Összefonódás

Az utóbbi hetekben kezdek lassan leszokni a kuruc.infó-ról. Egyrészt alighanem azért, mert szerelmes vagyok, és ez elfoglal, másrészt pedig azért, mert egyre többet jár a fejemben Szép Ernő zseniális kispublicisztikája, amit majd később idézek.

Forrás: Beszélő

 

 

Miért érdemes mégis olvasni a kuruc.infót?

A kuruc.info, amikor belépett az életembe, kimondottan eredeti hangnak tűnt, Csurka stílusa rohamosan romlott a rendszerváltás után, soha nem érte el nemhogy Németh László géniuszát, annak nemhogy ő, de más sem igen került a közelébe, de még a Szabó Dezső robusztus szellemességét is csak éppen közelítette legszebb napjain, humorérzéke rohamosan apadt, és az egykori, agyrémeivel viaskodó Falstaff kedélyes figurájából már nagyon korán eltűnt minden élet, már nagyon régen nem dübörgött a rock and roll, ahogy Térey János mondaná, de nem dübörgött a nemzeti rock sem, egy fáradt, igénytelen, egyre inkább az „Egyedül Vagyunk” és nem Szabó Dezső és Németh László stílusában zsidózó, szürke, nem vérbő, csak elhízott, monomániás gyűlöletláda volt, nem volt benne semmi kedélyes vagy – pláne – irodalmi. A Csurka-mí­toszt, azt hi­szem, az egykori barátok érthető törekvése tartotta életben, hogy elkerüljék a kognitív disszonanciát. Meg persze a Jobbik számító, hűvös, céltudatos fanatizmusa is oka lehet a nosztalgiának, az, amit kedélyességnek hívtunk, az alighanem egyszerűen a profizmus teljes hiánya. De a pancser még nem clown.

A kuruc viszont valóban innovatívnak tűnt, a helyzet is pezsgető lehetett, 2006 nehezen feledhető késő nyarát, tán kora őszét írtam, mikor elkezdtem nyomon követni a nemzeti ellenállás zászlóshajójának útjait a part menti vizeken. A nyelvi humornak egy, ha nem is különösen össze­tett, de ízesen rusztikus, a maga hánytató bájában már-már megkapó szegmense tárult fel előttem. A hang­nem valamiféle közvetlensége, szinte családias intimitása is vonzott, a fiúk (lányok?), szemmel láthatóan élvezték, mint a magukra hagyott óvodások, hogy végre kedvükre belehempereghetnek minden fellelhető po­csolyába, anonimitásuk lehetővé tette számukra, hogy maguk mögött hagyják a civilizáció berkeit, egyszóval a szabadság levegője érzett mindenütt, továbbá kedv s öröm röpkedtek. Ki ne érezné jól magát ilyen felszabadult társaságban?

Mára, úgy tűnik, az úttörők lelkes kis csapatát utolérte a magyar rosszkedv, a kelet-európai spleen, elfáradtak, beletörtek a munkába, és már-már olyan kedvetlenek, mint egy 15 éve pályán lévő középiskolai oktató. Kiégtek. Poénjaik megkoptak, leleményeik panellé váltak, úgy tűnik, senki nem menekülhet meg az ólmos pannon ég depresszív légköréből, nincs az a cybertér, ahová el lehetne bújni. Ellen­fe­leik­kel, a magyar szélsőjobb folytatásos, netes Barátok köztjének egyéb szereplőivel (bár a Bombagyár blogközösség talán inkább a Big Brotherre emlékeztet, a bentlakók mesélnek kommentekben az életükről, találkozót, bulit szerveznek, felkerül egy-egy post békés vasárnap délutánokról) most éppen mosolyszünet van, azt is híresztelik, hogy mióta eltűntek egy hónapra, olyan gyanúsak, hogy talán nem is ők jöttek vissza. Hát szóval, hogy a Kuruc az ellenséggel van, ugye.

