A helyzet
Szombat Szalon: kerekasztal-beszélgetés a mai magyarországi zsidóságról
Március 19-én, Magyarország német megszállása félévszázados évfordulója alkalmából a szimbolikus emlékezésen túl, a jelennel akartunk foglalkozni.
A résztvevők a zsidó társadalom és közélet különböző’ területein tevékenykednek: Dr. Berend Rózsa a Hitközség Anna Frank Gimnáziumának igazgatója, a Zsidó Nők Világtanácsa magyar tagozatának vezetője, az UNESCO magyar oktatási albizottságának tagja, dr. Ölti Ferenc, az IDOM Rt. vezérigazgatója, a MAZSIKE elnökségi tagja, dr. Schweitzer József az Országos Rabbiképző Intézet főigazgatója, dr. Stark András pszichiáter, a pécsi Hitközség alelnöke. Kertész Péter, a Magyar Hírlap főmunkatársa, a Hitközség szóvivője és Szécsi Éva, a Magyar Rádió volt szerkesztője, a Szombat főmunkatársa kérdezte a meghívottakat.
Mind többen vagyunk, értelmünk mégis bajt jelez.
SZÉCSI É.: Induljunk ki a manapság oly divatos témából, a „zsidószámlálásból”. Véleményük szerint mekkora a magyarországi zsidó közösség? Beszélhetünk egyáltalán közösségről? Milyen a zsidóság helyzete?
OLTI F.: A magyarországi zsidóság létszámáról eltérőek a becslések, leginkább 60-70 ezerre becsüljük magunkat. Ebből tízezer vallásos, a többi két csoportba sorolható: kulturális alapon főleg a városi zsidóság vallja magát hozzánk tartozónak, és velük azonos létszámú a megkülönböztetésben érzi magát zsidónak.
A Horthy-korszakhoz bizonyos hasonlóságot látok abban, hogy a zsidók kiszorulnak az állami hivatalokból. Akkor a törvények miatt kerültek a gazdasági élet olyan területeire, amelyek később meghatározóvá lettek, tehát a mellőzés előnyükre vált; napjaink bizonyos jelenségei alapján azt kell megállapítanom, hogy a zsidók ismét a magánszférába kényszerülnek. Abba, amelyé a jövő! Nem jósolok 3-4 évre előre, s nem pesszimistaként gondolok arra, hogy az erőszakszervezeteken kívül ki kell alakítanunk egy önvédelmi rendszert, kezdve a zsidó szervezetek közös fellépésén, a külföldi kapcsolatok erősítésén, sőt, a menekülési útvonal kiépítésén!
STARK A.: Néhány száraz tény Pécsről: a Hitközségnek 180 tagja van, ebből péntek este 20-25 jön el az istentiszteletre, míg a havi kulturális, ünnepi rendezvényeken olykor nyolcvanan is összejövünk. Örvendetes, hogy a gyerekek, a fiatalok bevonhatók a rendezvényekbe, szívesen tanulnak, illetve tanulnának – rabbink azonban beteg. A rabbi hiánya a vidéki zsidóság egyik főgondja, mivel csak néhány helységben tevékenykednek, holott ők lennének mindenütt a tanítók a szervezők, a közösséget építők és összefogók. Még egy jelentős feladat vár rájuk: a városok társadalmában, közéletében a vallás szabad gyakorlásával tekintélyes szerephez jutnak az egyházak képviselői, és közéjük várják a rabbit is. Négy-öt helység kivételével – hiába…
SCHWEITZER J.: Az imént elhangzottakhoz kapcsolódom. Valóban több rabbi kellene, a mai magyarországi helyzet egyik ismérve, hogy kevesen vagyunk, az elmúlt évtizedekben csak pislákolt a hitélet, kevesen választották a papi pályát, mert hiányzott hozzá a gyermekkori emóciós inger, az olyan otthon, ahol a mama kóserol, ahol olyan természetes, hogy a papa reggel a templomba megy, mint a fogmosás. Ráadásul e pálya nem kecsegtetett társadalmi elismeréssel.
