Robert Capa hagyatéka

Teljes csendben, két évig húzódó tárgyalások után szenzációszámba menő kulturális hírről számolt be a napokban több hazai médium, illetve internetes portál. A világhírű, magyar származású fotóriporter, Robert Capa hagyatékából egy több mint ezer darabos kollekciót vásárolt a Magyar Nemzeti Múzeum a fotográfus hagyatékát kezelő, New York-i székhelyű International Center of Photography-tól (ICP) még tavaly decemberben. A vételár a hírek szerint  835 ezer dollár volt. A megvásárolt gyűjteményt ezen a héten már ki is csomagolták Budapesten. A következőkben megismerhetik Capa igencsak kalandos életútját.

Forrás: Reakció

 

 

A most hazaérkező hagyaték egyik legértékesebb darabja az a 48 képből álló vintage-széria, melyet még maga Robert Capa laborált, szignált, valamint látott el saját szárazbélyegzővel. Ezen kívül 937 darab, egyenként 40×50-es nagyítás érkezett még haza, melyeket a kilencvenes évek során az eredeti negatívokról, egyenként összesen három példányban laborált az ICP, Cornell Capa – Robert Capa szintén fotográfus öccse – felügyelete mellett. Ezekről a negatívokról a három példányon kívül több nagyítás nem készülhet, így Budapest mellett csak a New York-i ICP és egy tokiói gyűjtemény rendelkezik az eredeti negatívokról készült fotográfiákkal.

 A gyűjtemény szerves részét képezi az a körülbelül ötszáz fotó is, melyek Capát gyakorlatilag világhírűvé tették többek között a Vu, a Collier’s és a Life magazinok oldalain és többnyire a spanyol polgárháborúban, Kína japánok általi megszállásakor, valamint a II. világháborús európai hadszíntereken, az első arab-izraeli háborúban és Indokínában készültek. A most megvásárolt fotográfiákat a két legjelentősebb hazai fotótörténész, Kincses Károly és E. Csorba Csilla válogatta New Yorkban.

 A Magyar Nemzeti Múzeum március 5. és 15. között egy szűk válogatást fog bemutatni, majd a hagyaték jelentős része július 2. és október 16. között lesz látható Budapesten a Ludwig Múzeumban. Október után tizenhárom városban is bemutatják a gyűjteményt (Salgótarján, Miskolc, Sárospatak, Debrecen, Szolnok, Békéscsaba, Szeged, Szombathely, Győr, Székesfehérvár, Dunaújváros, Paks és Pécs).

  Robert Capa Friedman Endreként született 1913-ban Budapesten, egy középosztálybeli zsidó családban. A budapesti Madách Gimnázium elvégzése után 1931-ben Berlinbe ment újságírást tanulni és ekkoriban kezdett el egy fotóügynökségnél – elsősorban pénzkeresésből – laboránsként dolgozni. Aztán 1933-ban, az osztrák őrvezető kancellárrá választása után nem sokkal – lévén Friedman balos érzelmű volt és zsidó – hamarosan néhány hónapra újra hazajött, hogy kis időre bekapcsolódjon a Kassák Lajos köré szerveződő modernista művészek alkotómunkájába. A budapesti tartózkodás sem tartott néhány hónapnál tovább, hiszen Friedman hamarosan Párizsba ment, ahol olyan akkor már ismert fotográfusokkal barátkozott össze, mint a szintén magyar származású André Kertész, vagy a XX. század egyik legnagyobb hatású francia fotográfusa, a „tiszta stílus” megteremtője, Henri Cartier-Bresson. Friedman közben szép lassan a párizsi művészvilág közkedvelt figurájává vált.

A párizsi időszak hozta el Friedman életében az igazán komoly változást. Ekkoriban kezdett hobbifotósból munkáit egyre tudatosabban kiérlelő fotográfussá válni. A pesti zsidó srác a Capa nevet is ekkoriban kezdte használni abban a reményben, hogy így némileg könnyebben fog munkához jutni. Saját névadása onnan jött, hogy talán nem véletlenül cápaként becézték párizsi honfitársai. Jól hangzott a név abból a szempontból is, hogy ekkoriban volt divatos filmrendező az amerikai Frank Capra. A Robert keresztnév már csak hab volt ezen a bizonyos tortán.

Aztán 1936-ban megkapta az első igazán komoly munkát: a francia Regards magazin tudósítójaként a spanyol polgárháborúban találta magát, ahol nemsokára elkészítette a Milicista halála című képet, ami elhozta számára a világhírt.

