Robert Capa kései hazatérése

Írta: HVG - 2009-03-06 Rovat: Hírek - lapszemle

Robert Capa hazatér? Nos, Magyarországnak van törlesztenivalója az innen elszármazott, nagy fotósgenerációval szemben. Kertész, Brassai, Munkácsi, Capa nem nálunk lettek világhírűek. A magyar állam most 300 milliót költött egy nagyobb anyagra a hetvenezer negatívot tartalmazó Capa-életműből. Mit vettünk és miért? S milyen vihart kavart mindez?

Forrás: HVG

“Magyarország nagyhatalom. Nagyhatalom a fotográfia területén. Olyan nevek és életművek teszik azzá, mint Robert Capa, André Kertész, Brassai, Martin Munkácsi” – így kezdődik a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) Robert Capa kiállításához készült weboldalán az ismertető szöveg.

Minden szava igaz. Eltekintve attól az apróságtól, hogy a felsoroltak egytől-egyik elhagyták ezt az országot, ezt a kulturális “nagyhatalmat”. Jobbára kényszerűségből. De most ne kukacoskodjunk mondatokon; Robert Capa ugyanis hazatér. Nem tekinthető másnak, mint jelentős részben jelképes gesztusnak, hogy a magyar állam 300 millió forinttal támogatta most több mint ezer fotó megvásárlását és országos bemutatását a Capa-hagyatékból.

Hazatérés? Persze, részben az. Kilencszáznyolcvanöt Capa-képről van szó, ebből 48 egykorú, eredeti Capa papír-pozitív, 937 pedig úgynevezet autorizált példány. Ezeket a művész öccse, a 2008-ban elhunyt Cornell Capa által 1974-ben alapított New York-i ICP (International Center of Photography) készítette a kilencvenes évek közepén az életmű fontos darabjaiból. A szárazbélyegzővel is ellátott, úgynevezett “master selection” három példányban készült, egy New Yorkban, egy Tokióban van, egy sorozat pedig most már Magyarországon. További húsz fotó az ICP ajándékaként került a csomagba, és benne van még öt, mások által készített Capa-portré.

Mint az MNM történeti fotótárában kérdésünkre elmondták, Cornell Capa és Richard Whelan, Capa barátja és életrajzírója áttekintették a hetvenezer negatívot tartalmazó életművet, s így állt össze a magyar állam által körülbelül 200 millióért megvásárolt műtárgy-csomag. A 300 milliós akció fennmaradó része a méltó bemutatásra és a katalógus készítésre fordítódik. Az MNM most tíz napig állítja ki a fotók egy részét, a Ludwig Múzeum pedig júliustól mutat be egy jóval nagyobb válogatást, hogy aztán az anyag útra keljen, és az ország több városában is kiállítsák.

Az MNM-beli kiállítás azonnal belekerült a hazai politikai reprezentációba. És persze, a politika mindig aktuális üzeneteit látja bele még a múlt művészetébe is. Most is itt volt a tanulság Gyurcsány Ferenc miniszterelnök csütörtöki megnyitóbeszédében: „Csak az az ország képes megtartani fiait, lányait, amely országban a megértés, tolerancia, együttműködés uralkodik.” Robert Capa, született Friedman Endre Ernő élete éppen az ellenkezőjére példa, hiszen az 1913-as születésű budapesti fiú már 1931-ben el kényszerült hagyni hazáját. Részben, mert baloldali megmozdulásokban, akciókban vett részt, s emiatt le is tartóztatták, részben pedig zsidó származása miatt. Emiatt aztán – ezt kell mondjuk: természetesen – Európát is elhagyta, az Egyesült Államokba ment.

A politika megjelent az eseménnyel kapcsolatban, a kulturális minisztérium maga kommunikálja az ÉLŐ/KÉP című kiállítást, s ma, ha valahol a politika mutatja magát, az azonnal gyanúba keveri az ügyet. Így aztán a maliciózus Budapesten mondogatni is kezdték, nem ér 300 milliót az anyag, Magyarországot megetették, olyan lesz az ügy, mint az esztergomi Botticelli, nesze semmi, fogd meg jól.

