A Mazsihisz árnyékában

A váci zsidó hitközségnek jó sajtója van. Egymást követik a lelkes beszámolók az újjáépített zsinagóga küszöbön álló megnyitásáról, s arról, hogy mindez, példátlan módon, a helyi hitközség erőfeszítéseinek köszönhető. Ez a jó hír. A rossz: a váci hitközség olyan demokratikus, mint a Mazsihisz – vagy még annyira sem.

Jó, hogy minden Sabatkor imádkoznak, megtartják a nagyünnepeket (a legutóbbi hanukkán több mint száz vendég volt), rendbe tették a zsidó temetőt, felújítják a zsinagógát, kiadványt tettek közzé Vác és a Dunakanyar zsidó emlékeiről, számos látogatócsoportot fogadnak, és évente megemlékeznek az elhurcoltakról. Rossz, hogy tizenöt éve nem választottak vezetőséget, valószínűleg nem is fognak, az elnök fia a gazdasági vezető, a pénzügyeket zárt körben intézik, s az ennek nyomán beálló rossz légkörben a maroknyi közösség fele része már nem jár péntek este imádkozni.

A város zsidó közösségének tíz-tizenkét törzstagja van, péntek este öthat ember jön össze, a nagyünnepek népesebb közönségének túlnyomó része vendég (egyik vagy másik pesti zsidó iskola diákjai vagy a helyi Hit Gyülekezethez tartozó szimpatizánsok). Egy ekkora közösség belvillongásait joggal nevezhetnénk családi perpatvarnak. Csak hát a zsidók szimbolikus értéke mindig nagyobb, mint a létszámuk – mint azt az országos napilapok zsinagógáról szóló beszámolói is tükrözik. A ma tíz főt számláló közösség mögött ott van a hajdani lakosság tízedét kitevő, kétezres váci zsidóság, a város modernizálója és gazdasági elitje, amelyet 44-ben deportáltak, s emlékük – mint mindenütt – azóta is kísért. A nagy nehezen felállított emlékművet (Vác és a Dunakanyar zsidó áldozatainak emlékére) 2004-ben megáldották a keresztény egyházak képviselői, de felelősségről csak a polgármester beszélt. (2006 júniusában az egykori gettó falán is emléktáblát helyeztek el, amit fél év múlva levertek, további fél évig nem foglakoztak vele, majd – elővigyázatosságból – az egykori zsidó iskola belső falán helyezték el újra.) Az emlékünnepségen minden évben egymás mellett áll a hitközségi elnök és a polgármester…

A KEZDETEK

Az erdélyi születésű Turai János (a kis közösség többsége nem váci őslakos) negyvenkét éven át rendőrtisztként tevékenykedett, s a váci kapitányságon eltöltött tíz év után ment nyugdíjba.

– Mindenki tudta rólam, hogy zsidó vagyok – mesél a munkájáról –, így mindig többet is kellett teljesítenem, mint másnak. Akkor tűrtek meg, ha többet tudtam, mint a főnököm.

Ezzel a kemény mentalitással, amellyel a rendőrség ügyeit is kézben tartotta, látott neki a váci zsidó közösség újraszervezésének 1989 után. Előnyére szolgáltak rendőrtisztként szerzett jó kapcsolatai, a város elitjének ismerete – nemkülönben a zsidó közösségi lét előtt 89 után megnyíló lehetőségek. A kettő együtt optimális kombinációnak bizonyult: a korábbi rendőrségi vezető új szerepkörben tűnt föl a városban, visszaszerezte a megmaradt zsinagógát (az ortodox zsinagógát 1962-ben lerombolták), s nekilátott zsidó közösséget szervezni.

Flam János pszichológus, váci évei alatt nyolc esztendőn keresztül járt a péntek esti istentiszteletekre, melyek először bérelt helyiségben, majd a temető felújított ravatalozójából kialakított teremben zajlottak. A péntek esténként hűségesen megtartott kabbalat sabatokon nem mindig jött össze a tíz ember – de az előzmények ismeretében ezt nem is lehet szigorúan venni. Azt sem kérdezték, ki halachikusan zsidó, és ki nem az: egy kisvárosban ezzel is szét lehet ugrasztani a közösséget. (Az „Ez nem is zsidó!”, „Ennek a felesége goj!” vádaskodások csak a légkör megromlása után kerültek elő. Az elnök biztosít róla, hogy a közösségben többen annak rendje és módja szerint betértek. Kohn Gábor szerint viszont ez csupán egy emberről mondható el.)

