A helyzet

Írta: SZÉCSI É - Rovat: Hazai dolgaink

 Szombat Szalon: kerekasztal-beszélgetés a mai magyarországi zsidóságról

Március 19-én, Magyarország német megszállása félévszázados évfordulója alkalmából a szim­bolikus emlékezésen túl, a jelennel akartunk foglalkozni.

A résztvevők a zsidó társadalom és közélet különböző’ területein tevékenykednek: Dr. Berend Rózsa a Hit­község Anna Frank Gimnáziumának igazgatója, a Zsidó Nők Világtanácsa magyar tagozatának vezetője, az UNESCO magyar oktatási albizottságának tagja, dr. Ölti Ferenc, az IDOM Rt. vezérigazgatója, a MAZSIKE elnökségi tagja, dr. Schweitzer József az Országos Rabbiképző Intézet főigazgatója, dr. Stark András pszichiáter, a pécsi Hitközség alelnöke. Kertész Péter, a Magyar Hírlap főmunkatársa, a Hitközség szóvivője és Szécsi Éva, a Magyar Rádió volt szerkesztője, a Szombat főmunkatársa kérdezte a meghívottakat.

Mind többen vagyunk, értelmünk mégis bajt jelez.

SZÉCSI É.: Induljunk ki a manapság oly divatos témából, a „zsidószámlálásból”. Véleményük szerint mekkora a magyarországi zsidó közösség? Beszélhetünk egyáltalán közösségről? Milyen a zsidóság helyzete?

OLTI F.: A magyarországi zsidóság létszámáról eltérőek a becslések, leginkább 60-70 ezerre becsüljük magunkat. Ebből tízezer vallásos, a többi két csoportba sorolható: kul­turális alapon főleg a városi zsidóság vallja magát hozzánk tartozónak, és velük azonos létszámú a megkülönböztetésben érzi magát zsidónak.

A Horthy-korszakhoz bizonyos hasonlóságot látok abban, hogy a zsidók kiszorulnak az állami hivatalokból. Akkor a törvények miatt kerültek a gazdasági élet olyan területeire, amelyek később meghatározóvá lettek, tehát a mellőzés előnyükre vált; napjaink bizonyos jelenségei alapján azt kell megállapítanom, hogy a zsidók ismét a magánszférába kényszerülnek. Abba, amelyé a jövő! Nem jósolok 3-4 évre előre, s nem pesszimistaként gondolok arra, hogy az erőszakszervezeteken kívül ki kell alakítanunk egy önvédelmi rendszert, kezdve a zsidó szervezetek közös fellépésén, a külföldi kapcsolatok erősítésén, sőt, a menekülési útvonal kiépítésén!

STARK A.: Néhány száraz tény Pécsről: a Hitközségnek 180 tagja van, ebből péntek este 20-25 jön el az istentisztelet­re, míg a havi kulturális, ünnepi rendezvényeken olykor nyolcvanan is összejövünk. Örvendetes, hogy a gyerekek, a fiatalok bevonhatók a rendezvényekbe, szívesen tanulnak, illetve tanulnának – rabbink azonban beteg. A rabbi hiánya a vidéki zsidóság egyik főgondja, mivel csak néhány helység­ben tevékenykednek, holott ők lennének mindenütt a tanítók a szervezők, a közösséget építők és összefogók. Még egy jelentős feladat vár rájuk: a városok társadalmában, közéletében a vallás szabad gyakorlásával tekintélyes szerep­hez jutnak az egyházak képviselői, és közéjük várják a rabbit is. Négy-öt helység kivételével – hiába…

SCHWEITZER J.: Az imént elhangzottakhoz kapcsolódom. Valóban több rabbi kellene, a mai magyarországi helyzet egyik ismérve, hogy kevesen vagyunk, az elmúlt évtizedekben csak pislákolt a hitélet, kevesen választották a papi pályát, mert hiányzott hozzá a gyermekkori emóciós inger, az olyan otthon, ahol a mama kóserol, ahol olyan természetes, hogy a papa reggel a temp­lomba megy, mint a fogmosás. Ráadásul e pálya nem ke­csegtetett társadalmi elismeréssel.