Ez az egyébként jól ismert fotó egy a köztársaságiak oldalán harcoló férfi halálát örökíti meg a lövés pillanatában, közvetlen közelről. A fotót még az amerikai Life magazin is leközölte, amely köztudottan a kor legmodernebb nyomtatott médiumának számított akkoriban, és a mostani magazinok előképeként tekintünk rá. Capa végigfotózta a spanyol polgárháborút a köztársaságiak oldalán. Fotóin az első tudósítók között örökítette meg közvetlen közelről, teljesen nyers valóságában a háború borzalmait, de nem csak a frontvonalakat, hanem a civil lakosság háborús hétköznapjait is.

Capa jelmondata a következő volt: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Ez az alapigazság pedig manapság is minden jó riport és háborús fotó elengedhetetlen feltétele. Persze az is igaz, hogy a témához való közelség még kevés egy jó fotó elkészítéséhez, hiszen miután megtaláltuk a témát, a megfelelő módon kell megközelíteni és a legjobb pillanatban kell elkapni. És a kompozícióról még nem is beszéltünk. Ezekben a dolgokban Capa úttörő módon volt tökéletes, hiszen fotográfiái nem egyszerű riportok, hanem jóval többek annál, ezek a fotók az egyetemes fotóművészet meghatározó darabjai.

A spanyol polgárháború után hosszabb szünet következett haditudósítói munkásságában, leszámítva egy 1938-as kínai utat, amikor elutazott megörökíteni a japán megszállás eseményeit. Sokat járt Angliában, az USA-ban és Mexikóban, élte az aranyifjak kellemes, de gyakran pénztelen és kitartott életét. Központi figurája lett a hollywoodi társasági életnek, többek között olyan kapcsolatokkal felturbózva, mint a svéd Ingrid Bergmannal folytatott bensőséges szerelmi viszonya.

Hamarosan kitört a háború és Capának nehezebb lett a helyzete, hiszen Magyarországról elszármazott hontalannak számított. Az újabb nagy munkáig – amely politikai értelemben védettséget is adott neki – egészen 1943-ig kellett várnia, amikor a Life újra megtalálta, hogy tudósítson az észak-afrikai hadszíntérről az amerikai hadsereg kötelékében. Innentől kezdve az európai háború befejezéséig valóságos Rejtő Jenő-i kanyarokat vesz az élete, amit nemrég magyarul is megjelent, saját fotóival illusztrált életrajzi könyvében (Kissé elmosódva, Park Könykiadó, 2006) is nyomon követhetünk. Capa írói stílusa némileg hajaz Rejtő Jenő világára, így a sok információ mellett hasznos szórakozás ez az először 1947-ben, angol nyelven megjelent memoár. A fotós részt vett a szicíliai partraszállásában is, majd egy darabig dokumentálta a szövetségesek itáliai offenzíváját, természetesen itt is közvetlenül a frontvonalban.

Elérkezik 1944. június 6. hajnala, amikor Robert Capa a hajnali órákban arra ébred, hogy egy tengerészgyalogosokat szállító hajó, a USS Chase belsejében szétokádja saját magát és alkalmi fekvőhelyét. Miután magához tér és körbetekint, azt látja a többi tengerészgyalogos arcán, hogy egy eddig nem tapasztalt feladat megoldása elött állnak. Halálfélelmét csak az oszlatja el, hogy következő munkájára koncentrál. Befűzi filmjeit Contax fényképezőgépeibe és a többi filmtekercset vízhatlan vászontokba teszi.

Gyorsan eljön a jelenés ideje is, hiszen hajnali négy után Capa már az első alakulatok egyikével sebesen halad egy rohamcsónak fedélzetén Normandia partjai felé, az Omaha Beach-re. Mindenki el van ázva a sós tengervíztől és egymás hányásától, és hamarosan megszólal a német tűzerő is a legváltozatosabb kaliberű típusokból. A lövedékek szanaszét süvítenek körülöttük és jó néhány katona már a rohamcsónakban meghal. A csónak a part közelébe ér és mindenkinek alkalmi fedezékek után kell néznie, végig a partszakaszon.

Ekkor már Capa is előkapja a fényképezőgépét és elkezd fényképezni mindent, amit csak lát. Körülötte mindenhol halottak és jajveszékelő sebesült katonák hevernek és megpróbál ő is továbbjutni egy újabb fedezék felé, miközben a dagály is folyamatosan a part felé nyomja. Ekkor már csak egy mondatot ismételget folyamatosan és gépiesen: „Ez most komoly dolog”. Közben a vértől mocskos fövenyen feküdve észreveszi, hogy mellette hasal századuk tábori lelkésze, akivel nyugtázzák egymásról hogy még életben vannak. Persze közben mindenhol gyilkos lövedékek és szétrobbant repeszdarabok röpködnek, ennek ellenére -vagy éppen ezért- Capa megkínálja a lelkészt a zubbonyzsebében lapuló whiskyvel, majd elköszönnek egymástól.

