Mintha idegen országba érkezett volna

Éltem, átéltem A zsidó munkaszolgálatosokat kegyetlen útjuk megtizedelte, kevesen élték túl
 

Forrás: Dunántúli Napló

 

 

Singer István Baján született 1920. november 22-én. Négyéves korában költözött családjával Pécsre. 1941 októberében, zsidóként, behívták munkaszolgálatra. 1942-ben érkezett alakulata a Don folyó közelében lévő Arhangelszkojébe. Ott érte őt 1943 januárjában a szovjet hadsereg ellentámadása. Magánkiadásban jelentette meg Éltem, átéltem című könyvét. Beszélgetésünkkor a könyv kapcsán elevenítettük fel élete néhány fontos és szomorú eseményét.

Hogyan emlékezik vissza könyvében gyermekkorára?

Hároméves koromtól kezdve mindenre visszaemlékezem, ami velem történt. A Sugovica partján egy udvarral körülvett verandás házban laktunk. Apámnak szállítási vállalkozása volt. Sajnos nagyon szeretett kártyázni, egyszer egy éjjel egész vagyonát elvesztette. Később apám elhagyott bennünket, anyámmal, lánytestvéremmel Pécsre költöztünk. Hétéves koromba beírattak a pécsi izraelita elemi iskolába. Tanultuk a héber betűket, olvastuk a Tóra öt könyvét, megismertük a legjobb magyar költők verseit, átszellemülten hallgattuk a Himnuszt. Tanulmányaimat a Széchenyi István Reáliskolában folytattam. Iskolánkban kilenc zsidó fiú közül négy megbukott az érettségin, nekem sikerült. Ezt követően csak fizikai munkára lehetett elhelyezkedni. Én az asztalosmesterséget tanultam ki.

1941 októberében hívták be munkaszolgálatra. Hogyan változott meg ezután az élete?

A pécsi vasútállomásnál kellett jelentkeznünk, több társammal Mohácsra utaztunk. A selyemgyár fából készült, félig üres épületébe vittek bennünket. Ott katonasapkát, bakancsot és egyéb felszereléseket kaptunk. Rövidesen ládaellenőrzéseket tartottak, mindent elszedtek tőlünk, amit a katonák maguknak akartak megtartani. Később a folyamőr-laktanyába költöztünk, ahol kegyetlen kiképzést kaptunk. Ez rengeteg békaügetést, földön kúszást jelentett. Novemberben Patacs faluba vezényeltek egy szakasz tagjaként, ahol lőtér létesült, ehhez kellett utat építeni. Nehéz munka volt, a talaj sziklássága tette azzá. Kétheti munka után visszatértünk Mohácsra. Hidász kiképzés következett. Április elején vagonkirakáshoz vezényeltek a Duna-partra. Egy hónap után visszarendeltek bennünket. Ekkor már biztosan tudtuk, hogy kivisznek a frontra. Erre 1942. június 20-án került sor..

Ezután kezdődött meg gyötrelmes útjuk a Don kanyarig.

Csak röviden tudom ezt áttekinteni. A Vág völgyén keresztül, Nyitra, Zsolna elhagyása után Katowice felé vitt a vonat, majd Krakkó, Rielce, Radom, Breszt volt az útvonal, mire elértük Csernigovot. Bennünket többször megállítottak a megrongált utak javítására. Gyakorta kellett emberi és állati hullákat eltemetnünk. Néhány nap után, fáradtan és elgyötörten értük el célállomásunkat a Don melletti Arhangelszkojét. Augusztustól kezdve mind rosszabb lett az időjárás, hideg lett, sokat esett az eső. Egyre rosszabb hírek érkeztek a 20-25 kilométerre lévő frontvonalról. 1943. január 12-én az orosz csapatok áttörték a magyarok védelmi vonalát. Megkezdődött a visszavonulás. Az utakon borzalmas viszonyok uralkodtak, -45 fok hideg volt. Megállni nem volt ajánlatos, mert az a fagyhalált jelentette. Rengeteget szenvedtünk, mire márciusban, már olvadáskor, bokáig érő sárban menve, Csernyikovba értünk. Alig maradt hatezer túlélő a frontra kiküldött 30-40 ezer munkaszolgálatosból.

Mi várt az életben maradottakra a hazatérésük után?

1943. szeptemberében lépte át a határt az a vonat szerelvény, mely az életben maradt zsidó munkaszolgálatosok egy csoportját hazaszállította. Visszamehettem Pécsre dolgozni, de a nyugodtnak tűnő élet 1944 márciusában, hazánk német megszállása után véget ért. Nemsokára nekem is részt kellett vennem a pécsi gettó építésén. Júniusban több társammal együtt újra behívtak munkaszolgálatra. Mohácson uszályokat töltöttünk szénnel, földmunkákat végeztünk. Szeptemberben a fővárosba szállítottak bennünket, asztalosmunkán dolgoztam egy budapesti sörgyárban, majd a bombák okozta gödrök betemetésében vettem részt. Október 15. után még néhány életben maradt társammal együtt elindítottak bennünket Ausztria felé. Szerencsénkre megmenekültünk, mert decemberben a szovjet katonák kiszabadították a csoportunkat és elindulhattunk hazafelé.

Hogyan emlékezik vissza a hazatérés első napjaira?

Pécsre érkezve nagyon vidámnak és boldognak kellett volna lennem. Sajnos nem találtam, hogy hol az otthonom. Úgy éreztem, mintha egy idegen országba érkeztem volna. Lehangolt és szomorú voltam. Nem tudtam, hogy hova menjek, ki fog befogadni. Rokonaimat kerestem, talán azoknál meghúzhatom magamat. Sajnos sehol sem voltam szívesen látott vendég. Sok időbe került, míg végre lakást és munkát találtam. Lassan, sok nehézség és gond között, kezdődött új életem.