Nos, hogy mi mennyit ér, azt a műtárgypiac dönti el. Ám minthogy fotókról van szó, azt hozzá kell tenni, hogy amikor “művet” veszünk, akkor nem a negatívot vesszük meg feltétlenül. A sokadik kópiának is van értéke. Természetesen értékesebb az egykorú kópia, a fotó keletkezésével egyidejű papírkép vagy a fotós által készített, szignált példány, vagy az autorizált kópia (mint amilyen a szóban forgó master selection is). Míg ha a netről mi nyomtatjuk ki a fotót a printerünkkel, az legfeljebb annyit ér csak, amennyibe a papír került. Hogy tehát “sok-e a 300 millió”, vagy sem, azt az érzékeny műtárgypiaci megítélés dönti el. Robert Capa azonban kell, hogy érjen nekünk ennyit.

A politika hangsúlyos megjelenését az ügyben Kincses Károly fotómuzeológus komoly problémának tartja. A szakember – a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum (MFM) alapítója – maga is járt New Yorkban és igen jól ismeri a Capa-anyagot. “Cornell Capa szándéka az volt, hogy három világrészen, ott egy fotóval foglalkozó csúcsintézmény alapjául szolgáljon ez az anyag” – mondja a hvg.hu-nak. “Ez amúgy nálunk évtizedes problémákat oldana meg a fotótörténeti kutatás, a képzés, és a kortárs fotó terén, s amit most szétforgácsolt és alulfinanszírozott intézmények egymástól függetlenül, elszigetelten végeznek, azt egy ICP-szerű központ láthatná el.”

Mint Kincses Károly mondja, a Capa-anyag Tokióban egy hasonló csúcsintézményhez került, s ilyesmit kellene idehaza is alapítani. “Az világos, hogy a gazdasági helyzet ezt most nem igazán teszi lehetővé. De hogy a minisztérium nem is kommunikálja ezt a szándékot, hogy nem is indulunk el ebbe az irányba, s pusztán egyszeri tűzijáték lesz a dologból, ezt rendkívül rossznak gondolom.”

E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója, aki Kincses Károly fotótörténész-szakértővel együtt Amerikában tanulmányozta a szóban forgó anyagot, így foglalta össze a hvg.hu-nak Capa jelentőségét: “Az első olyan, nemzetközi jelentőségű fotós, akinek teljes életműve a modern értelemben vett fotóriporteri tevékenységen alapszik. Sajátos magatartás, attitűd jellemezte minden megmozdulását: akció közelben volt, a pillanatot, az adott, akár életveszélyes helyzet egyszeriségét volt képes megragadni. Legendás, hogy öt háborúban is ott volt, mégse gondoljuk pusztán haditudósítónak. Igazi dokumentarista, akit elsősorban az ember érdekelt.”

A főigazgató szerint a Capa-kiállítás ráirányíthatja a figyelmet a magyar fotótörténetre, s egyáltalán, segíthet abban, hogy a kissé háttérbe szorult fotót a magyar közvélemény is a művészet egyenrangú részének tekintse.

A júliusi, utazó Capa-kiállítás kurátora éppenséggel egy, a kortárs művészetben dolgozó szakember lesz, Páldi Lívia. A hvg.hu arról kérdezte, a kortárs művészet szemszögéből mi az, ami a Capa-anyagban érdekes? “A rendelkezésre álló idő nem elég ahhoz, hogy kortárs kontextust teremtsünk az anyagnak” – kezdi Páldi Lívia. “A Ludwigban körülbelül 200-220 művet mutatunk majd be, és a tervem az, hogy a Nemzeti Múzeumból, illetve az ICP-ből válogatok hozzá fotóanyagokat, leginkább a spanyol polgárháborúból és a kínai-japán háborúból; akár privát fotókat is. Ezzel, valamint Capa személyes dokumentumaival izgalmas kontextus volna teremthető. Láttam az ICP nagy kiállítását, a ‘This Is War’ címűt, amelyet több európai városban is bemutatnak, márciusban például Milánóban nyílik meg. Nagyon fontos volt hogy a képekkel együtt lehetett látni azokat a magazinokat is, amelyekben megjelentek. Egész más egy polgárháborús fotó bekeretezve múzeum falán, mint a megjelenése helyén, egy színes magazin címlapján.” Mint a kurátor kifejti, őt magát sem a fotó, mint “múzeumi státuszú tárgy” érdekli, hanem a közeg, valamint a koránt sem lezárt Capa-kutatás összefüggései is.