Sokan a mellőzésért, a korábbi üldözésért, a bántalmazásért rejtőznek el. Mások kommunista meggyőződésükért vagy karrierjükért hagytak el minket, mert a bolsevizmusban sem volt „jó buli ” zsidónak lenni. A pártállam bukása után ezek közül sokan őszintén revideálták álláspontjukat, és bár változatlanul elkerülik a zsinagógát, megmaradt vagy feltámadt bennük az identitástudat, és ismét közösséget vállalnak velünk. Van még egy kategória, az ebbe sorolhatókat én ,,kárpótlás-zsidóknak” nevezem. A jóvátétel ügyében ügyvéd helyett keresik fel a rabbit tanácsért, esetleg hiányzó irataikat kísérlik meg velük pótoltatni. Ennek ellenére még ezeket is jobbnak tartom azoknál, akik minden fonalat elvágnak, még a kárpótlást sem igénylik, csakhogy eredetüket takargathassák. Véleményem szerint a zsidósághoz tartozás nem manifesztálódhat a zsinagóga nélkül! Amilyen természetes, hogy az igazi futballdrukker a lelátón bíztatja csapatát és nem a televízióban nézi a meccset, úgy a galutban is kevés valakinek a baráti körében deklarálni azonosságát. Az azonosságélmény kiemelt helye a templom. Tudom, hogy a mai istentiszteletekkel sok a probléma, a fiatalok számára nem vonzó, ezért nem fontos, tehát változtatni kell!
BEREND R.: A jelen felméréséhez tartozik a zsidó tanintézetek helyzete. Örvendetes tény, hogy a három iskolába évről-évre többen jelentkeznek. Sokat aggodalmaskodunk a vegyes házasságok miatt, attól is tartva, hogy az ezekben élők és gyermekeik elvesznek számunkra. Hogy ez milyen arányban következik be, nem tudom, de azt igen, hogy iskoláinkban sok az ilyen házasságból származó lány és fiú. Mi több, számosán csak negyedrészben zsidók, mégis jönnek, keresik gyökereiket. Bár túlzónak tartom a menekülési útvonal kijelölésének szükségét, azonban kétségtelen, hogy nemcsak érzelmünk, de értelmünk is bajt jelez!
Mik vagyunk?
KERTÉSZ P.: Az én első kérdésem, hogy ebben a válságosra forduló helyzetben ki képviselje a zsidóságot? Mert ami ma itt van, az egy valódi demokráciában elviselhető, de hogy Magyarországon cibálják egymás haját a zsidó szervezetek, az csak az ellenünk acsarkodókat segíti. A másik kérdésem: Mi a véleményük a zsidóság nemzetiségként való deklarálásáról? Azok vagyunk-e, vagy vallási közösség?
OLTI F.: Hál’Isten, hogy a zsidóság sokféle szervezetben manifesztálódik, annak ellenére, hogy sajnálatos módon rivalizálnak. Létkérdés, hogy a Hitközség vezetésével egységes képviselet teremtődjön valamilyen föderatív formában. És ebbe be kell vonni minden szalonképes szervezetet. A vita persze már azzal elkezdődik, hogy melyik „szalonképes”, melyik nem. Mégis hiszem, hogy néhány hónapon belül közös képviseletet hozunk létre.
Etnikum vagyunk-e vagy sem? Ez nézőpont kérdése! Izrael etnikumként szerveződött, a galutban pedig vallás a zsidó. Logikailag elfogadom, hogy Magyarországon is nemzetiségnek deklarálja valaki magát, mert rendelkezik mindazzal, amit e meghatározáshoz az értelmező szótár fűz. Ugyanakkor káros és veszélyes, ha kiemelnénk magunkat a magyar nemzet testéből. Ha azt kívánjuk, hogy a magyarság részeként fogadjanak el bennünket, akkor helytelen másként meghatározni magunkat!
BEREND R.: Fájó, és kétségtelen, hogy komoly veszteségekhez vezethet a partikuláris érdekből teremtődött széthúzás. Én is a Hitközséget tartom vezető erőnek, azonban, hogy ezt mindenki jó szívvel elfogadja, még fel kell nőnie ahhoz. Ez pedig akkor következik el, ha nemcsak a napi ügyeket bonyolítja hanem, mint hajdanán volt, tudós emberek testületéként a zsidóság szellemi vezetője is lesz!
Az integrációról: amióta Izrael Állama megalakult, az lenne a természetes, hogy mi a zsidó nemzet Magyarországon élő tagjai vagyunk. Ez azonban mégsem ilyen egyszerű. Sajátossá teszi, hogy magyar az anyanyelvűnk, sokkal jobban ismerjük a magyar irodalmat, történelmet, mint a zsidót és az izraelit, és sok más köt ezer szállal ide. Mégis, egyre inkább azt érzem, hogy valamilyen értelemben a zsidó nemzethez tartozunk.
