőt titkosaknak szánták: jelentések és BM-s eligazítók.

A kutatók elsősorban a hálózati személyek („ügynökök”) és a hivatásos állambiztonsági állomány tevékenységére összpontosítanak, amikor az 1956 utáni politikai elhárítás működését tárgyalják. Eddig még kevés szó esett a természetes szövetségesek, a párttagok, a munkásőrök és más „társadalmi kapcsolatok” mai tudásunk szerint alig dokumentált állambiztonsági tevékenységéről. A történész szakma nem hanyagságból marad meg a kitaposott ösvényen, hanem mert a „hálózaton kívüli” forrásokhoz eddig nem igazán férhetett hozzá.

Papp – aki egyébként az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa – négy szöveget közöl, amelyek felvillantják, mekkora szerepük lehetett a „társadalmi kapcsolatoknak”. Közülük az egyik valóban figyelemreméltó, és nem csak a történelmi értéke miatt, sőt nem is elsősorban azért. Nem tudjuk elhessegetni a gyanút, hogy a történészt is lenyűgözte az a „mulatságosság”, amely a szövegből árad.

Igazán nem szeretnénk cinikusak lenni, mert világos, hogy a feljelentésnek szánt írás akár embereket tehetett tönkre, de így, önmagában állva, az egykori történet kibontatlanul hagyva leginkább nem drámaiságával, hanem nyelvi és gondolati bornírtságával hat ránk, mai olvasókra. Ezzel együtt telitalálatnak tartjuk, mert a korfestés így is megtörténik. A fogalmazási lelemény, amellyel a magánszorgalmú Pendli János dorogi munkásőr századparancsnokának tesz jelentését, Esterházy Pétert vagy Parti Nagy Lajost juttatta eszünkbe. De Pendli esetében nem az írói fantázia szárnyalásáról vagy stílbravúrról van szó – ez volt 1960. február 10. valósága.

Kioktattam őt a nép nyelvén

Nem tudunk ellenállni a kísértésnek, és a szöveg majd’ egészét betűhíven közöljük:

„Jelentem az elvtársaknak, hogy 1960. február 9-én Budapesten a Híradó moziban – Lenin krt. – Hruscsov Amerikában c. filmet néztem meg és a következő esemény történt, illetve szolgálatba lépni kellett.

A filmet hugom jelenlétében néztem meg, az ea. elején amikor a film azon részéhez érkezett, a repülőtéri fogadtatás után a kísérő szöveg filmhíradó szpíkere azt tolmácsolta, hogy a Vasingtoni egyház Esperese könyörgő isten tiszteletre hívta híveit, amivel a fogadtatás sikerét akarta csökkenteni… e szavak elhangzásánál egy mellettem álló civilruhás egyén a következő megjegyzést tett. Még ilyen hazugságot! Én az első percben nem akartam hinni fülemnek, de a másodperc töredékével, azonnal reagálva a hangos provokációs kijelentésre kérdést intéztem az illetőhöz, hogy az előző megjegyzést mivel igazolja? Erre ő megismételte előbbi kijelentését. Mi az maga nem hiszi el hogy ez hazugság? Hiszen a magyar újságok is megírták, hogy Hruscsov köszönetét fejezte ki, hogy Ő érkezése sikerében misét mondattak.

Én azt mondtam erre – Ön nem tud újságot olvasni mert ez Hruscsov elvtárs épp ellenkezőleg köszönte meg a fogadtatás sikertelenségét célzó illetve ez irányú istentiszteletet. Erre ő a következőket válaszolta. Ilyen formán hazudnak az újságok is. Mivel az esemény kezdet a körülöttünk állók között kiéleződni, felszólítottam – sötétben – törvény nevében feltűnés nélkül kövessen.

A felszólításnak eleget tett. A mozi előterén a szolgálatos törzsőrmester elvtársat felkértem, hogy legyen segítségemre. Ő azonnal készségesen segített, majd az igazgatói szobában a törzsőrmester elvtárs igazoltatta az illetőt – az igazoltatás közben a Filmszínház Igazgatósága előtt is megismételte a fent írt kijelentést, mire az igazgató rendre utasította, és figyelmeztette, hogy a film a legnagyobb cenzura mellett csak a valóságot nyújtja. Erre Ő velem és az Igazgatóval szemben többszöri szemtelen »Leszerelő« – idegen szavakat használt – többek között latint – ezt kikértük magunknak, és felszólítottam, használjon magyar kifejezéseket! Ne próbáljon ezzel a modorral cinizmust kelteni.

Igazoltatásával kitűnt honnan fúj a szél. Foglalkozása lelkész. A fenti szavak persze mindezt megelőzően hangzottak el. Így a foglalkozásra való fényderülés Én is megváltoztattam »nyelvjárásomat« és kioktattam őt a nép nyelvén.

A főtisztelendő úr neve: Csikos József, szül. Vejte 1913. XII. 13. Lakik: Budapest II. ker. plébánia

A rendőrtörzsőrmester elvtársat, felkértem az intézkedés megtételére, aki a bejelentésre határozott igéretet tett. Az igazoltatás után a tisztelendő úr szabadjára lett engedve. Ruházatára jellemző, használt szürke nagykabát, erősen használt kalap, lábán bakancs.”

(Szombat, 2009/3; Kommentár 2009/1)