“Elítéljük és megvetjük” – Gyászszalag

A szívünk szerint azt mondanánk, hogy elég. Innen nincs tovább. Ha
Magyarország sorozatosan képtelen megvédeni a legszegényebb, a
legkiszolgáltatottabb honfitársainkat, akkor a demokrácia, a polgári
jogok fityfenét sem érnek.

 

Ha kisgyerekeket lehet sörétes puskával az édesapjuk társaságában agyonlőni, miután nagy valószínűséggel rájuk gyújtották a házat – s mindezt úgy, hogy a történtek után az egész társadalomban nem ébred fel az áldozatokkal és hozzátartozóikkal a szolidaritás, akkor meg kell gondolnunk a „civilizált” és az „európai” jelzők használatát Magyarországgal kapcsolatban.

De mit jelent az, hogy elég? Nem tudjuk pontosan hogyan és mi történt Tatárszentgyörgyön, de azt igen, a sokadik hasonló mocskos gyilkosságról kell beszámolnunk. Nem tudjuk kitalálni, miért húzta meg valaki a ravaszt és gyilkolt esztelenül. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a magát gárdának nevező macskajancsik seregének tatárszentgyörgyi vonulása és a mostani gyilkosság közt bármiféle közvetlen összefüggés lenne. Könnyen lehet, hogy nincs. Mint, ahogy biztos ismeretek hiányában azt sem jelenthetjük ki, hogy a cigányok elleni módszeres és részben a politikai elit egy része felől érkező folyamatos uszításnak lenne mindez a hatása. Lehet, hogy nem. De hogy a társadalom egy jelentős része nem ismeri fel a veszélyt, amit mindez jelent, még akkor is igaz, ha most össze nem tartozó ügyeket említünk egy lapon.

Mindenesetre egyet biztosan állíthatunk: az egész magyar társadalomnak most szolidárisnak kell lennie az áldozatokkal és a potenciális áldozatokkal is. És ezt ki is kell fejeznie. Hordjunk gyászszalagot, amíg meg nincsenek a tettesek? Talán ez emlékeztetne mindannyiunkat arra, hogy vigyázni kell. Tatárszentgyörgyön nem két romát öltek meg, hanem két magyar honfitársunkat. Két embert, apát és kisfiát. Aljas, alávaló, sunyi és gyáva módon.

A hatóságok kezdeti tehetetlenkedése miatt – elektromos zárlattól keletkezett tűzben fulladtak meg az áldozatok, mondták – tovább erősítette azokat, akik úgy érzik, a magyar állam nem áll ki teljes mellszélességgel az igazság kiderítése mellett. Bízunk benne, hogy a gyors és eredményes nyomozás megcáfolja ezeket a vélekedéseket.

Sokan munkálkodnak ma azon itt, hogy a rasszista uszítást az „igazság kimondásának” szép erényeként tüntessék fel. Ezt a tatárszentgyörgyi halottak emléke sem engedheti meg tovább. A politikai elitnek – pártállástól függetlenül – legalább ebben össze kell fognia. Még akkor is, ha látjuk a csábítást mind a két oldalon. Az egyiken, hogy azzal jöjjenek elő, a kormány tehetetlen, mondjon le, mert nem tudja az embereket megvédeni. A másikon meg azzal, hogy a jobboldalon mindenki rasszista.

Nem. Most egy minimumban – akár a köztársasági elnök szíves közreműködésével – pillanatokon belül meg kell állapodni. Nem uszítunk, nem engedünk az uszításnak, elítéljük és megvetjük, aki ilyesmit tesz. Aztán, ki ki a maga helyén vizsgálja meg mi következik ebből. Képviselőként a törvényhozásban, rendőrként, bíróként az igazságszolgáltatásban. Vagy tanárként, publicistaként, közéleti emberként.

Emberként.