Halálfélelmében le sem meri venni a szemét a Contax keresőjéről és csak fotóz, fotóz, amíg észre nem veszi, hogy már régen kifogyott a film a gépből. Ekkor visszanéz a víz felé, ahol a pergőtűzben egy vöröskeresztes rohamcsónak szedi össze a sebesülteket. Gondolkodás nélkül, a hatalmas ellenséges tűzerő ellenére odaúszik a rohamcsónakhoz, ahol utolsóként felveszik a szanitécek és visszaviszik az egyik, sebesülteket szállító hajóra.

Robert Capa egyedüliként vett részt és fotózott haditudósítóként az első támadó alakulatokkal a D-napon. Itt készült fotóinak utóélete pedig eléggé tragikusan alakult. Összesen hat tekercset fotózott, amelyeket rögtön a Life londoni irodájába küldött laborálni. A tizenéves laboráns srác az előhívás, a fixálás és a mosás után túl magasra állította a hőmérsékletet a szárítószekrényben, ahol a száradó filmekről szabályosan leolvadt az emulzió. A 106 felvételből összesen nyolc maradt meg viszonylag épségben, további három pedig részben felismerhető állapotban. Így fordulhat elő az, hogy Robert Capa talán legismertebb fotográfiái meglehetősen elmosódottak és roncsoltak.

 Persze ezek a roncsolt fotók sajátos esztétikai minőséget is képviselnek egyben, hiszen mindennél jobban érzékeltetik azokat az órákat, amiket a normandiai partraszállás valóságos vágóhídja jelentett a tenger felől támadó alakulatoknak.

A fotográfia későbbi történetében, a képzőművészetben és a film műfajában komoly inspiratív hatása lett ezeknek a fotóknak. Elég megemlíteni, hogy ezeknek a bemozdult, „rossz” fotóknak az expresszív ereje és mögöttes tartalma, valamint Capa személyes visszaemlékezése nagyban inspirálta többek között Steven Spielberget, amikor leforgatta a Ryan közlegény megmentésének első jeleneteit a normandiai partraszállásról. Itt ugyanis nyers és dokumentarista igénnyel próbálta a rendező a partraszállás napjának történéseit visszaadni.

A szövetségesek inváziója után új feladatok várták Capát. Az előrenyomuló amerikai alakulatokkal végigkövette a franciaországi hadmozdulatokat és jelen volt Párizs felszabadításánál is. Gyakran összefutott a francia frontvonalakon egy szintén Rejtő-regénybe illő, néhány tagú paramilitáris társasággal, akik egy civil autón cirkáltak össze-vissza a kevésbé veszélyes területeken. Ezek az emberek a piáláson túl más érdemi dologban nem tették magukat hozzá a szövetséges offenzívához, az „alakulat” szakadt vezetője pedig nem volt más, mint az író Ernest Hemingway.

Capa a háború hátralevő részét is végigfotózta. Ejtőernyővel ugrott bevetésre a híres amerikai 101. légidesszant-hadosztály egyik alakulatával Hollandiában, de jelen volt az ardenneki csata legkeményebb helyszínein, így Bastogne harcainál is. De a német határ átlépése után már egy egészen más világgal találkozott. A frontharcok mellett egyre többet fotózta a háborúban megtört német lakosság hétköznapjait, mindezt elképesztő intuícióval tette. Munkája befejeztével, valamikor 1945. késő nyarán hagyta el Németországot.

1947-ben Capa megalakította a máig működő legendás Magnum fotóügynökséget, melynek első elnöke is lett. 1948-ban  hazalátogatott Magyarországra, ahol sorozatokat készített a háború magyarországi pusztításáról és a kommunista diktatúra nyilvánvaló meghonosodásáról. Ez a dolog nagyon nem tetszett neki, úgyhogy néhány hét után elhagyta az országot.

1954-ben éppen Japánban készítette elő a Magnum egyik fotókiállítását, amikor a Life újra felkérte egy munkára: utazzon el Indokinába, ahol a harcoló francia alakulatok oldalán tudósítást kellene készítenie a harci cselekményekről. Egy májusi napon csatlakozott egy francia ezred felderítő alakulatához, akik a laoszi határ közelében végeztek felderítést. Robert Capa az alakulat vezetőjének figyelmeztetése ellenére kissé eltávolodott a kijelölt ösvénytől hogy fotókat készítsen a környékről. Ekkor egy taposóaknára lépett és azonnal meghalt. Negyvenegy éves volt ekkor. Halála előtt pár perccel készült utolsó fotója itt látható.

Tekintse meg a cikk eredeti forrását nagyon gazdag képgalériával