Ez a kettős kötődés hogyan jelentkezik az iskolai nevelésben? A gyerekekre nem erőltetjük rá a véleményünket, de sok olyat is megismernek, megtanulnak, amire szüleiknek nem volt módja, és ami az állami iskolákban ma sem téma. Sokat teszünk annak érdekében, hogy a gyerekek minél többször jussanak el Izraelbe!
STARK A.: Szerintem sem meglepő hogy megosztottak vagyunk! Ennek oka a különböző módon, átélt múlt és közelmúlt, és az ennek hatására eltérő tudat. Nagyobb baj, hogy a zsidóságot különböző módon képviselők gyanakodva figyelik egymást, a szünetelő kommunikáció pedig újabb félreértésekhez vezethet.
A vallás gyakorlása bármennyire is egyértelműen meghatározza valaki zsidóságát, tudomásul kell venni, hogy a 30-50 évesek – kevés kivétellel – nem járnak templomba, azonban minden zsidó ügy mellett kiállnak, demonstrálják odatartozásukat. A mentalitás, az életforma is beletartozik a zsidó fogalmába. E sokféle kritériumnak eleget tenni legalább olyan nehéz, mint a magyarság meghatározása!
SCHWEITZER J.: Az országgyűlés elnöke, Szabad György 1992 májusában levelet intézett a Hitközség vezetőihez, mert – mint írta – magányosok és kis létszámúnak tetsző csoportok etnikai kisebbségnek kívánják a zsidóságot minősíteni. O azonban kerülendőnek tartja, hogy felszámolják azokat a jogegyenlősítő törvényeket, amelyek a zsidó vallású állampolgárokat a magyar nemzet egyenjogú tagjainak ismerik el. Kérte a Hitközség egyértelmű állásfoglalását. A levelet és a választ megvitatták – eredménytelenül – a zsidó szervezetek, majd a rabbitestület véleményét figyelembe véve a Hitközség kimondta, hogy kötődünk őseink vallásához, hitet teszünk az egyetemes zsidóság, s a zsidó nép egysége mellett, ugyanakkor a magyar társadalom szerves részének tekintjük magunkat…
Az utóbbi időkben a kárpótlási tárgyalásokon vetődik fel élesen a zsidóság képviselete. Azt tartom, hogy amíg a zsidó élet terheinek 99 százalékát a sokat szidott MAZSIHISZ viseli, addig az esetleges nagyobb anyagi forrás is megilleti. A hívek nem bőkezűek, az állami juttatás kevés, a Joint mind inkább hangoztatja, hogy önfenntartóknak kell lennünk. Ha a Hitközség zsebe nem lenne üres, nem kényszerülne kompromisszumra. Az Országos Zsidó Helyreállítási Alapról a kormánnyal folytatott tárgyalásokon a Hitközséggel nincs azonos állásponton több zsidó szervezet. Itt van a teremben Korányi László; a B’nai B’rith magyarországi páholyának elnöke, a MAZSIKE elnökségi tagja és Beer Iván, a MAZSIHISZ alelnöke. Mondják el, miért vitatkoznak.
Kik, és miért ők a képviselőink?
KORÁNYI L.: Az Országos Zsidó Helyreállítási Alapról folynak a tárgyalások a kormánnyal. Az Alapról a Magyarországgal kötött párizsi békeszerződés 1947-ben mondta ki, hogy létre kell hozni az örökös nélkül elpusztultak vagyonából, és szolgálja az a megmaradt magyarországi zsidóság összességét, tehát a rászorultak anyagi támogatását, a tanítást, a szociális gondoskodást, stb.
Ezt az elvet még a békeszerződés előtt Magyarországon törvénybe iktatták, és az Alap működtetését a zsidó szervekre, szervezetekre bízták. Mégsem valósult meg semmi belőle, a szocializmusban hallgattak róla. Tavaly az Alkotmánybíróság kötelezte az Országgyűlést, hogy teremtse újjá az Alapot. Erről folynak most a tárgyalások. A MAZSIKE és a B’nai B’rith elfogadta ezeken a Hitközség primátusát, ami a szavazásnál nagyobb arányt biztosít számukra. Erről már két alkalommal írásos megállapodás született, amit azután a Hitközség ugyanannyiszor megszegett! Ezért hivatkozhat a kormány arra, hogy a tárgyalásokon a zsidó szervezetek ellentétei miatt nincs előrehaladás. Mi elfogadtuk azt is, hogy a WJRO, a Zsidó Kártérítési Világszervezet képviselje a Magyarországról elszármazottakat.