Sokáig nem gyanakodtam azután se, hogy eluntam őket. Istenem, jegenyefák nem nőnek az égig. Amikor azt olvastam egy oszlatás után, hogy a tüntetők egy része ifj. Hegedűs templomába menekült, ahol éppen miséztek, valami furcsa, ismerős elégtételt éreztem. Ezek még azt se tudják, hogy református templomban nem misének hívják az istentiszteletet, jobb keresztény vagyok én ezeknél, zsidó létemre, és jobban ismerem a kurucos függetlenségi törekvésekkel mélyen összeszövődő, „magyar” kálvinizmust is. Akkor kaptam észbe: ez nekem eddig nem volt egészen világos. Be kellett bizonyítanom magamnak. Titokban én is valamiféle rejtett respektussal viseltettem volna irántuk, mint saját kortársai Csurka iránt? Mégiscsak, minden erőfeszítésem ellenére, interiorizáltam a zsidóképüket? Lehet, hogy minden erőfeszítés ellenére sem jutottam túl messze szüleim megfelelésvágyától és szorongásaitól?

Akkor jutott eszembe Szép Ernő, a résztvevő jóindulat e kivételes élességgel látó mestere, az ő oly ritka, oly indokolt, jogos, megértő iróniával tompított dühe ’46-ból, a „koalíciós időkből”:

„Nemcsak a krumpli hiányzik, és nemcsak a tojás. Hiányzik valami csemege is, ó, de nagyon hiányzik. Eszembe jut némely nap, mikor az újságos pavilon meg a rikkancsállomás előtt ellépek. Istenem, hogy hiányozhatik sok újságvásárlónak az Új Magyarság. Nem, azt még mindig nem felejthették el. Azt elfelejteni nem is lehet. Azt a mindennapi legédesebb csokoládét, azt a pezsdítő pezsgőt, azt a kéjgyönyörbe zsongító kokaint. Az egész napra szóló boldogságot, amit megsze­rez­hettek azok az újmagyarok reggel tizenkét fillérért (azt hiszem, ennyi volt a napilapok ára). Früstöktől lefek­vésig szinte transzban tartotta az Új Magyarság olvasóit a Hitlerért való rajongás egyfelől, másfelől a pogrom csábja, mert hiszen pogromra preparálta az a lap a lelkeket. De nemcsak azoknak hiányzik az Új Ma­gyar­ság, akik a pogromért epekedtek. Az Új Ma­gyar­ság, esküszöm, nagyon hiányzik zsidó testvéreimnek is, jaj, de mennyinek. Hogy és mivel lehet azt az izgalmat, azt a mazochista mámort pótolni, amit nékik az Új Magyarság adott. Nem pótolja kérem azt se a römi, se a kabaré, se könyv, se muzsika. Hány, de hány zsidó zsebbe láttam az Új Magyarságot be­lapítva évekig és évekig (kicsit azért is ugyebár, hogy ne nézzék zsidónak, aki Új Magyarságot olvas), emlékszünk, nem ép­pen kis textilesek meg tőzsdeügynökök vették elő a zsebből az Új Magyarságot, olvasták a hitleráj magyar szócsövét műveltebb gyárosok is, meg ügyvédek, orvosok, vegyészek, akik e földön zsidó sorsra jutottak. Megfogtam egyszer-egyszer ilyen Új Magyarságos ismerősömet, hogy ütheted az orrod kérlek (vagy hogy ütheti kérem az orrát) ebbe a pocso­lyába? Kicsit meglepődtek, tán zavarba is jött némelyik, egypár má­sodpercre csak, mind azzal felelt, azzal a bárgyúsággal, ami elragadt ezek közt: tudnom kell, kérlek (vagy kérem), mit akarnak. Mit akarnak, megmondom neked (vagy magának), fölösleges a lapot megvenned: el akarják rabolni mindenedet, a kenye­redtől akarnak megfosztani, és ki akarnak kergetni az országból, ha tehetik, az életből is. Egyetlenegyet nem bírtam rávenni, hogy lökje el azt a lapot; tovább is pénzt adott érte, hogy mocskolják, szembeköpjék. Százszor meg száz­szor hallhattam, hogy elegánsan méltatják a lap főnö­két: azért a Milotay remekül ír! Meg persze, a csodálattól majd elájulva: a Hitler egy zseni! A Goebbels egy zseni!

Még most is fordul a gyomrom, ha ezek a zsidók eszembe jutnak, pfuj.”

Ez segített, sokat nevettem utána magamon. Bár, ami azt illeti, van egy-két dolog, amiről tényleg jobban vannak informálva, ha azt valóban jól lehet is tudni, mit akarnak.