– Számomra az együttlét volt a fontos – folytatja Flam János. Turai volt a közösség motorja, vezető szerepe vitán felül állt. Az elnök időről időre tájékoztatta a többieket arról, amit jónak látott elmondani, de formális aktusokra soha nem került sor – még egy írásos tájékoztatás erejéig sem. Anyagi, illetve szervezeti ügyekről sem esett szó. A vezetőség miben- (illetve inkább: kiben-) létéről is csak abból alkothatott fogalmat, hogy az emlékünnepségeken kiket látott az elnök mellett az emelvényen. Ennek ellenére Flam János otthonosan érezte magát a péntek estéken – a kellemes légkör úgy két éve romlott meg, amikor néhányan tisztújításról, pénzügyekről és hasonlókról kezdtek kérdezősködni.

HOL AZ ALAPSZABÁLY? 

A vezetéssel elégedetlenek, a „békétlenek” – korábban három, most már csak kétfős – csoportja, Kohn Gábor és Böhm Tibor mindent egészen más színben látnak, mint a megkritizált elnök. Kivétel az a tény, hogy az alapítás éve (1993) óta nem volt közgyűlés és vezetőségválasztás. A „békétlenek” ezen állítását az elnök nem vitatja: – Minek közgyűlés meg választás tíz embernek?

Az ellenvetésre, hogy valami demokratikus forma mégiscsak kellene, így válaszol: – Mi a Mazsihiszhez tartozunk, direkt irányított hitközség vagyunk.

A „békétlenek” szerint ez csak akkor derült ki, amikor érdeklődni kezdtek a közösség adminisztrációja felől. A helyi ügyekért viselt felelősség ezzel a Mazsihiszre szállt át. Kohn Gábor szerint ez után többször érdeklődtek Feldmájer Péternél, a Mazsihisz elnökénél, titkárnőjétől időpontot kértek, de választ nem kaptak.

E sorok írója bíztatta a „békétleneket”, kérjék el legalább az alapszabályt (amelyet még sosem láttak) – ezt a vezetőség nem tagadhatja meg. Elkérték, s postafordultával a „Váci Zsidó Hitközség Szervezeti és Működési Szabályzata” érkezett meg. A dátummal el nem látott dokumentum szövege a váci hitközség vagyontárgyait, valamint öt tisztségviselőjének munkakörét részletezi. Nem szerepel benne, hogy az alapszabályt ki és mikor fogadta el, hogy a tisztségviselőket miként választják vagy nevezik ki, illetve hogy mandátumuk mikor jár le. A bevezető szerint „a Váci Zsidó Hitközség (VZSH) a Mazsihisz közvetlen irányítása mellett máködik” és „Szervezeti Működési Szabályzatát a Mazsihisz által a hitközségre kiadott szabályok értelmében kellett megszervezni”. Továbbá: „A VZSH könyvelését a Mazsihisz pénzügyi osztályának könyvelője végzi… egyben a gazdasági iratok és számlák őrzési helyét, valamint a közvetlen naprakész ellenőrzését is ellátja.”

A kissé hevenyészettnek tűnő szöveg úgy fest, mintha hirtelenjében fogalmazták volna, a már ismert bírálatok kivédésére. Az adminisztratív és számviteli felelősség teljes áthárítása a Mazsihiszre (egészen a számlák őrzéséig) pedig egy huszárvágással leráz minden, a pénzügyek iránt érdeklődő kíváncsiskodót. A „közvetlen irányításról” szóló passzus jogilag értelmezhetetlen, így az sem derül ki belőle, vajon önálló jogi személy-e a VZSH. Turai János elnök szerint származtatott jogi személy csupán.

A „békétlenek” felhánytorgatják, hogy a hajdani status quo hitközségi temető (melyet a vezető kitisztíttatott és kerítéssel vett körül) telkének egy részét lehasították, és azon „közösségi házat” kezdtek építeni. Az idézőjel azért helyénvaló, mert a ház megépülése után ott soha nem folyt közösségi élet. Egy darabig trafik működött az épületben, majd – veszteségekre hivatkozva – az egészet eladták a telekrésszel együtt. A „békétlenek” sérelmezik, hogy ekképp a temető egy része (ahol egyébként nem voltak sírok) szintén idegen kézre került. Felhánytorgatják azt is, hogy Turai Sándor, az elnök fia, a gazdasági ügyek menedzsere, a „közösségi ház” építésével és a zsinagóga felújításával egy időben építette a maga házát. Ez legalábbis rossz fényt vet a vezetőségre – mondják.