Arról pedig, hogy a Hitközség fedezi a zsidó élet fenntartásának anyagi terhet, a következőket mondom: a kórházra, az öregek otthonaira, az étkeztetésre és a többi juttatásra az amerikai zsidóság adományai biztosítanak 300 millió forintot. Az államtól kapott 80 millió forintot a Hit község infrastruktúrájának működtetésére, munkatársaink bérére költi; a Hitközség saját bevétele megdöbbentően alacsony, mindössze évi 900 000 forint. Mi itt az előbb, néhány perc alatt a belgrádi Hitközségnek 24 ezer forintot adtunk össze.
BEER I.: A Hitközség és az „ősúj” szervezetek kapcsolatáról mondanivalómat azzal kezdem, hogy Vázsonyi Vilmosék óta az állam a Hitközséghez fordul, mint a zsidóság reprezentálójához. A Hitközség egy időben valamiféle szerve volt az államnak, de akkor is létezik a kontinuitása, struktúrája. Ha képviseletről van szó, akkor először mindenkinek a MAZSIHISZ jut eszébe, gondjaikkal sem a MAZSIKÉ-hez szaladnak az emberek. Akármit mondunk vagy gondolunk az identitásról, a zsidóság vallási szervezete az alap.
A párizsi békeszerződés, majd az 1947-es magyar alkotmány (sic! – A szerk.) pozitív diszkriminációt alkalmazott érdekünkben. Mert mindenünkből kifosztottak minket, a világ zsidóságának nyújtottuk pénzért kezünket az elmúlt évtizedekben – és tesszük ma is. Ezért, ha netán kapnánk valamit az államtól, abból a világ zsidóságának is jár! Mi megpróbáltuk az együttműködést a hazai szervezetekkel, el is fogadnánk őket, de van egy hitközségi döntés… A világ zsidósága megengedte, hogy vele partnerként lépjünk fel a jóvátételért. Hát tehetünk akkor mást? A Hitközségek követelése az államtól ma még a teljes kártérítés. Ez a nemzeti vagyon 10 százaléka. Miért raboltak el ennyit?
(Egy hang a hallgatóságból: Korányi László szerint aláírt megállapodás ellenére zárja ki a Hitközség a tárgyalásokból a többi szervezetet. Erre reagálj!)
BEER I.: Meg is teszem konkrétan. Három mondatban. Akkor léphetnénk fel közösen, ha a hazai zsidó szervezetek elfogadnák, hogy a nemzetközi szervezetek is részesei a tárgyalásoknak. A dolgok egyszerűsítése érdekében a világszervezetek azt ajánlották a Jeruzsálemben élő hitközségi vezetőknek(?), hogy a Hitközség jelölje ki a tárgyalásra a hazai csoportot. A delegáció másik része, a WJRO egész Kelet-Európa képviselője, tehát a Szlovákiában, Erdélyben, Bácskában élőké is.
Konkrét volt a válaszom?
(Felkiáltások: Nem! Ez sem válasz Korányi felvetésére, az egyezmény megszegésére! – Rosszalló hangzavar.)
Ma készítsük elő a holnapot!
KERTÉSZ P.: A következő témához kérdezem: ha az elmúlt évtizedekben a kontraszelekció következtében nem a legjobbak kerültek a rabbiszemináriumba, akkor ez a szelekció érezhető a Hitközség apparátusában is. Egyesek állítják, hogy egy védekező mechanizmusként alakult ez így. Lehet-e a nem elsekélyesedett, nem elbutult magyarországi zsidóságon belül olyan vezetőket találni, akik az egész magyar társadalom számára elfogadható tekintélyek?
SZÉCSI É.: „Nem a költő szüli a dalt, hanem a dal a költőt…” Olyan időket élünk, amikor meg kell születniök az olyan képzett, karizmatikus személyeknek, akik igazán jól, szuggesztíven vezetik a közösséget. Hogy ezek minél előbb hivatalba kerüljenek, mit kell tennünk?