Páldi Lívia személye, úgy tűnik, többeknek problematikus a fotós szakmai közegben. Bánkuti András, a MÚOSZ Fotóriporteri Szakosztályának elnökeként jegyzi a hvg.hu-hoz eljuttatott, “Hogy kerül a képbe?” című állásfoglalást, amely éles bírálatot fejez ki. “Vajon ki kérte fel a történeti és dokumentarista fotókiállítások rendezésében járatlan, tapasztalatlan Műcsarnoki kurátort? (…) a most megnyílt szűkített Capa-kiállítást kiválóan megrendező Lengyel Beán és Baji Etelkán kívül, még legalább három olyan fotótörténész dolgozik, aki jobb, hozzáértőbb kurátora lenne a világhírű fotográfusnak. Ráadásul Ők mint közalkalmazottak, ingyen csinálnák meg a kiállításokat. Ha meg sok pénze van az országnak, akkor az USA-ba kiküldött két szakembert (akik kiválogatták az eredeti vintage képeket) E. Csorba Csillát és/vagy Kincses Károlyt (Ő könyvet is írt Capáról) kellene felkérni a kiállítások rendezésére. Persze, ha lennének szakmai és erkölcsi szempontok.”

“Ha nem elég jók a képeid, az az oka, hogy nem vagy elég közel” – idéz egy Robert Capának tulajdonított ars poetica-szerű mondatot Kincses Károly, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum 2005-ös Capa-kiállításának katalógusában. A mostani reneszánsz tehát egyrészt nem előzmények nélküli, ahogy a gyűjteménygyarapodás sem az. Többen, régóta dolgoztak azon, hogy Capa életműve nálunk is méltó elismerést kapjon. A kecskeméti kiállításon szerepelt 88 kép akkor már itteni tulajdonban volt, nem kis részben az ICP és Cornell Capa azon törekvésének köszönhetően, hogy kerüljön Magyarországra is az életműből. 1999-ben pedig a budapesti Néprajzi Múzeum nagy kiállítása igen sokat tett Capa hazai recepciójáért. Ezt, a Capa & Capa című tárlatot Révész Tamás, New Yorkban élő magyar fotóriporter készítette elő, s előadást tartott rajta John G. Morris, a Life, a New York Times és a Washington Post egykori képszerkesztője, Capa jó barátja is

Szerkesztőségek, szerkesztők, hadszínterek és katonák, nők, barátok, városok és utazások: Robert Capa rövid élete alatt számtalan emberrel került kapcsolatba, több metropoliszban volt otthon Párizstól New Yorkig, sok lapot látott el anyagokkal. Ebből adódóan maga az életmű még mindig tartogathat meglepetéseket. Ahogy Kincses Károly szövege idézi fel: Capa 1954-es halála után csaknem harminc évvel került elő egy bőröndnyi soha nem publikált kép egy párizsi ház padlásáról. A kétezres évek elején is kerültek elő Capa-negatívok Japánból, egy lap szerkesztőségi archívumából. S létezett egy bizonyos bőrönd is – benne negatívok és dokumentumok-, amelynek története csak tavaly ért véget.

A “mexikói bőrönd” néven emlegetett, három doboznyi anyagot Capa Párizsban hagyta 1939-ben, amikor Amerikába ment, és mexikói feltűnéséig, azaz 1995-ig elveszettnek hitték a kutatók. Capa 1954-ben, Indokínában, haditudósítás közben meghalt, s nem tudta senki, hogyan kerültek a negatívok Mexikóba. (Cornell Capa úgy tudta, “Csiki”, azaz Weisz Imre, Capa párizsi laborasszisztense adta oda Marseilles-ben a mexikói konzulnak.) Mindenesetre az ICP 2008-ban onnan vette meg. 3500 darab, 1936-39 közt készült negatív volt benne a spanyol polgárháborúból. Gerda Taro, David Seymour és Robert Capa munkái, három olyan fotográfusé, akiket a század legnagyobb fotóriporterei között tartanak számon. Történetük még lezáratlan.