Cigányútra tévedtünk

Tatárszentgyörgyön agyonlőttek két cigányt, egy ötéves kisfiú is sörétet kapott, hátulról. Esélye sem volt a menekülésre. Ehhez hasonló eset már többször is előfordult, az elkövetők szándéka akkor is egyértelmű volt, kilétük pedig bizonytalan.

Forrás: Kommentár

 

Annyi azonban biztos, hogy az áldozatok teljesen vétlenek voltak, viszont a cigánysor szélén laktak, könnyű alkalmat nyújtottak a gyilkosoknak tettük végrehajtására és a menekülésre. Az elmúlt hetek tragikus eseménysora Sólyom László köztársasági elnököt is cselekvésre késztette, ami egyértelmű jelzés arra nézve, hogy komoly válság alakult ki.

Nyilvánvaló, hogy közeledünk a roma-nem roma etnikai polgárháború felé, ahol etnikai alapon is szerveződő roma galerik is működnek, de a romák elleni támadások is fokozódnak. Valami felrobbant, aminek pedig nem kellett volna. Ezért a helyzetért a bal-és a jobboldal is felelős, mert hagytak üszkösödni egy olyan problémát, amivel nem azért nem lehet játszani, mert érdekeket sért, hanem azért, mert a mi bőrünkre megy.

Mik is azok a nézetek, melyek gátját képezik a helyzet helyes szemléletének? A baloldal (és a liberálisok) a romákkal kapcsolatos összes problémát, sőt az esetleges valós és negatív tapasztalatokat is a kirekesztés/rasszizmus címszó alá söpörtek be, a romák szerepéről pedig kizárólag akkor hajlandóak beszélni, ha a romák áldozatok. Ebben a szemléletben, amellett, hogy a konzekvencia nem sajátja, van egyfajta rejtett rasszizmus is, hiszen a romákat passziv elemeknek tekinti, olyanoknak, akik gyerekek, akiket meg kell védeni a felnőttektől, s eltekint attól a ténytől, hogy ők valójában ugyanolyan felnőtt emberek, akiknek jogaik és kötelességeik is egyformán vannak.

Ezt a diskurzust alapvetően a holokauszt emlékezete mozgatja: a cigányokkal, mint kollektívummal kapcsolatos bármiféle negatív vélemény kimondása a gázkamrákhoz vezető út első állomásának nyilváníttatik, amelynek következtében nem csak a fasiszta vagy rasszista nézeteket, hanem a valós problémákról való nyílt beszédet is kisöprik a margóra. Ennek is köszönheti a Jobbik a népszerűségét, mely – úgymond – beszél ezekről a problémákról. (Jean-Marie Le Pen, a francia radikális jobboldali Nemzeti Front vezetője mondta azt régebben, hogy „én kimondom azt, amit ti csak gondoltok”.)

Ez a szemlélet nem tud mit kezdeni azzal az etnikai feszültséggel, amely leginkább a szegényebb kelet-magyarországi régiókban alakult ki a romák és nem romák között, ahol súlyos szociális problémák is terhelik a térséget és ahol a szembenállás etnikai színezetet is ölt. Ez a diskurzus teljesen uralkodóvá vált a baloldali-liberális kormányok alatt – az értelmiség meghatározó köreiben főleg –, és jellegzetes lecsapódása az, hogy a gyermekek után járó támogatásokat feltétel nélkül folyósítják, így kifejezetten pénzkereső tevékenységgé vált a gyermekvállalás ebben a csoportban. A magyarság bármely alcsoportjának demográfia megerősödésének – egy alapvetően rossz korfával rendelkező társadalomban – egyébként feltétel nélkül örülnünk kellene, ugyanakkor, ha ezek a demográfiai folyamatok az ország szociális problémáit továbbmélyítik, akkor olyan fékeket kellene beépítenünk a rendszerbe, mely termelőket és adózókat, felnőtteket teremt a segélyezettekből. S nem szociális juttatásra váró gyerekeket.

Ehhez azonban stratégiára lenne szükség, ami hiányzik. Az antiszegregációs, illetve a „gettósítás” (jellemző e szó) elleni tolerancia-kampányok alapvetően becsődültek, a hamis elvekre épülő kisebbségi önkormányzati rendszer pedig nem képes orvosolni ezeket a problémákat, hiszen nem fejezi ki a magyarországi romák valódi megosztottságát és sokféleségét.