OLTI F.: Évek óta foglalkozom ezzel a problémával. Pár hónappal ezelőtt le is írtam, meglepetésemre az Új Életben meg is jelent. Négy területre csoportosítom a tennivalókat. A legfontosabbak között is az első helyre teszem a szellemi infrastruktúra megteremtését a rabbikar köré tömörítve, mert a zsidó élet centruma szerintem is a zsinagóga. A zsinagóga pedig akkor vonzó, ha az ottani szellemi vezetőnek kisugárzása van, függetlenül attól, hogy milyen a rasekol. A rabbi pályához valóban szükségesek a fiatalkori élmények. Ezért is, és általában, a szellemi utánpótlást úgy gondolom, hogy 8-10 fiatalt külföldre küldünk vallásos környezetbe, ahol pótlólag megkapja az otthon elmaradt jiddiskeit benyomásokat. Ilyen hivatásra alkalmas fiatalok rövidesen kikerülnek a három zsidó iskolából, ahol ezren tanulnak. Az iskolák között nincs különbség, mindegyik a miénk! Ha a jövő vezetőinek képzésére nem jut pénz a Helyreállítási Alapból, akkor is előteremtjük. Megismételem, hogy az ifjúsággal való foglalkozás elsődleges, mégis, amíg a Hitközség vezetőségében voltam, kevéssé találkoztam ezzel a szemlélettel…
SCHWEITZER J.: Állítom, hogy senki sem akarja a közösséget távol tartani ügyeibe való beleszólástól. Ne hallgassuk azonban el, hogy vannak hangos „újzsidók”, akik azelőtt széles ívben elkerülték a Síp utcát, tartva attól, hogy ott meglátják őket. Velük szemben egyesek azt mondják: én 10 évvel, 20 évvel ezelőtt is ott voltam, nem karrierizmusból, nem haszonlesésből, tehát ne tanítson ki egy mai bátor… Azért kerül sor rendszeresen választásokra a Hitközségekben, hogy lecserélhessék az elfáradtakat, de helyükbe jobbakat kell ajánlani!
A Hitközség vezetői, a rabbik, maguk módján elég sokat tesznek az antiszemitizmus ellen, és nem tehetnek arról, hogy ennek nincs kellő hatása. Nekem is sok ilyen esetem volt, ennek egyik példája: nyilatkoztam a Magyar Televízió belső lapjában az egyes műsorokban megnyilvánult antiszemitizmus ellen. Erre Nahlik Gábor tévé alelnök felkeresett, akinek tapasztalataimat további példákkal erősítettem meg.
Ő közölte, hogy fellépnek az ilyen jelenségek ellen, és a jövőben már nem lesz okom panaszra. Azóta újabbak történtek, s a megnevezett személyek pedig televíziós kitüntetést kaptak!
STARK A.: Amikor négy évvel ezelőtt felkerestek, hogy a fiatalítás érdekében vállaljam el a pécsi hitközség alelnökségét, bár többen le akartak beszélni, mégis gondolkodás nélkül igent mondtam! Azóta is jó érzés tölt el, ha dolgom szólít a hitközségbe, felidéződnek gyermekkori élményeim, apám, aki hozzám hasonló tisztséget viselt. Amikor azonban Pestre kell mennem, tanácskozásra a Síp utcába, már rettegek a veszekedésektől, a meddő vitáktól.
BEREND R.: Visszatérek az oktatás problémájára. Tudom, hogy a Hitközségnek tengernyi a feladata, a legkülönbözőbb és váratlanul fellépő ügyekben kell intézkednie, mégis, a nevelésre nagyobb figyelmet kell fordítania! Vallom, hogy ne diszkrimináljunk az iskolák között, tehát ne legyen az Anna Frank a legrosszabb helyzetben. Nincs épületünk, terem hiányában nem tudunk átváltani 6 vagy 8 osztályos gimnáziumra.
Elértük, hogy a felvételnél már szelektálhatunk, félő azonban, hogy a körülmények miatt ismét elmaradunk más iskoláktól, és akkor majd ismét az jön hozzánk, akit máshol nem vesznek fel. A múlt azt tanúsítja, hogy zsidó iskolák kitűnő vezetőket neveltek ki. Az Anna Frank gimnáziumból a tavaly érettségizettek közül 10 tanul a rabbiszeminárium tanárképzőjében…
*
A vita az idő előrehaladása miatt abbamaradt, de nem ért véget. A közönség soraiból sokan szerettek volna hangot adni véleményüknek, kérdéseiknek. Abban egyetértés volt, hogy a különböző aktuális témákat a fentihez hasonló, nyilvános eszmecsere keretében kell megvitatni. A Szombat a jövőben is teret szentel hasonló rendezvényeknek.
Címkék:1994-05