Van ugyanis ennek a rossz zsidó kíváncsiságnak egyfajta tükörképe, a kuruc.info és társoldalai intenzív hitközségi érdeklődése. Ez elég unikális passzió, végül is a Mazsihisz nem olyan veszettül érdekes, azt hiszem, rajtam és rajtuk kívül nemigen van más, akit anélkül érdekel, hogy fizetnének érte, engem is kevésbé, mióta, mint említettem, szerelmes vagyok. Ők viszont nyilván a mozgalomból házasodnak. Ők voltak az egyetlen netes médium annak idején, akik közölték azt a felette meglepő hírt, hogy Hiller István Pro Cultura Hungarica-díjjal tüntette ki a magyar kultúrát mélységesen megvető, a magyar nyelvű zsidó vallási ismeretterjesztés terén különben valóban elévülhetetlen érdemeket szerző prominens homofób rasszistát, Naftali Kraust, aki éppen a ki­tüntetéséről egyedül megemlékező hírcsatorna sajátos nyelvét idézve nevezte kitüntetése előtt pár héttel „a Teremtés selejtjé”-nek a homoszexuálisokat. Te­hát nem a homoszexuális gyakorlatot ítélte el, amire – mondhatná – jámbor zsidóként kötelezi a vallása, ha­nem a hajlamot minősítette a Teremtésbe nem illő selejtnek, amire – és ez a legkevesebb, amit mond­hatunk – nem kötelezi a vallása. Ők voltak to­vábbá most azok, akik hírt adtak arról, hogy Vámos György, a hitközség sajtószóvivője januártól mű­­sort fog vezetni az Echo TV-n. Továbbá azt is tudatták, hogy Széles nyomtatott médiafelületet is biztosít neki, Bayer és Szentmihályi mellett ír publiciszti­kákat, amelyekben folytonosságot teremt az ÁVH és az In-Kal Security, továbbá az ’50-es évek és a jelen között, egyúttal el­mondja, hogy az ő magyarságának kvintesszenciája a Szép vagy, gyönyörű vagy, Ma­gyar­ország című nóta, amit az ő zsidó nagyapja tanított neki, továbbá zsidó szerzők is szerzették, ezért nem tudják a mindenkit le­antiszemitázók leantiszemitázni, aki énekli, egyedül ezzel a slágerrel nem bírnak. Kis ízelítő:

„Ezt próbálják éreztetni velünk hosszú évtizedek óta, de amíg szusz van bennünk, ki kell jelentenünk, ebbe soha nem nyugodhatunk bele! Csaknem húsz év kellett, hogy megértsük, egyszer négy évet leszámítva félrecsúszott minden.

El vagyunk veszve! De talpra, magyar, elég volt! Nem hagyhatjuk tovább magunkat!

Tenni kell, és tenni is fogunk, megalkotjuk a nemzetet – dehogy vagyunk elveszve! Mit is mondott Orbán Viktor? »Politikai változás kell 2009-ben.« Igen.”

A gyönyörű, nemes, tizenkilencedik századi retorika, „és mégis, mégis fáradozni kell”, mert jőni fog, ha jőni kell neki, az Orbán Viktor, és nemzetet csinál belőlünk, ezt azokkal a szép szavakkal ígérte meg, hogy: Politikai változás kell 2009-ben. Igen, erősíti meg bölcsen a szónok. A magyar név megint szép lesz, gyönyörű lesz. Mint a fenti becses kis részlet bizonyítja, a szerző – bármilyen hihetetlen – nem üti meg a Magyar Hírlap-beli mércét, tehát megkockáztathatjuk, hogy pusztán szakmai kvalitásai nem tennék elkerülhetetlenné, hogy rovatot és műsoridőt biztosítson neki Széles Gábor. A hitközség szintén nem lehet számára túl jó ajánló­levél. Bayer egyik cikke után, amelyik pont ugyanolyan volt, mint az összes többi, a magyar értelmiség, mint szokott, most már aztán tényleg nagyon felháborodott, és, mintegy feltételes reflexként, petíciót fogalmazott legott, élesen elítélte, mi több, minden jóérzésű kultúrember számára vállalhatatlannak is nevezte Bayert. Széles Gábor talán ekkortájt tévedett össze hetet-havat Landeszmann rabbiról, akinek neve, ez ma már nyugodtan kijelenthető, messze túl fogja élni Goldziher Ignácét vagy Scheiber Sándorét. Olyasmit mondott, hogy Landeszmannak sem görbült egyetlen haja szála, amikor lekicsinylően nyilatkozott a magyar kultúráról, hát nem kettős mérce már, hogy Bayer meg nem zsidózhat kedvére az ő lapjában? Egyszóval zajlott a magyar közéleti diskurzus, business as usual.

