Széles Gábor és a Google kommunistáinak cenzúrája

Az a magánpénzen fenntartott közröhej, ami a Magyar Hírlapban polgári újságírás címén zajlik, és amelynek napi termése húsz évre ellátná Napi nonszensz rovatunkat, ezekben a napokban éri el szakmai csúcspontját.
 

Forrás: Hírszerző

 

 

Képzeljük el, hogy bojkott, sőt cenzúra van, a hatalom betámadja a szólásszabadságot, és senkit nem érdekel? Merthogy meg se tudja, a komcsi média ugyanis – Gyurcsány távvezérlésére – megint elhallgatta a hazánkban zajló reálfolyamatokat. Mármint azt, hogy hazánk (ill. a nevében úgy kétezer választópolgár) egy emberként ment utcára Sz. Gábor médiatulajdonos hívó szavára, követelve a Magyar Hírlap állami hirdetéshez fűződő alanyi jogát, mint a szólás szabadságának alapvető kritériumát.

“Milyen megrögzött kommunista szerkeszti a Google híreit Magyarországon?” – kérdi a Hírlap alaszkai olvasója e-mailben, kifogásolva, hogy míg a Hunvald-tüntetés benne volt a hírekben, addig az Sz. Gábor-féléről “egy szó sem esik! Pedig nincs ÁVO, nincsenek oroszok”, van viszont sunyi elhallgatás és kommunista algoritmus a Google News-on.

Még szerencse, hogy Széles Gábor napilapja a pénteki tüntetés óta hiánypótló módon, folyamatosan ontja a vélemény és vita nélküli olvasói e-maileket a “Vélemény és vita” rovatban: hajrá Magyar Hírlap, éljen Bayer Zsolt, le az állami cenzúrával! Ezzel párhuzamosan megszaporodott az egy MH-oldalra eső Széles Gábor-vélemények, állásfoglalások, nyilatkozatok, mini-interjúk és cigány felzárkóztató programok száma; legalább valaki tudja, mit kéne tenni a romákkal, hacsak a publirovat másképp nem rendeli.

Az a magánpénzen fenntartott közröhej, ami a Magyar Hírlapban polgári újságírás címén zajlik, és amelynek napi termése húsz évre ellátná Napi nonszensz rovatunkat, ezekben a napokban éri el szakmai csúcspontját. Innen már nincs hová fejlődni: a Gyurcsány-féle ostoba “állami bojkott” ürügyén turbófokozatra kapcsolták az önmártírképzést, örülnek, hogy leírhatják a revelatív erejű “cigány” szót, naponta öt kommentárban taglalják önnön hősiességüket, PR-akciójukról pedig címlapon állapítják meg, hogy “a közszolgálati MTV nem tett eleget törvényi kötelezettségének, de az RTL Klub és a TV2 sem adott hírt a lapunk melletti tüntetésről”.

“A balos média szolgai csöndje” címlapsztorit méretes karikatúra illusztrálja: Gyurcsány Ferenc, amint liluló fejjel, polipcsápjaival bábokként rángatja kormányhű médiáját. A rajzoló nem más, mint Dallos Jenő, aki a Lúdas Matyi munkatársaként húsz évig szolgálta a kádárista média szolgai csöndjét – igaz, ő még a legkisebb probléma annál a lapnál, amely, pl. ha Daróczi Dáviddal vitatkozik, azzal jön, hogy “ilyet rendes cigány ember nem mond”. Például, de idézhetnénk még számos más érdekességet.

Abban viszont Széles Gábornak igazat kell adnunk: Gyurcsány valóban kiváló termékmenedzseri munkát végzett a Magyar Hírlap érdekében.

A Magyar Hírlap magas labdát csapott le: a miniszterelnöknek nem és nem feladata valamiféle “bojkottot” hirdetni a lappiacon, hiszen ha nem tetszik neki egy Bayer-publi, azt ugyanúgy elmondhatja, mint bárki más. Ha bármely mondatért feljelentést akar tenni, ugyanúgy megteheti, mint bárki más. Az viszont, hogy nem tulajdonosként is felszólítja az állami tulajdonú vállalatokat, intézményeket, ugyan mondják már le MH-előfizetéseiket, ezenkívül ne hirdessenek, reklámozzanak a Magyar Hírlapban, igencsak átlépése a munkaköri leírásának (és mint látjuk, teljesen kontraproduktív).

A hisztérikus túlreagálás átka, hogy jól eltereli a figyelmet néhány lényegi kérdésről. Például kizárólag a Konzervatórium szerzőjének tűnt fel, “vajon miért költünk el (…) ki tudja mennyit arra, hogy bármilyen napi-, vagy hetilapot fizessünk elő a változatos hatékonysággal működő közigazgatás, és a többnyire inkább veszteséget termelő állami tulajdonú vállalatok dolgozóinak”? Az állami szerv majd szépen eldönti, kinek milyen lapot fizet elő, látatlanban megmondom, hogy közpénzből tized annyi elég, tized annyi hivatalnoknak.

