Libanoni rémálom

Írta: Konzervatórium - Rovat: Hírek - lapszemle

Boaz Rein Buskila, egykori izraeli hadköteles, ma negyvenes éveiben járó holdkóros rendszeresen álmodja ugyanazt. Ebben az álomban régi emlékei térnek vissza, ámbár nagyon furcsa formában. Huszonhat vicsorgó véreb üldözi városán, Tel-Avivon át, ő pedig menekül előlük, ahogyan és ahová csak tud. Mint ahogyan barátjának, Arinak, a filmrendezőnek később elmondja, ezek a kutyák azok, melyeket akkor palesztin falvak környékén lőtt le, hogy ne tudják felébreszteni a lakóikat, amikor egységével felkutatták a településeket. Kutyák lelövését bízta rá parancsnoka, mivel komplexusai voltak a valódi, emberes, fejre célzó harctól.

Forrás: Konzervatórium

 

 

(Arie Folman: Libanoni keringő, 2008.)

 

A rendező, Arie Folman 19 éves volt 1982-ben, amikor izraeli katonaként harcolt Libanonban s nem messze szolgált a Bejrút közelében lévő Sabra és Satila palesztin menekülttáboraitól, ahol a keresztény falangisták – izraeli katonák felügyelete alatt – tömeggyilkosságot hajtottak végre, hogy Basir Dzsemajel libanoni elnök erőszakos halálát megbosszulják.

De hogyan került Izrael Libanonba? 1982 júniusában az izraeli hadsereg megszállta Dél-Libanont, miután erről a területről folyamatosan támadták az észak-izraeli településeket. Az izraeli kormány elsődleges célja az volt, hogy egy 40 kilométeres biztonsági vagy pufferzónát hozzon létre Libanonban, melyet megtisztít a palesztinok rakétáitól. Ariel Saron akkori védelmi miniszter ötlete az volt, megszállja Libanont és eléri keresztény arab szövetségesének, Basir Dzsemajelnek Libanon elnökévé való kinevezését.

1982 augusztusában az izraeli hadsereg már Bejrút előtt állomásozott, várva a parancsot a behatolásra. Közben megkötötték az egyezményt, mely szerint a palesztin harcosok elhagyhatják Bejrútot és Tunéziába távozhatnak – ezután tevődött át a Palesztinai Felszabadítási Szervezet központja Tuniszba. Cserébe Izrael azt ígérte, hogy nem hatol be a libanoni fővárosba. A rendkívül színes etnikai és vallási egyveleget adó Libanon egységét nem csak a keresztények és a muszlimok acsarkodása, de a palesztin-izraeli konfliktus szituálása is nehezítette.

Saron tervei tulajdonképpen reálisnak tűntek, hiszen Basir Dzsemajelt, aki falangistái között rendkívüli népszerűséggel bíró vezető volt, Libanon elnökévé választották. Nemsokára – a térségben megszokott módon – Dzsemajelt egy pokolgéppel felrobbantották. Bár a konkrét felelősséget nem állapította meg senki sem, az izraeli hadsereg megszállta Nyugat-Bejrút főleg palesztinok által lakott negyedeit és körbevette Sabra és Shatila menekülttáborait. Egész délután gyülekeztek a falangista erők, majd este behatoltak a menekülttáborokba, hogy megbosszulják elnökük halálát. Az izraeli hadsereg fénygránátokat lőtt fel a magasba, hogy megkönnyítse a falangisták „munkáját”. A táborokból két napon át lehetett hallani a géppisztolyok hangját, de csak a harmadik napon, 1982. szeptember 16-án vált világossá, mi is történik valójában: asszonyok sokasága „futott bele” a táborokat körülvevő izraeli katonákba s mondta el, hogy asszonyokat, gyerekeket és öregeket kínoztak meg és öltek meg Dzsemajel bosszúszomjas hívei.

A Sabra-Satila-i vérengzés áldozatainak számát 700 és 3000 közé teszik. Az izraeli és nemzetközi felháborodást követően a zsidó államban egy független vizsgálóbizottság, a Kahan-bizottság vizsgálta ki az eseményeket, mely indirekt izraeli felelősséget állapított meg, valamint megállapította Ariel Saron védelmi miniszter személyes felelősségét, akinek ez a posztjába került. Nagy és revelatív pillanat volt, amikor még a csata napjaiban, Tel-Aviv központi terén többszázezer ember követelte a háború befejezését.

Folman filmje ezt a sötét történelmi eseményt idézi fel: az emlékezés folyamatát mutatja be, animációs formában. A főszereplő maga a rendező, Ari, aki amnéziája kúrálása céljából keresi fel egykori katonatársait, hogy a segítségükkel töltse ki emlékezetének hiányzó darabjait, a mészárlás körülményei ugyanis kiestek memóriájának szegleteiből. Nem véletlenül tűntek el, hiszen a szereplők kitörölték a „szervezetükből” a nemkívánatos emlékeket.