Sokan a mellőzésért, a korábbi üldözésért, a bántal­mazásért rejtőznek el. Mások kommunista meg­győződésükért vagy karrierjükért hagytak el minket, mert a bolsevizmusban sem volt „jó buli ” zsidónak lenni. A pártál­lam bukása után ezek közül sokan őszintén revideálták álláspontjukat, és bár változatlanul elkerülik a zsinagógát, megmaradt vagy feltámadt bennük az identitástudat, és ismét közösséget vállalnak velünk. Van még egy kategória, az ebbe sorolhatókat én ,,kárpótlás-zsidóknak” nevezem. A jóvátétel ügyében ügyvéd helyett keresik fel a rabbit tanácsért, esetleg hiányzó irataikat kísérlik meg velük pótoltatni. Ennek el­lenére még ezeket is jobbnak tartom azoknál, akik minden fonalat elvágnak, még a kárpótlást sem igénylik, csakhogy eredetüket takargathassák. Véleményem szerint a zsidóság­hoz tartozás nem manifesztálódhat a zsinagóga nélkül! Amilyen természetes, hogy az igazi futballdrukker a lelátón bíztatja csapatát és nem a televízióban nézi a meccset, úgy a galutban is kevés valakinek a baráti körében deklarálni azonosságát. Az azonosságélmény kiemelt helye a templom. Tudom, hogy a mai istentiszteletekkel sok a probléma, a fiatalok számára nem vonzó, ezért nem fontos, tehát vál­toztatni kell!

BEREND R.: A jelen felméréséhez tartozik a zsidó tan­intézetek helyzete. Örvendetes tény, hogy a három iskolába évről-évre többen jelentkeznek. Sokat aggodalmaskodunk a vegyes házasságok miatt, attól is tartva, hogy az ezekben élők és gyermekeik elvesznek számunkra. Hogy ez milyen arány­ban következik be, nem tudom, de azt igen, hogy iskoláink­ban sok az ilyen házasságból származó lány és fiú. Mi több, számosán csak negyedrészben zsidók, mégis jönnek, keresik gyökereiket. Bár túlzónak tartom a menekülési útvonal ki­jelölésének szükségét, azonban kétségtelen, hogy nemcsak érzelmünk, de értelmünk is bajt jelez!

Mik vagyunk?

KERTÉSZ P.: Az én első kérdésem, hogy ebben a vál­ságosra forduló helyzetben ki képviselje a zsidóságot? Mert ami ma itt van, az egy valódi demokráciában elviselhető, de hogy Magyarországon cibálják egymás haját a zsidó szervezetek, az csak az ellenünk acsarkodókat segíti. A másik kérdésem: Mi a véleményük a zsidóság nemzetiségként való deklarálásáról? Azok vagyunk-e, vagy vallási közösség?

OLTI F.: Hál’Isten, hogy a zsidóság sokféle szervezetben manifesztálódik, annak ellenére, hogy sajnálatos módon ri­valizálnak. Létkérdés, hogy a Hitközség vezetésével egységes képviselet teremtődjön valamilyen föderatív for­mában. És ebbe be kell vonni minden szalonképes szervezetet. A vita persze már azzal elkezdődik, hogy melyik „szalonképes”, melyik nem. Mégis hiszem, hogy néhány hónapon belül közös képviseletet hozunk létre.

Etnikum vagyunk-e vagy sem? Ez nézőpont kérdése! Izrael etnikumként szerveződött, a galutban pedig vallás a zsidó. Logikailag elfogadom, hogy Magyarországon is nemzetiségnek deklarálja valaki magát, mert rendelkezik mindazzal, amit e meghatározáshoz az értelmező szótár fűz. Ugyanakkor káros és veszélyes, ha kiemelnénk magunkat a magyar nemzet testéből. Ha azt kívánjuk, hogy a magyarság részeként fogadjanak el bennünket, akkor helytelen másként meghatározni magunkat!

BEREND R.: Fájó, és kétségtelen, hogy komoly veszteségekhez vezethet a partikuláris érdekből teremtődött széthúzás. Én is a Hitközséget tartom vezető erőnek, azon­ban, hogy ezt mindenki jó szívvel elfogadja, még fel kell nőnie ahhoz. Ez pedig akkor következik el, ha nemcsak a napi ügyeket bonyolítja hanem, mint hajdanán volt, tudós em­berek testületéként a zsidóság szellemi vezetője is lesz!

Az integrációról: amióta Izrael Állama megalakult, az lenne a természetes, hogy mi a zsidó nemzet Magyarországon élő tagjai vagyunk. Ez azonban mégsem ilyen egyszerű. Sajátossá teszi, hogy magyar az anyanyelvűnk, sokkal jobban ismerjük a magyar irodalmat, történelmet, mint a zsidót és az izraelit, és sok más köt ezer szállal ide. Mégis, egyre inkább azt érzem, hogy valamilyen értelemben a zsidó nemzethez tartozunk.