(Fontos volna, jegyzem meg közbevetőleg, hogy a magyar értelmiség – számtalan kiválóbbnál kiválóbb ember, Mestereim és barátaim – rájöjjenek végre, hogy az ő erkölcsi és szellemi tekintélyük Szé­lest, Bayert és azokat, akiknek Bayer a bemérési pont, semmiről nem győzi meg, másokat alapkérdésekben nem kell meggyőzniük, tehát petíciózásuk felesleges, kissé belterjes, és nem segít di­na­mizálni a politikai köz­beszédet, szóval, hogy valami mást kéne tenni.)

Ezekben a magasztos pillanatokban adott ki a Mazsihisz is kommünikét az ügyben szintén megszólaló Dávid Ibolya iránti nagyrabecsülését a magyar közvé­le­ménnyel tudatandó. A Magyar Hírlapról is szót ejtenek:

„A levelében említett újságcikk nem egy marginális médiában jelent meg, hanem Magyarország egyik országos napilapjában, amely jelentős helyet foglal el ezen a piacon. Az esetet még súlyosabbá teszi, hogy a lap a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége elnökének tulajdonában van, s ezért az ilyen cikkek megjelenése azt a látszatot keltheti Magyarországon, hogy a jelentős gazdasági erőket képviselő személyek, szervezetek elkezdték az összefonódásokat a szélsőjobbal, miként az történt Németországban, az 1930-as években, a nácik hatalomra jutása előtt.”

A Magyar Hírlapról még csak nem is, mondjuk, a Stürmer jut eszükbe, hanem rögtön a teljes náci hatalomátvétel. Ki gondolta volna, hogy alig pár hónap, és a szóvivőjük az újság munkatársa lesz? Mennyi váratlan, izgalmas fordulat, hiába, szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország. Vámos György amúgy is hallatlanul izgalmas figura. Ő az egyetlen a hitközség alkalmazottai közül, akinek lehet és van is különvéleménye. A különvélemény arrafelé nem túl népszerű, erről egykori Mazsihisz-káderek sokat tudnának mesélni. Az előbbi idézetből is látszik, hogy Zoltai és Feldmájer szívének különösen kedves a legrosszabb helyzetre is még öt lapátot rátevő antiszemitizmus-hisztéria, ami biztos módja annak, hogy a valódi veszélynek még a felmérését is lehetetlenné tegyük. Vámos pedig éppen az ellenkező típusú játékban utazik, ahogy az eddigiekből kitűnt, ő a virtigli antiszemiták nyomtatott és elektronikus fórumait kísérli meg legitimálni meghökkentően bizarr jelenlétével.

Ez a fajta kettős hatalom abban a szervezetben, amelyet igazán nem a véleménypluralizmus barátjaként ismerünk, önmagában sem érdektelen, de ne feledjük, az illető éppenséggel szóvivő, tehát olyasvalaki, akit kimondottan azért fizetnek, hogy ne a ma­gánvéleményét mondja, hanem az általa képviselt szervezet hivatalos véleményét. Ezzel a hivatalos véleménnyel senki nem mehet szembe, kivéve éppen a szóvivőt. Alighanem kénytelen lesz a Mazsihisz szerződtetni egy sajtóreferenst, akinek az lesz a dolga, hogy rendszeresen elhatárolódjon a Budapesti Zsidó Hitközség sajtóreferensének magánemberi-műsorvezetői-publicista minőségében elmondott szavaitól. Persze, az sem kizárt, hogy ezt munkaideje alatt majd ő maga fogja megtenni, örökös állása lesz. Majdnem olyan jó, mint Karinthy örökmozgója, tudják, egy gomb, amit ha megnyomsz, akkor még egy gomb ugrik ki, amit szintén meg lehet nyomni.

Magam pedig szeretnék idefogalmazni egy petíciót zárásul, miszerint megdöbbenve vettem tudomásul, hogy az ordas eszmék már a Síp utcában vannak, most már ott tartunk, hogy nemcsak a nagytőkével fonódnak össze az ordas eszmék, hanem még Zoltai Gusztávval is. Nehéz szatírát nem írni – sóhajthatták a boldog régiek. Pedig megírni nehéz, hová lehetne ezt még gúnyosan továbbfeszíteni? Talált tárgy. Lelőhelye Magyarország, 2009 elején. Forrás: kuruc.info. Na, ebből írj szatírát, Juvenalis.