A film, melynek rendezője nem véletlenül nevezte terápiának a filmkészítést, tudatosan eltekintett a háború okainak bemutatásától vagy az arab-izraeli konfliktus állomásainak értékelésétől. Sőt a kollektív narratívákat, ha nem is ítélte el, de egyformán távol tartotta magától. Ezek közül messze kiemelkedik az Izraelt szándékos tömeggyilkossággal vádoló palesztin “nemzeti hang”, amely nem csak attól a ténytől tekint el, hogy palesztin fegyveresek aktívan vettek részt a libanoni konfliktusban s maguk is kezdeményezői voltak a véres esményeknek, de attól is, hogy ezt a mészárlást keresztény arabok hajtották végre – bár Izrael felelőssége közvetve megállapítható. A libanoni palesztinok többsége Jordániából került az országba, ahonnan is azért űzték el őket, mert egyik fegyveres csoportjuk hatalomátvételt kísérelt meg.

Folman az egyébként kézenfekvő moralizálós „utcába”, amikor leredukáljuk az eseményeket Jó és Rossz Fiúk párharcára, sokaktól eltérően, nem akart betérni. Egészen máshogyan járt el: a konkrét háborút, a gyilkosságokat megfosztotta történelmileg-érzelmileg kódolt értelmezési sémáitól és személyes, semmivel össze nem téveszthető tragédiát teremtett belőlük, mégpedig úgy, hogy a konkrét borzalmat rávetítette a holokauszt térképére. Hasonlóan jár el, mint a náci lágerek szörnyűségét egyéni sorsokon keresztül megmutató, illetve feltáró Kertész Imre, Tadeusz Borowski vagy a filmes Roberto Benigni, akik szintén elkerülték a nagy és hangzatos ítéleteket (ezeket a befogadóra bízták), hanem a terepet közvetlen közelről nézve figyelték, hogyan működik a mindennapi rémségek valósága.

Folman tehát úgy keltette életre a nyugati, izraeli (illetve: a zsidó) tudatba mélyen beágyazódott holokauszt-történetet, hogy mechanizmusa a zsidó-izraeli kontextust nem rombolta szét, sőt kritikai attitűdje révén is része maradt annak. Nem valamiféle Izraelt delegimitizáló propagandaeszközt csinált a Soa hagyatékából, de nem is a palesztinokra újjal mutogató “Israel advocacy” lehetőségét építette rá, hanem mélyen megélt hagyományként bánt vele, amelynek általános érvényét éppen személyes érintettsége, konkrétsága és a történelmi tudatba való beágyazottsága hordozza.

“Ne vesd meg az edomitát, mert testvéred ő, ne vesd meg az egyiptomit, mert idegen voltál az országában.” (Deut. 23/8).

 
*

A háború nem úgy vérözön, ahogyan a filmekben látszódik, s nem is általában a Jó győz a Gonosz felett, a jó kovboj sem jelenik meg, hogy kiszabadítsa a „zembereket” s ezzel teremtse meg a happy end örök s egyben infantilizáló lehetőségét. Nem, a háború nem is olyan, mint amennyire elsőre tűnik. A háború vidám pillanatok és rendkívüli, megmagyarázhatatlan halálok kavalkádja, néha persze ott tenyészik benne az unalom vagy éppen a szórakozás. Az izraeli katonák olykor strandolnak, máskor füveznek vagy éppen „megbombázzák” Bejrútot, ahogyan a nóta szól. Sőt olykor meg is halnak, néha egyszerűen lelövik őket valamelyik beazonosíthatatlan arab gerillacsapat tagjai. A helyzet kiszámíthatatlan, oka nem fedhető fel, éppen ezért csakis érzelemmentesen ábrázolható.

A Bashir-film baloldali és arab kritikusai sokat lamentáltak azon, hogy az alkotás nem-e egy feloldási kísérlet arra nézve, hogy az izraeli lelkiismeret feloldozza magát a bűnei alól s aztán minden menjen tovább a régi kerékvágásban. Erre mást nem nagyon lehet felelni, mint azt, hogy nem túlzottan találó az a kritika, amely mindig az egyik féltől várja el az önkritikát, míg a másikat meghagyja reflektálatlan nemzeti ön-apoteózisában. A teljes lelki önledózerolás nem vezet semmire sem, ugyanakkor a múlt helyes szemlélete és a hibák számbavétele elvezethet egy helyesebb nemzeti lelkiismerethez.

Folman alkotásának címe nagyon találó, „Valc im Basir” (héberül azt jelenti: „Keringő Basirral”). Az egyik háborús akció során, miután sokan meghaltak, Frenkel katona úgy kel át a golyózáporon, hogy tangózva lövöldöz maga körül. Ez magát azt a táncot szimbolizálja, melyet Izrael járt Basir Dzsemajellel, illetve falangistáival, vagy amelyet mi játszunk éppen akkor, amikor taktikai szövetségeket kötünk a Gonosszal.

A filmet jelölték az idei Oscar díjra a Legjobb külföldi film kategóriájában.
 

támogatás
[popup][/popup]