Ez a kettős kötődés hogyan jelentkezik az iskolai nevelés­ben? A gyerekekre nem erőltetjük rá a véleményünket, de sok olyat is megismernek, megtanulnak, amire szüleiknek nem volt módja, és ami az állami iskolákban ma sem téma. Sokat teszünk annak érdekében, hogy a gyerekek minél többször jussanak el Izraelbe!

STARK A.: Szerintem sem meglepő hogy megosztottak vagyunk! Ennek oka a különböző módon, átélt múlt és közelmúlt, és az ennek hatására eltérő tudat. Nagyobb baj, hogy a zsidóságot különböző módon képviselők gyanakodva figyelik egymást, a szünetelő kommunikáció pedig újabb félreértésekhez vezethet.

A vallás gyakorlása bármennyire is egyértelműen meghatározza valaki zsidóságát, tudomásul kell venni, hogy a 30-50 évesek – kevés kivétellel – nem járnak templomba, azonban minden zsidó ügy mellett kiállnak, demonstrálják odatartozásukat. A mentalitás, az életforma is beletartozik a zsidó fogalmába. E sokféle kritériumnak eleget tenni leg­alább olyan nehéz, mint a magyarság meghatározása!

SCHWEITZER J.: Az országgyűlés elnöke, Szabad György 1992 májusában levelet intézett a Hitközség vezetői­hez, mert – mint írta – magányosok és kis létszámúnak tetsző csoportok etnikai kisebbségnek kívánják a zsidóságot minősíteni. O azonban kerülendőnek tartja, hogy fel­számolják azokat a jogegyenlősítő törvényeket, amelyek a zsidó vallású állampolgárokat a magyar nemzet egyenjogú tagjainak ismerik el. Kérte a Hitközség egyértelmű állásfog­lalását. A levelet és a választ megvitatták – eredménytelenül – a zsidó szervezetek, majd a rabbitestület véleményét figyelembe véve a Hitközség kimondta, hogy kötődünk őse­ink vallásához, hitet teszünk az egyetemes zsidóság, s a zsidó nép egysége mellett, ugyanakkor a magyar társadalom szerves részének tekintjük magunkat…

Az utóbbi időkben a kárpótlási tárgyalásokon vetődik fel élesen a zsidóság képviselete. Azt tartom, hogy amíg a zsidó élet terheinek 99 százalékát a sokat szidott MAZSIHISZ viseli, addig az esetleges nagyobb anyagi forrás is megilleti. A hívek nem bőkezűek, az állami juttatás kevés, a Joint mind inkább hangoztatja, hogy önfenntartóknak kell lennünk. Ha a Hitközség zsebe nem lenne üres, nem kényszerülne komp­romisszumra. Az Országos Zsidó Helyreállítási Alapról a kormánnyal folytatott tárgyalásokon a Hitközséggel nincs azonos állásponton több zsidó szervezet. Itt van a teremben Korányi László; a B’nai B’rith magyarországi páholyának elnöke, a MAZSIKE elnökségi tagja és Beer Iván, a MAZSIHISZ alelnöke. Mondják el, miért vitatkoznak.

Kik, és miért ők a képviselőink?

KORÁNYI L.: Az Országos Zsidó Helyreállítási Alapról folynak a tárgyalások a kormánnyal. Az Alapról a Magyarországgal kötött párizsi békeszerződés 1947-ben mondta ki, hogy létre kell hozni az örökös nélkül elpusztultak vagyonából, és szolgálja az a megmaradt magyarországi zsidóság összességét, tehát a rászorultak anyagi támogatását, a tanítást, a szociális gondoskodást, stb.

Ezt az elvet még a békeszerződés előtt Magyarországon törvénybe iktatták, és az Alap működtetését a zsidó szervekre, szervezetekre bízták. Mégsem valósult meg semmi belőle, a szocializmusban hallgattak róla. Tavaly az Alkotmánybíróság kötelezte az Országgyűlést, hogy teremtse újjá az Alapot. Erről folynak most a tárgyalások. A MAZSIKE és a B’nai B’rith elfogadta ezeken a Hitközség primátusát, ami a szavazásnál nagyobb arányt biztosít számukra. Erről már két alkalommal írásos megállapodás született, amit azután a Hitközség ugyanannyiszor meg­szegett! Ezért hivatkozhat a kormány arra, hogy a tárgya­lásokon a zsidó szervezetek ellentétei miatt nincs előreha­ladás. Mi elfogadtuk azt is, hogy a WJRO, a Zsidó Kártérítési Világszervezet képviselje a Magyarországról elszármazot­takat.