Azonban a jobboldalnak is megvan a maga felelőssége a roma ügyekben. Nem pusztán arról van szó, hogy a jobboldali kormányok alatt sem ment sikeresebben előre a roma integráció ügye, nem született roma integrációs terv, nem volt roma politika, és hogy a jobboldali pártokkal szövetséges roma szervezetek ugyanolyan instrumentalizált hatalmi célt töltenek be, mint a baloldalhoz hű roma szervezetek. Hanem arról is, hogy létezik egy jobboldali közeg, ahol meglehetősen masszív cigányellenesség dívik (miközben az MSZP-szavazók körében is létezik a jelenség), és még a jobbközép-konzervatív körökben is hajlamosak leszűkíteni az egész roma-nem roma együttélés zökkenőinek kérdését a rendészetére, mondván, hogy a lényeg az, hogy a cigányoknak az átlagosnál nagyobb „bűnözési hajlandóságát” rendőrök (és esetleg a revitalizált csendőrség) segítségével kell megtorolni, és helyreállítani a rendet.

Természetesen senki sem kérdőjelezi meg azt, hogy a bűnt üldözni kell, és ha szükséges, akkor fokozott rendőri jelenléttel is gátat kell szabni a lopások, rablások és gyilkosságok terjedésének. Ám ez az álláspont attól a ténytől tekint el, hogy ahhoz, hogy a roma társadalom itt tart, komplex okok vezettek. Tehát a helyzetről nem pusztán saját maguk, illetve a többségtől némileg eltérő kulturális-társadalmi normáik tehetnek, hanem a magyar társadalom egészének átalakulása, s a számukra ezzel járó perspektívátlanság. A munkakényszer és a szocialista nagyipar megszűnése (ez korábban felszívta a romák jó részét), ezzel pedig a tömeges roma munkanélküliség elterjedése is fontos szerepet játszott a rossz helyzet kialakulásában, melynek a megoldása sem lehet így pusztán rendőri.

A rendőrség nem ad megélhetést és életcélt a romáknak, nem iskoláztatja őket, nem alakítja ki azt a középosztályt, melyhez asszimilálódni lehetne, maximum a baloldalon „megélhetési bűnözésnek” nevezett jelenségeket előzi és torolja meg. A rendőrségnek más nem is feladata – egyébként. A „Law and Order” híveinek figyelmét ellenben felhívnám arra, hogy a magyarországi büntetésvégrehajtás rendszerének ismerete alapján azt vélelmezhetjük, hogy a javító-nevelő funkció helyett a bűnre való további és visszafordíthatatlan szocializáció valósul meg a börtönökben és fegyházakban, és a büntetési célok közül kizárólag a társadalomból való átmeneti kizárás valósul csak meg. Ami kevés, lássuk be.

Szintén nem nagyon vesznek tudomást a jobboldalon arról, hogy bár valóban vannak etnikai feszültségek romák és a nem romák között, ám a cigányellenesség sem egy baloldali-liberális khiméra pusztán, hanem létező valóság, a támadásokkal pedig a fizikai agresszió is megjelent a romákkal szemben, jellemzően nem a pénzbehajtó bandákat, hanem a koldusszegény és kiszolgáltatott cigánysort célozva meg.

Mégis, a véleményem az, hogy a cigányok társadalmi problémájának kezelésének mindenkit kielégítő módja inkább érkezhet a konzervatív (konzervatív-liberális) irányból, mint a baloldalról. Mert ez az a világnézeti-politikai áramlat, ahol nem csak a jogokat szajkózzák és nem pusztán megvédendő kisebbséget látnak a romákban, de a rájuk háruló társadalmi és egyéni kötelességeket is számbaveszik. Voltak és vannak a jobboldal felől érkezett pozitív kezdeményezések: Malgot István író-rendező cigányszinházat is szervezett, Böjte Csaba dévai ferences szerzetes pedig rengeteg roma gyerekkel foglalkozik. Egyikük sem nevezhető a „Tégy a gyűlölet ellen” mozgalom pártpolitikai hívének, vagy az Amnesty International és az SZDSZ közös, helyi aktivistájának…

Ők nem valamiféle aufklérista projekt tárgyaiként tekintenek a romákra, hanem a saját kulturális-társadalmi hagyományuk előnyeinek és hátrányainak tudatában neveltek és nevelnek, valamint a többségi társadalom helyzetének és szükségleteinek alapján próbálnak meg segíteni, cselekedni.

Amúgy meg közel egymillió magyar állampolgárról van szó. Polgártársainkról.

Ezt ne feledjük.