Az Egyesült Államok és a muszlim világ történelmi mélyrétegei
Sokan állítják, hogy az Egyesült Államok közel-keleti politikája által okozott sérelmek motiválják az iszlámista terrorizmust. Melvin E. Lee, az Egyesült Államok haditengerészetének tisztje, a 6. flotta egyik kapitánya azonban úgy véli a Middle East Quarterly hasábjain, hogy az ilyen vélekedések félreértik az „ellenséget és annak természetét”.
Forrás: Globusz.net
Az iszlámista terrorizmus nem a sérelmekre épül
A konfliktust ugyanis nem a sérelmek okozzák, hanem az iszlámista ideológia, valamint az európai felvilágosodás idején artikulálódott és az amerikai politikai kultúrába beépült természetes jogok közötti inkompatibilitás eredményezi. Lee szerint egyedül az iszlám „alapvető reformja” fogja megoldani a konfliktust.
Többen azt gondolják, hogy az egykori Oszmán Birodalom első világháborús részvétele volt az eredete az iszlám Nyugat-ellenességének, s ha a győztesek meghagyták volna a birodalom egységét, akkor ma a Közel-Kelet toleráns, fejlődő térsége lehetne a világnak. Lee szerint azok is tévednek, akik Winston Churchillt, és azok is, akik Arthur Balfour brit külügyminisztert (1916-1919) hibáztatják, mert a dzsihádizmus és annak Amerika-ellenessége valójában az első világháború előtti időszakra nyúlik vissza. Amerika és az iszlám államok közötti kapcsolatok régebbiek, mint az amerikai függetlenség. A mai dzsihádizmus nem a felhalmozódott sérelmek következménye, sokkal inkább kulturális okai vannak, melyek az iszlám társadalmak és az Egyesült Államok közötti interakció „integráns tényezői”.
A függetlenné válás után az amerikai kormány azonnal összeütközésbe került Marokkó, Tunisz, Algéria és Tripoli „kalózsejkségeivel”. Ezek az államok évszázadokon át kalózkodásból, a kereskedőhajók kifosztásából, a legénység elhurcolásából és az érte kapott váltságdíjból éltek. Az európai kereskedőnemzetek gyakran kötöttek szerződést a kalózfőnökökkel bántatlanságuk megvásárlása érdekében. 1784 után az amerikai kereskedőhajók ellen egyre gyakoribbá váló földközi-tengeri kalóztámadások miatt az amerikai kormány béke-megállapodást javasolt Marokkónak, amit azonban elutasítottak, így 1796-ban George Washington hat hadihajót küldött kereskedőflottája védelmére a térségbe. 1801-ben Thomas Jefferson háborút indított Tripoli ellen, amerikai hajók bombázták a várost és elérték az amerikai túszok szabadon bocsátását. Újabb kalóztámadások után 1815-ben James Madison hajórajt indított Észak-Afrika partjaihoz, mely vereséget mért a kalózflottára, így Algír, Tunisz és Tripoli jóvátételt volt kénytelen fizetni.
E kalózháborúk a mai konfliktus szempontjából is jelentősek. Az alapító atyák úgy hitték, hogy ezek a háborúk az amerikai forradalom folytatását jelentik. Az amerikai gyarmatok ugyan megszabadultak a brit zsarnokságtól, de a kalózok legyőzése nélkülözhetetlen volt a nemzetközi színtéren való cselekvési és kereskedelmi szabadság elnyeréséhez. Jóllehet nem ez volt az elsődleges, a vallás már ezekben a konfliktusokban is szerepet kapott. Washington és John Quincy Adams az észak-afrikai kikötőket „banditafészkeknek” tartották, Jefferson és Madison pedig a vezetőket „piti zsarnokoknak” nevezte. A „despotikus Törökország” a korai amerikai republikánus identitás antitézisévé vált. Ami Amerikából vagy Európából közönséges kalózkodásnak tűnt, azt a kalózvezetők dzsihádként legitimálták, mondván, a Korán feljogosítja, sőt kötelezi a muszlimokat a hitetlenek elleni harcra. Ezt Jefferson franciaországi tartózkodásakor Tunisz párizsi követe is megerősítette kettejük találkozójakor, de szintén ugyanígy érvelt később Ali Hasszán algíri bej Richard O’Brien algíri amerikai konzulnak. A dzsihádra számos utalás történt az amerikaiak és a kalózközpontok (az Oszmán Birodalom nyugati végei) közötti szerződések szövegében is.