Arról pedig, hogy a Hitközség fedezi a zsidó élet fenntartásának anyagi terhet, a következőket mondom: a kórházra, az öregek otthonaira, az étkeztetésre és a többi juttatásra az amerikai zsidóság adományai biztosítanak 300 millió forintot. Az államtól kapott 80 millió forintot a Hit­ község infrastruktúrájának működtetésére, munkatársaink bérére költi; a Hitközség saját bevétele megdöbbentően ala­csony, mindössze évi 900 000 forint. Mi itt az előbb, néhány perc alatt a belgrádi Hitközségnek 24 ezer forintot adtunk össze.

BEER I.: A Hitközség és az „ősúj” szervezetek kapcso­latáról mondanivalómat azzal kezdem, hogy Vázsonyi Vilmosék óta az állam a Hitközséghez fordul, mint a zsidóság reprezentálójához. A Hitközség egy időben valamiféle szerve volt az államnak, de akkor is létezik a kontinuitása, struktúrája. Ha képviseletről van szó, akkor először mindenkinek a MAZSIHISZ jut eszébe, gondjaikkal sem a MAZSIKÉ-hez szaladnak az emberek. Akármit mondunk vagy gondolunk az identitásról, a zsidóság vallási szervezete az alap.

A párizsi békeszerződés, majd az 1947-es magyar alkot­mány (sic! – A szerk.) pozitív diszkriminációt alkalmazott érdekünkben. Mert mindenünkből kifosztottak minket, a világ zsidóságának nyújtottuk pénzért kezünket az elmúlt évtizedekben – és tesszük ma is. Ezért, ha netán kapnánk valamit az államtól, abból a világ zsidóságának is jár! Mi megpróbáltuk az együttműködést a hazai szervezetekkel, el is fogadnánk őket, de van egy hitközségi döntés… A világ zsidósága megengedte, hogy vele partnerként lépjünk fel a jóvátételért. Hát tehetünk akkor mást? A Hitközségek követelése az államtól ma még a teljes kártérítés. Ez a nemzeti vagyon 10 százaléka. Miért raboltak el ennyit?

(Egy hang a hallgatóságból: Korányi László szerint aláírt megállapodás ellenére zárja ki a Hitközség a tárgyalásokból a többi szervezetet. Erre reagálj!)

BEER I.: Meg is teszem konkrétan. Három mondatban. Akkor léphetnénk fel közösen, ha a hazai zsidó szervezetek elfogadnák, hogy a nemzetközi szervezetek is részesei a tárgyalásoknak. A dolgok egyszerűsítése érdekében a világszervezetek azt ajánlották a Jeruzsálemben élő hit­községi vezetőknek(?), hogy a Hitközség jelölje ki a tárgya­lásra a hazai csoportot. A delegáció másik része, a WJRO egész Kelet-Európa képviselője, tehát a Szlovákiában, Erdélyben, Bácskában élőké is.

Konkrét volt a válaszom?

(Felkiáltások: Nem! Ez sem válasz Korányi felvetésére, az egyezmény megszegésére! – Rosszalló hangzavar.)

Ma készítsük elő a holnapot!

KERTÉSZ P.: A következő témához kérdezem: ha az elmúlt évtizedekben a kontraszelekció következtében nem a legjobbak kerültek a rabbiszemináriumba, akkor ez a szelek­ció érezhető a Hitközség apparátusában is. Egyesek állítják, hogy egy védekező mechanizmusként alakult ez így. Lehet-e a nem elsekélyesedett, nem elbutult magyarországi zsidó­ságon belül olyan vezetőket találni, akik az egész magyar társadalom számára elfogadható tekintélyek?

SZÉCSI É.: „Nem a költő szüli a dalt, hanem a dal a költőt…” Olyan időket élünk, amikor meg kell születniök az olyan képzett, karizmatikus személyeknek, akik igazán jól, szuggesztíven vezetik a közösséget. Hogy ezek minél előbb hivatalba kerüljenek, mit kell tennünk?

