100 éves születésnapján köszöntötték a Pécsi Zsidó Hitközség legidősebb tagját

A Pécsi Zsidó Hitközség szeretetotthonában köszöntötték 100. születésnapján Vidor Györgynét, Magdi nénit, aki hét évvel ezelőtt még férjével együtt költözött be az otthonba. 73 évnyi házasság után Gyuri bácsi 97 évesen, 2019-ben itt, az otthonban hunyt el.

A 2024. december 16-án, Magdi néni születésnapján megtartott köszöntő ünnepségen többször elhangzott; bis 120! Dr. Frölich Róbert országos főrabbi felidézte, egy idős zsidó ember egyszer erre azt válaszolta, hogy neki senki se mondja meg, meddig éljen. Így ő Magdi nénit is azzal köszöntötte, hogy tíz, húsz, vagy akár negyven év múlva majd megbeszélik, hogyan is van ez a dolog.

Dr. Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke – az előre megírt beszédet félretéve –, arra bíztatta az ünnepeltet, hogy őrizze meg legendás szellemi erejét, adja át az utódoknak a tudás, a műveltség élményét, amint eddig is tette – írja a mazsihisz.hu.

A Szombat egy korábbi cikkében így írtunk a házaspárról:

“Vidor György és Auschwitz túlélője Lőwy Magdolna 1946-ban zsidó esküvőn fogadtak örök hűséget egymásnak Bonyhádon. Magdi egy sötét szoknyát és a Joint-tól kapott kosztümkabátot, Gyuri pedig apja öltönyét viselte, amit a szomszéd asztalos családja őrzött meg számára. Ebédre dinsztelt húst ettek, ennek azóta is „esküvői dinsztelt hús” a neve a családban.

Gyuri 1947 márciusában befejezte a jogi egyetemet. Ő volt Bonyhádon a zsidó hitközségi ellenőr, majd pénztáros, aktív szerepe volt abban, hogy 1947. december 21-én felállították a bonyhádi zsidó temetőben a holokauszt bonyhádi áldozatainak emlékművét.

Vidor Györgyöt 1950-ben egy megszűnt bonyhádi gyárból Pécsre helyezték át. Ő és felesége, Magdi Pécsett is folytatták a család zsidó hagyományait. Gyuri a pécsi zsidó hitközség egyik elöljárója lett, majd négy évig alelnöke.

Magdi így mesélt: „Akkor Schweitzer Jóska volt itt Pécsett a rabbi. Tőle kaptam a hitközségnél egy félnapos állást, amikor átköltöztünk. Aztán a két család nagyon jó barátságba került, össze is jártunk. Természetesen a heti programból soha nem hiányzott, hogy minden péntek este és szombaton elmentünk a zsinagógába, istentiszteletre. Egyetlen zsidó ünnepet sem hagytunk ki, soha. A női tagozatban úgy tizenöten, tizenhatan voltunk, de az idő könyörtelenül ritkított bennünket. Amikor aztán én is elmaradtam a mozgási nehézségeim miatt, már csak öten-hatan voltunk. Általában mi intéztük a kulturális rendezvényeket, az ünnepi összejöveteleket.”