Az amerikaiak békülékeny magatartást tanúsítottak a térségben, megértőnek mutatkoztak a vallási és ideológiai indítékok iránt, és a kereskedelmet tartották a legfontosabbnak. 1821-ben John Quincy Adams nem is volt hajlandó segítséget nyújtani a görög szabadságharcosoknak, jóllehet a közvélemény (Európában is) követelte ezt. Az alapító atyák nagy fontosságot tulajdonítottak a vallási türelemnek, ezenkívül a Tripolival kötött 1797-i szerződésben nyíltan ki is mondták, hogy az Egyesült Államok nem keresztény állam, hisz nincs államvallása, törvényeiben pedig nincs utalás semmilyen vallásra.
Ezt követően az Egyesült Államok folyamatosan jelen volt a térségben. Míg Jefferson és Madison azt gondolta, az amerikai katonai jelenlét a Mediterráneumban feltétlenül szükséges az amerikai érdekek megvédelmezése szempontjából, 1831-ben Andrew Jackson barátsági és szabadkereskedelmi szerződést kötött az Oszmán Birodalommal, minek következtében egy hét évvel későbbi jelentés szerint feleslegessé vált a térségben az amerikai flottajelenlét. Washington ki is vonta a hajóit, mire a kalózok újra fosztogatni kezdték az amerikai kereskedőhajókat, így a polgárháborút követően a hadihajók ismét megjelentek ezeken a vizeken.
A polgárháború idején fellángolt a vita a természetjog és a szabadság szerepéről az Egyesült Államok politikájában. Amerikai misszionáriusok jelentek meg a Közel-Keleten, mivel azonban a muzulmánok nemigen akartak kikeresztelkedni, tevékenységüket elsősorban a segítségnyújtásra és az oktatásra koncentrálták, nem pedig a térítésre. Ezzel párhuzamosan a szultán nagyobb elnyomásban részesítette a keresztényeket és a zsidókat. Az iszlám intoleráns, fundamentalista irányzatai teret nyertek az Arábiai-félszigeten és Észak-Afrikában. 1840-ben Martin Van Buren elnök az Oszmán Birodalmat „a legantiszemitább országnak” nevezte. A század utolsó negyedében a muzulmánok és keresztények közötti küzdelem balkáni és isztambuli elmérgesedése miatt Ulysses Grant hat hadihajót küldött a tengerszorosokba az amerikai állampolgárok védelmére. 1882-ben Chester Arthur elnök a Földközi-tengeri Hajórajt Alexandriába irányította, hogy segítse az amerikaiak és az európaiak evakuálását a városból a keresztényellenes erőszak nyomán. Grover Cleveland elnök pedig angol-amerikai intervenciót javasolt az Oszmán Birodalom ellen, amiért pogromokat hajtottak végre örmény keresztények ellen. 1903-ban a keresztényellenes zavargások közepette merényletet kíséreltek meg Bejrútban az amerikai konzul ellen, mire Theodore Roosevelt a város elé küldte a flottát. Pár hónappal később a flotta Tangerbe hajózott, miután az ottani amerikai konzulátusról elraboltak egy görög üzletembert. Az összes incidens mögött – Lee szerint – a keresztény kisebbség és a zsidó közösség elleni muzulmán erőszak húzódott meg. Az oszmán politikai reformok kudarca kevésbé toleráns iszlámot eredményezett, amit az USA elutasított.
A 20. században az amerikai kormányok tartózkodók maradtak az arab és oszmán politikával szemben. Woodrow Wilson az első világháborúban nem üzent hadat Isztambulnak, hogy ne ingerelje megtorlásra a törököket a birodalomban élő keresztények és zsidók ellen, mert szerinte a Porta az Egyesült Államokra vallásos, nem pedig diplomáciai lencsén keresztül tekintett. A kereskedelmi kapcsolatok ugyanakkor szépen fejlődtek a térséggel: a második világháború utáni évtizedben az Egyesült Államok itteni áruforgalma 167%-kal növekedett. A következő évtizedben ez a szám 226%, a rákövetkezőben pedig 321%. Mindennek persze diplomáciai és stratégiai felhangjai voltak.