OLTI F.: Évek óta foglalkozom ezzel a problémával. Pár hónappal ezelőtt le is írtam, meglepetésemre az Új Életben meg is jelent. Négy területre csoportosítom a tennivalókat. A legfontosabbak között is az első helyre teszem a szellemi infrastruktúra megteremtését a rabbikar köré tömörítve, mert a zsidó élet centruma szerintem is a zsinagóga. A zsinagóga pedig akkor vonzó, ha az ottani szellemi vezetőnek kisugár­zása van, függetlenül attól, hogy milyen a rasekol. A rabbi pályához valóban szükségesek a fiatalkori élmények. Ezért is, és általában, a szellemi utánpótlást úgy gondolom, hogy 8-10 fiatalt külföldre küldünk vallásos környezetbe, ahol pótlólag megkapja az otthon elmaradt jiddiskeit benyo­másokat. Ilyen hivatásra alkalmas fiatalok rövidesen kikerül­nek a három zsidó iskolából, ahol ezren tanulnak. Az iskolák között nincs különbség, mindegyik a miénk! Ha a jövő vezetőinek képzésére nem jut pénz a Helyreállítási Alapból, akkor is előteremtjük. Megismételem, hogy az ifjúsággal való foglalkozás elsődleges, mégis, amíg a Hitközség vezetőségében voltam, kevéssé találkoztam ezzel a szem­lélettel…

SCHWEITZER J.: Állítom, hogy senki sem akarja a közösséget távol tartani ügyeibe való beleszólástól. Ne hall­gassuk azonban el, hogy vannak hangos „újzsidók”, akik azelőtt széles ívben elkerülték a Síp utcát, tartva attól, hogy ott meglátják őket. Velük szemben egyesek azt mondják: én 10 évvel, 20 évvel ezelőtt is ott voltam, nem karrierizmusból, nem haszonlesésből, tehát ne tanítson ki egy mai bátor… Azért kerül sor rendszeresen választásokra a Hitközségek­ben, hogy lecserélhessék az elfáradtakat, de helyükbe job­bakat kell ajánlani!

A Hitközség vezetői, a rabbik, maguk módján elég sokat tesznek az antiszemitizmus ellen, és nem tehetnek arról, hogy ennek nincs kellő hatása. Nekem is sok ilyen esetem volt, ennek egyik példája: nyilatkoztam a Magyar Televízió belső lapjában az egyes műsorokban megnyilvánult antiszemi­tizmus ellen. Erre Nahlik Gábor tévé alelnök felkeresett, akinek tapasztalataimat további példákkal erősítettem meg.

Ő közölte, hogy fellépnek az ilyen jelenségek ellen, és a jövőben már nem lesz okom panaszra. Azóta újabbak történ­tek, s a megnevezett személyek pedig televíziós kitüntetést kaptak!

STARK A.: Amikor négy évvel ezelőtt felkerestek, hogy a fiatalítás érdekében vállaljam el a pécsi hitközség alelnökségét, bár többen le akartak beszélni, mégis gondolkodás nélkül igent mondtam! Azóta is jó érzés tölt el, ha dolgom szólít a hitközségbe, felidéződnek gyermekkori élményeim, apám, aki hozzám hasonló tisztséget viselt. Amikor azonban Pestre kell mennem, tanácskozásra a Síp utcába, már rettegek a veszekedésektől, a meddő vitáktól.

BEREND R.: Visszatérek az oktatás problémájára. Tudom, hogy a Hitközségnek tengernyi a feladata, a legkülönbözőbb és váratlanul fellépő ügyekben kell in­tézkednie, mégis, a nevelésre nagyobb figyelmet kell fordítania! Vallom, hogy ne diszkrimináljunk az iskolák között, tehát ne legyen az Anna Frank a legrosszabb helyzet­ben. Nincs épületünk, terem hiányában nem tudunk átváltani 6 vagy 8 osztályos gimnáziumra.

Elértük, hogy a felvételnél már szelektálhatunk, félő azon­ban, hogy a körülmények miatt ismét elmaradunk más is­koláktól, és akkor majd ismét az jön hozzánk, akit máshol nem vesznek fel. A múlt azt tanúsítja, hogy zsidó iskolák kitűnő vezetőket neveltek ki. Az Anna Frank gimnáziumból a tavaly érettségizettek közül 10 tanul a rabbiszeminárium tanárképzőjében…

*

A vita az idő előrehaladása miatt abbamaradt, de nem ért véget. A közönség soraiból sokan szerettek volna hangot adni véleményüknek, kérdéseiknek. Abban egyetértés volt, hogy a különböző aktuális témákat a fentihez hasonló, nyilvános eszmecsere keretében kell megvitatni. A Szombat a jövőben is teret szentel hasonló rendezvényeknek.

Címkék:1994-05

[popup][/popup]