Szántó T. Gábor: Zárszó helyett

Komlós Aladár nyolcvan évvel ezelőtt megjelent esszéjét a Szombat folyóirat körkérdésével, néhány hónappal ezelőtt eljuttattam több irodalmárnak, pszichológusnak, rabbinak és társadalomtudósnak, hogy fogalmazzák meg álláspontjukat az egykori felvetésekről.

A válaszadók között többen elutasítják Komlós hipotéziseit; van, aki részben elfogadja, részben elutasítja, és olvasatomban akad, aki a nyolcvan év előtti korszellem irányzatait és nyelvi terminológiáit nem tartja használhatónak, miközben a Komlós által felvetett kérdéseket, problémákat érzékeli.

A körkérdés egyik kiötlőjeként továbbra is úgy vélem, érdemes elgondolkodni A zsidó lélek bizonyos prediszpozíciókra, jellegzetességekre utaló – ha nem is általános és kizárólagos érvénnyel bíró – állításain, alkalmasint tovább gondolva, a közelmúlt tapasztalataival és témába vágó irodalmi műveivel egybevetve azokat, természetesen tudva: minden alkotó individuum, akire származásán, kulturális miliőjén kívül számos más tényező is hatást gyakorol.

A Komlós állításaival szemben felhozott ellenérveket is mérlegre téve, továbbra is nyitottnak tekintem az alábbi kérdéseket:

Miért is ne rendelkezhetne a zsidóság (s különösen miért ne rendelkezhetett volna nyolcvan éve) a többségi európai társadalmakéhoz képest eltérő szellemi hagyománya és társadalomtörténeti tapasztalata következtében eltérő érzékenységekkel, kulturális asszociációkkal, melyek e közösségből/szellemi miliőből induló, alkalmasint attól eltávolodó alkotók gondolkodására, világnézetére és esztétikai érzékenységére is hatást gyakorolnak?

Miért ne rendelkezhetne szigorú monoteizmusa, a száműzetésben kicsiszolt aprólékos vallási szabályrendszere, és kisebbségi léthelyzetéből fakadó érzékenysége következtében olyan erős tabukkal, melyek akár a vallástól elrugaszkodó nemzedék életére és gondolkodására is hatnak? Különösen egy olyan szigorúan normatív hagyomány esetén, mint a zsidó, és olyan sajátos történelmi tapasztalatok esetén, mely a diaszpóra-zsidóságnak adatott. Mai társadalomtudományi kutatások épp a zsidóság vallási azonosságtudatán kívül lelnek érdekes adatokra, melyek szociokulturális, gondolkodásmódbeli sajátosságokat asszociálnak a zsidó származással/történelmi tapasztalatokkal/vallási háttérrel. Mert a tudatos elrugaszkodás e hagyományrendszertől, kultúrától, identitástól és társadalmi konvencióktól nem jelenti azt, hogy bizonyos elemei ne kéredzkednének vissza akár néhány évtized múltán.

Miért ne volna felvethető például az az érdekes kérdés – melyet a honi irodalomtudomány és kritikai élet, ismereteim szerint, szinte egyáltalán nem érint (ezért olvastam örömmel az ezzel kapcsolatos utalást Csáki Márton válaszában) –, hogy nincs-e különbség a többisten-hívő, természetkultuszt ápoló, görög világnézeti hagyományból is merítő kereszténység hátteréből kiszakadó írók, és a magát a görög világnézettel mindig szembeállító judaizmus szellemi hagyományából kilépő szerzők művei között? S ha netán akadnának jellegzetes motívumok, vagy jellegzetesen hiányzó elemek, vajon milyen életszférákhoz való viszonyt, és miféle eltérő ábrázolásmódokat érintenek e különbségek? Csak egyetlen példát említve: érdemes volna megvizsgálni zsidó és nem-zsidó írók viszonyát a történet-centrikus elbeszéléshez és a „tiszta szépség” eszményét valló szövegirodalomhoz. Megfigyelésem szerint az utóbbi kevésbé jellemző a zsidó hagyomány hátteréből az irodalomba érkezőkhöz. (Az irodalomelméleti írásokra mindez nem áll, ott másként jelenik meg és hat a zsidó eszmetörténet, a kommentárirodalom tradíciója.)

Vagy más perspektívában, hogy is feledkezhetnénk meg a zsidó kirekesztettség és üldöztetés sajátos tapasztalatáról, mely mély nyomokat hagyott a túlélők és utódjaik jelentős részében, túlterhelve őket a történelem terhével, mely talán a történetorientált elbeszélésmódra is hatást gyakorol?

Nem tehetjük meg a valósággal, hogy diszkrimináljuk azért, mert a huszadik században származásuk alapján diszkrimináció áldozatai lettek milliók. Azért, mert a fajelmélet alapján megkülönböztették, sőt meggyilkolták az európai zsidók döntő többségét, nem tehetünk úgy, mintha több ezer év, nemzedékeken át hagyományozott civilizációs tényei ne gyakoroltak volna, s ne gyakorolnának hatást a modern kultúrára is. Felszabadultak csak akkor leszünk, és tudásunk is csak akkor gyarapszik, ha kérdezni merjük egymást és magunkat, és félelem nélkül vesszük tudomásul vallási, kulturális és társadalomtörténeti hagyományainkból eredő különbségeinket/sajátosságainkat is. Mert a műelemzések során korántsem csupán a tudatos alkotói szándékot vizsgáljuk, hanem mindazt, ami alkalmasint tudattalanul épül bele a művekbe, s mi, befogadóként, érzékeljük jelenlétüket.

Komlós Aladár problémafelvető (bár kiérlelt válaszokkal nem minden esetben rendelkező), a zsidó kultúrával szemben sokszor fájdalmasan kritikus esszéje kétségtelenül provokatív állításokat fogalmaz meg, de aligha söpörhető le az asztalról felületes nemzet-karakterológiaként. Érdemes időről-időre újraolvasni, és egybevetni oldódó aggodalmaink közben gyarapodó ismereteinkkel. A vitát tehát nem zárjuk le, szívesen vesszük az újabb érveket. Reméljük, összeállításunk is hozzájárul a további eszmecsere kibontakozásához.

Jó volna, ha félelem nélküli és a konformitás kényszerét sem sugalló légkör adatna az individuális önmeghatározásokhoz éppúgy, mint a kollektív tapasztalatok és beállítottságok felismeréséhez. S persze újabb zsidó vonatkozású irodalmi művek megszületéséhez, melyek talán részben rácáfolva Komlós Aladár hiányérzeteire, zsidóságukat sem adva fel, valódi esztétikai minőséget hoznak létre.