A miniszterelnöknek nyilván joga van kikelni szerinte tűrhetetlen írások ellen, de sem értelmezhetetlen “bojkottot” nem hirdethet, sem az állami hirdetésekkel (közpénzeinkkel) nem manipulálhat személyes ízlésének megfelelően. Az állami hirdetés, pláne bújtatott PR-cikk formájában, a hazai sajtópiac egyik legröhejesebb párt-, értelmiség- és haverfinanszírozási eszköze, az összes eddigi kormány élt vele, a humortalanul kormánypárti Hócipőtől a Farkasházyt joggal leleplező Magyar Nemzetig már az összes lapot kézből etették, ill. komplett lapokat ki is stafíroztak vele.

Éppen ezért kissé érthetetlen Haraszti Miklós (EBESZ) nyilatkozata, amely szerint “a lapok véleménytartalma nem lehet indok az állami hirdetések megtagadására. Ha valóban elrendelnék a Magyar Hírlap kizárását a hirdetésekből, az a sajtószabadságra ártalmas precedens volna.” Már hogy értve? Az állami hirdetések és a sajtószabadság semmilyen relációban nem állnak egymással, e hirdetések elmaradása egyik lapnál sem okozna bedőlést, de ha be is dőlne egy lap a hirtelen megvonástól, még az sem veszélyeztetné a sajtószabadság egészét. Innentől miről beszélünk?

Alkotmányellenes cenzúra-e, ha Gyurcsány “elzárja a nyilvánosság bizonyos szegmensét” (Horváth György bíró), sérül-e az országban a sajtó- és szólásszabadság, sérül-e a Magyar Hírlap bármilyen joga, ha ezek a szervek lemondják MH-előfizetéseiket? Teljes nonszensz. Egy lapnak nincs alanyi joga arra, hogy az állam előfizessen rá, továbbra is minden hivatalnok olyan lapot vásárol, amilyet akar, az MH továbbra is azt ír, amit akar, senki nem követelte az MH betiltását. Ne is követelje. Én inkább azért vinnék széles népi tömegeket az utcára, hogy az MH végre auditálja a példányszámát.

Szomorú, de semmiképpen nem érthetetlen következménye a kormányfői szerepzavarnak, hogy ilyen fellépést látván mások is feljogosultnak érzik magukat egy jó kis szerepzavarra. Draskovics Tibor, a rendészeti tárca kreatív igazgatója például a miniszterelnök kifejezett felkérésére kezébe vette a Magyar Hírlapot, elolvasta Bayer Zsolt romákkal szemben, khm, erősen szkeptikus publiját, közölte, hogy az “egy náci írás”, majd oda konkludált, hogy Magyarországon túlzottan tágak a szólásszabadság határai.

Az, hogy egy miniszter állapítja meg, mekkorák a szólás határai, természetesen csak egy olyan országban képzelhető el, ahol a miniszterelnök azt hiszi, állami bojkottot hirdethet egy lap ellen (nem ez a legnagyobb tévedése egyébként: több ismerőse szerint pl. azt hiszi, kormányoz). De nyugodtan soroljuk ebbe a szerepzavaros körbe a már említett Horváth Györgyöt, a Veszprém Megyei Bíróság elnökét is, aki bár tudja, hogy nem politizálhat, annyira felháborodott Gyurcsányon, hogy MH-előfizetési toborzásba fogott a bírák körében. Ha ez iskolát teremt, újra kell gondolnunk  mindazt, amit erről a hatalmi ágról tudunk.

A gój motorosokkal és Morvai Krisztinával tüntető, egyben Hajrá, Magyarországgal búcsúzó Széles Gábornak természetesen szíve joga fenntartani egy olyan lapot, amely gazdasági válság idején antiszemita, etnikai feszültségek idején cigányellenes hangulatot kelt. Simán fenntarthat egy olyan tévét, amelynek műsorvezetője a Magyar Gárda oszlopos alapítója (ahhoz képest, hogy 2005-ben lapunknak még azt mondta, “nem csinálok se jobb-, se baloldali tévét”).

Annak a polgári pártnak viszont, amelyhez ilyennyire odadörgölőzik, és amelynek elnökét előbb Kossuth reinkarnációjának nevezte, majd adott neki egy átfogó gazdasági stratégiát (“amikor eljön az ideje, nyilvánosságra fogja hozni”), joga van nemet mondani mindarra, amit ez az ember képvisel, és amit a médiabirodalmával el akar érni. Egyik tévé sem fogja közvetíteni, amikor a 2010-es győzelem után Orbán Viktor felteszi magának a kérdést: most akkor tulajdonképpen ki kontrollál kit? És mit?