Az elnök a fentieket firtató kérdésekre nem kívánt válaszolni, de megjegyezte, fontolgatja, hogy a vádaskodókat bíróság előtt vonja felelősségre. – Zsidó bíróság előtt – tette hozzá aztán. A  pénzügyek egyébként rendben vannak – tájékoztatott – ezt onnan is tudhatjuk, hogy azokat maga a Mazsihisz számvizsgáló bizottsága ellenőrzi. (Ez némileg ellentétben áll az SZMSZ fent idézett passzusával, mely szerint a könyvelést magát is a Mazsihisz végzi. Ha  ez így van, Vácon nincs mit ellenőrizni, márpedig a két fél egybehangzó állítása szerint, Sessler György vezetésével járt Vácon a számvizsgáló bizottság.)

Kohn Gábor a telekkönyvi hivatalban utánanézett a „közösségi háznak”. Elmondása szerint a 2005. november 21-i dátummal bejegyzett okirat hivatalos neve: „Társasház alapító okirat”, ami egy közösségi ház esetében legalábbis meglepő. Ráadásul az ingatlant a tulajdonos, a Váci Zsidó Hitközség kilenc hónappal később eladta. Mindebből úgy tűnik, a VZSH önállósága mégsem olyan csekély.

A ZSINAGÓGA FELÚJÍTÁSA…

…nyolcadik esztendeje folyik. A Népszabadság 2008. február 5-i száma „Újraéled a váci zsinagóga” címmel számol be az örvendetes fejleményekről. A cikk szerint „A teljes rekonstrukció hozzávetőleg 200 millió forintba kerül. Ehhez a Mazsihisz és a városi önkormányzat is adott segítséget, illetve pályázati pénzeket is sikerült elnyerni. Turai János szerint tízmilliókat spóroltak azzal, hogy nem adták ki kft.-knek, rt.-knek az építkezést, hanem ő felügyelte a munkák minden mozzanatát.”

Ekkora volumenű beruházás hallatán a „békétlenek” szerettek volna kézzelfogható információkat kapni az építkezésről, megtekinteni a költségvetést, a számlákat – nyilván hozzá tudnának szólni, mert Böhm Tibor az építőiparban dolgozott harminc évig, Kohn Gábor pedig évtizedekig könyvelő volt. Sakk-matt, felelhetné próbálkozásukra az elnök, aki mindent személyesen intéz, a számlákat pedig – állítólag – a Síp utcába küldi.

A fent említett SZMSZ szerint a „pályázatíró, -figyelő, a Mazsihisz által megbízott ügyvezetőt” (vagyis Turai Sándort) gépkocsihasználat illeti meg, továbbá a megnyert pályázatok útján 15 százalék sikerdíj is jár neki. Miután a 200 milliós beruházás nem csekély részét pályázatok útján szerezte a VZSH, a sikerdíj csinos összeg lehet. Ez sem lenne feltétlenül baj, ha mindez átlátható lenne. De az érintettnek mindezért „közvetlen beszámolási kötelezettsége a Mazsihisz ügyvezető igazgatója felé van”.

Turai János szerint a „békétlenek” valójában notórius bajkeverők, s ajánlja, hogy érdeklődjek „előéletükről” más hitközségeknél. Mert a ki nem mondott vádakkal ellentétben – hogy ti. neki pénz tapadna a kezéhez – az igazság az, hogy éppen ő tett hétmilliós adományt a zsinagóga javára. – Maga lefordulna a székről, ha tudná, hogy én mennyi pénzt szereztem a hitközségnek – közli velem, de a részletekbe nem avat be. A tízfős váci hitközség öt mezei tagja is ennyit tud. Időközben a viszony úgy megromlott – jegyzi meg Kohn Gábor –, hogy a „békétlenek” közül már csak ő jár el néhanapján a péntek esti istentiszteletre, de ő sem igen találja a helyét.

*

Vácon működnek azok a zsidó alapintézmények – imaház, (épülő) zsinagóga, temető –, amelyeket egy ekkora közösség fenn tud tartani. Egy erős ember tartja kézben ezeket, aki az ügyek vitelébe nem enged betekintést. Oroszlánrésze van abban, hogy megújul a zsinagóga, meg abban is, hogy leépül a közösség. Ha vállalkozás élén állna, amelynek sikerét a bevételben mérik, csak dicséretet érdemelne. A zsidó közösség azonban nem egydimenziós: itt az emberi kapcsolatok legalább annyira fontosak, mint a zsinagógarekonstrukció. A váci zsidóság maradéka így kifelé, anyagiakban, hírnévben, tekintélyben gyarapodni látszik, miközben befelé leépül. Mindez a Mazsihisz diszkrét, de hatékony támogatása nélkül nem lenne lehetséges.

*

Feldmájer Péter, a Mazsihisz elnöke lapzártánk után (február 18-án) reagált az üggyel kapcsolatban február 1-jén elküldött kérdéseinkre, így válaszát áprilisi számunkban közöljük.