A rendszer, amely százmillió halottat produkált

Írta: Szombat - 2009-02-26 Rovat: Hírek - lapszemle

Egy 2000-es országgyűlési határozatnak hála Magyarországon is van emléknapja a kommunista diktatúrák áldozatainak. És bár hazánkban elsősorban a hírhedt “ötvenes évekre”, majd az 1956-os forradalom leverésére és a megtorlásra emlékezünk, nem szabad megfeledkeznünk a világ többi kommunista államában élők szenvedéseiről sem.

A kommunizmus áldozataira emlékezünk

2009. február 26. / Hirszerző

Hazánkban 2000-ben döntött az Országgyűlés úgy, hogy február 25-e lesz a kommunizmus áldozatainak emléknapja, mivel 1947-ben ezen a napon tartóztatták le és hurcolták a Szovjetunióba Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát.

A képviselőt a megszálló szovjet katonai hatóságok szovjetellenes kémkedés és ellenkormány alakításának hamis vádjával letartóztatták, majd 25 évi, a Szovjetunióban letöltendő kényszermunkára ítélték. Kovács Béla 1955 novemberében került vissza Magyarországra és 1956 áprilisában szabadult.

Magyarországon elsősorban a kommunista hatalomátvétel utáni időszakra, a kitelepítésekre, a hírhedt “ötvenes évekre”, majd az 1956-os forradalom leverésére és a megtorlás időszakára emlékezünk, ám nem szabad megfeledkeznünk a térség, a világ többi kommunista államában élők szenvedéseiről sem.

A kommunizmus egyes kritikusai szerint a rendszer alapvetően humánus eszméket torzított el, a kizsákmányolástól mentes közösségi társadalom létrehozásával “jót akart”, de a sztálini éra menthetetlenül félrevitte a világmegváltást. Ez a feltételezés azonban nehezen igazolható.

Egyenes út

A rémuralmat ugyanis egy olyan ideológia nevében valósították meg, amely kezdettől fogva tagadta a magántulajdont, forradalmat és “proletárdiktatúrát” hirdetve a tulajdonosi osztály ellehetetlenítésére, majd eliminálására szólított fel, az egyént a közösségnek, a közösséget az államnak, az államot pedig az egyetlen pártnak rendelte alá.

Az eredmény: gátlástalan represszió, bárhol valósultak is meg a marxi-lenini eszmék. Az egyén elidegeníthetlen jogainak tagadásától, a szabad szólás, a gyülekezés, a vallás büntetésétől egyenes út vezetett a büntető lágerek (gulág), börtön, egypártrendszer jellemezte társadalom megvalósításáig.

A Kommunizmus fekete könyvének kutatói összesen mintegy 100 millió áldozatot számoltak össze, ezen belül csak a Szovjetunióban 20 millióra tehető az áldozatok száma (a háború áldozatait nem számítva), Kínában 65 millióra, Vietnamban 1 millióra, Észak-Koreában 2 millióra, a saját népét módszeresen kiírtó és kínzó Pol Pot Kambodzsájában pedig 2 millióra. A kötet Magyarországon félmillió halálos áldozattal számol

“A magántulajdon eltörlése a legtömörebb és a legjellemzőbb összefoglalása az egész társadalmi rend azon átalakításának, amely az ipar fejlődéséből szükségszerűen fakad, s ezért a kommunisták joggal hangsúlyozzák ezt fő követelésükként” – foglalta össze az ideológia lényegét Friedrich Engels A kommunizmus alapelveiben (1847), külön hangsúlyozva a kisajátítás, a vagyonelkobzás, az általános munkakötelezettség (és szinte mellékesen, a vallás megszüntetésének) jelentőségét.

Az alapelvek természetesen az egy évvel későbbi Kommunista Kiáltványban is visszaköszönnek.

Eszmény és valóság

“A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele” – írja az ember szabad fejlődésének gátját megalapozó kiáltvány két szerzője, Marx és Engels, akik a “burzsoáziával” azt is nyíltan közölték: “Beismeritek tehát, hogy személyiségen senki mást nem értetek, mint a burzsoát, a polgári tulajdonost. És ezt a személyiséget csakugyan meg kell szüntetni.”

Ez meg is történt: a gazdaság, a politikai és a társadalmi élet centralizációja egy önjelölt avantgárd réteg (a Párt) kezében szükségszerűen vezetett az ismert katasztrófákhoz. A Szovjetunióban nem Sztálin, hanem már Lenin idején kiépült a totalitárius diktatúra, a büntetőtáborok rendszere. Az éhínséget fegyverként használva 1932/33-ban hétmillió ukrán “kulákot” gyilkoltak meg.

“A harmincas évek ukrajnai éhínsége Nicolas Werth kifejezésével ‘szervezett éhínség’ volt. Ukrajnában akkora ellenállást tanúsították a kollektivizálással szemben, hogy a Vörös Hadsereg képtelen volt megbirkózni a helyzettel. Sztálin úgy döntött, hogy mesterségesen idézi elő újra az 1922-es nagy éhínség állapotát, hogy szervezetten semmisítse meg a ‘kulákokat’ mint osztályt. Ezt a szervezett éhínséget Auschwitzhoz, Pol Pot Kambodzsájához vagy a kínai ‘nagy ugráshoz’ tudnám hasonlítani” – nyilatkozta néhány éve A kommunizmus fekete könyvének egyik szerkesztője.

Stéphane Courtois arról is beszélt: “A kommunizmus fő problémája az eszmény és a valóság közti különbség. Ha apránként rájössz erre a különbségre, akkor választanod kell: vagy maradsz a hitednél és nem vagy hajlandó tudomásul venni a valóságot, vagy úgy döntesz, hogy a valóság fontosabb a hitnél.”