A hidegháború alatt az USA arabbarát politikát folytatott, hogy ellensúlyozza a Szovjetunió térségbeli térnyerését, amit még 1945 januárjában Dean Acheson későbbi külügyminiszter javasolt. Eisenhower Nasszer mellett foglalt állást Izraellel, Franciaországgal és Angliával szemben a szuezi válság idején. A hidegháború alatt és közvetlenül utána a muzulmánok és nem muzulmánok, a muzulmánok és a világi erők, valamint az arabok és a nem arabok közötti tizenkét konfliktusból tizenegyben az Egyesült Államok az előbbieket támogatta. Az 1980-as években segítette a szovjet Vörös Hadsereg ellen harcoló afgán mudzsáhedineket, később pedig a boszniai muszlimokat a szerbek és a horvátok ellen. Az 1967-i hatnapos háború előtt megpróbálta lebeszélni Izraelt a harcok kirobbantásáról, az izraeliek kérése ellenére szállított modern fegyverzetet Szaúd-Arábiának és nyomást fejtett ki Tel-Avivra annak érdekében, hogy tegyen engedményeket a Palesztin Hatóságnak az 1990-es években. Az egyetlen kivétel az, hogy az ENSZ-ben Washington konzekvensen Izraelt támogatta és segítette a zsidó állam katonai ütőképességének növelését.
Eközben az iszlámista ideológusok és az amerikai tisztviselők közötti súrlódások folyamatosan nőttek. Az Egyesült Államok törekedett az energiabiztonság fenntartására, ennek érdekében pedig autoriter és korrupt rezsimeket is támogatott. Az iszlámisták úgy érveltek, hogy Washingtonnak a népet, nem pedig a diktátorokat kellene támogatnia. Számukra az Egyesült Államok és Izrael vált minden baj okozójává. Így gondolkozott már Szajjid Kutb, a Muzulmán Testvérek ideológusa és később Oszama bin Laden, az al-Kaida alapítója. A hasonló szellemiségű pakisztáni medreszékben azóta évente egymillió diák részesül a dzsihád ideológiájából. Szerintük a demokrácia nem megoldás az iszlám társadalmak problémáira. Az iszlámisták a legritkábban említik a felvilágosodás eszméit, a toleranciát, a törvények hatalmát, az egyéni jogokat, vagyis valójában elvetik a demokráciát. Az iszlám államok éppen azért stagnálnak, mert képtelenek befogadni a felvilágosodás eszméit. Ilyen körülmények között a dzsihádizmus szépen fejlődhet. Hevesen elutasítja az európai felvilágosodás minden eszméjét: a demokráciát, a szabadpiacot, a toleranciát, a vallásszabadságot, a világi kormányzást, a vallás, a politika és az egyén szétválasztását. Figyelmüket a felvilágosodás legtisztább mai megtestesülésére, az Egyesült Államokra koncentrálják. Azért maradnak le a Nyugattól, mert nem fogadják el, hogy az ember az értelem és a racionalitás segítségével javíthat életfeltételein. A dzsihádizmus olyan vallásos jelenség, mely elég nagy népszerűséggel és hatalommal rendelkezik ahhoz, hogy fenyegesse az amerikai kísérletet és az európai felvilágosodást. Amerikának bátorítania kell a vallási vezetőket az iszlám reformjára, az ennek ellenálló imámokat el kell lehetetlenítenie. Terjesztenie kell a nyugati értékeket. A hosszú távú amerikai érdekeket meg kell védenie, az amerikai külföldi segélyprogram is reformra szorul. Csak korrupciómentes demokráciákat szabad támogatni, elő kell segíteni az iszlám világban a törvények hatalmának, a toleranciának és a demokráciának a terjedését. A történelem azt tanítja, hogy az „erővel megtámogatott diplomácia” az egyetlen hatékony eszköz a megfelelő kapcsolatok fenntartására. A katonai gyengeség hozzásegítené a dszihádistákat ahhoz, hogy továbbra is amerikai érdekeket támadjanak.
