Zsidó orvos vagy csodarabbi?

Írta: Czingel Szilvia - Rovat: Hagyomány, Történelem

Gyógyítás és gyógyulás a 20. század első felében, személyes emlékek tükrében

 

A Talmud szerint, mint a világon minden, a betegség is Istentől származik, és gyógyulás is csak tőle remélhető. A hit viszont nem elég, az embernek is mindent meg kell tennie önmaga és mások életének őrzéséért. A zsidó orvosi etika útmutatása alapján, a zsidó orvosnak mindenkit el kell látnia, aki hozzá fordul tanácsért.[1]

Klein Ármin a családjával, Császártöltés, 30-as évek (Fotó: Centropa)

Ez azt is jelentette, hogy egy orvos, még ha nagyon vallásos is volt, nem tehette azt meg, hogy csak zsidó pácienseket fogadott vagy látott el. Vidéki falvakban, kisvárosokban végképp nem. A vidéki keresztény parasztság körében a „zsidó orvos”-ról a szegényeket ingyen gyógyító segítő ember sztereotip képe alakult ki, amit megerősített a zsidó orvosok mágikus gyógyító erejébe vetett hit is. Ez a kedvező kép alakult ki például Rosenfeld Imréről, akiről a nagykőrösiek a két világháború közt a következőt tartották:„Rosenfeld Imre, az orvos volt. Ő a parasztok orvosa volt. Olyan ember volt, aki motorbiciklin járta a tanyákat, és ha a parasztoknak nem volt pénzük, akkor ő vette meg a gyógyszert.”[2]

Klein Ármin Bács-Kiskun megyében, Jánoshalmán és környékén volt körzeti orvos, nagy népszerűségnek örvendett a falusiak körében, lánya mesélt munkájáról: „Az apukám Jánoshalmán – ami körülbelül 10 kilométerre volt Császártöltéstől – folytatott praxist. A megyének ebben a körzetében, ezekben a kis falukban nem volt sehol orvos, se Hajóson, se Császártöltésen. Jánoshalmán minden pénteken volt hetipiac, és akkor jöttek be az emberek, hozták az árut, és akkor jöttek az apukámhoz is; akkor értek rá betegnek lenni, meg orvoshoz menni. Apukám (…), köztiszteletben álló orvos volt, akinél nem számított, hogy a betegnek van pénze vagy nincs pénze, mert ha nem volt, akkor gyógyszerre is adott neki pénzt.”[3]

Roth Marcell a Maros utcai zsidó kórházban 1942-ben

Mivel a szülei ortodoxok voltak, otthon jiddisül beszéltek, ő is kiválóan beszélt jiddisül, héberül. Minden ünnepet tartott, ott volt a templomban, minden imát kívülről tudott. Ármin elsősorban szülész-nőgyógyász volt, de fogorvosi tanulmányokat is folytatott, mert a vidéki kis falvakban erre is igény volt. Szülő nőhöz és rendkívüli esetekhez az ünnepek alatt is kiment, a gyógyítás mindent felülírt. 1944-ig hatalmas praxist vitt, Auschwitzból azonban nem tért haza.

Egy másik visszaemlékezés is a vidéki zsidó orvosok elkötelezett munkájáról számol be. Kádár Kohn József körzeti orvos volt a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tiborszálláson, munkájára a család következőképp emlékezett: „A tanyavilág nagy volt, és ha tudtak, bejöttek apámhoz a rendelőbe. Tiborszálláson, ami a tanyák központja volt, és azt hiszem, Pusztaszeren volt kinevezve egy szoba rendelőnek, tehát oda kijárt viszonylag rendszeresen. De ha valaki súlyos beteg volt, szült, vagy mit tudom én, mi történt, akkor jöttek érte, és vitték. Emlékszem olyan esetre, nem is egyre, amikor például felzörgették éjjel kettőkor, hogy ki kell menni Halmosra, mert ott vajúdik egy asszony, és a bába nem tudja világra hozni a gyereket. Halmos húsz kilométerre volt szekérrel. Ha oda kivitték egy szüléshez, akkor másnap este ért haza. Nem volt gyerekjáték a körzetet ellátni, és gyerekkoromból, amikor otthon voltam, aztán később, amikor a gimnáziumból szabadságra mentem, nem emlékszem olyan hétre, hogy háromszor legalább, de sokszor négyszer ki ne verték volna az ágyából éjszaka. Hétvégén is kiment a betegeihez, minden napra szüksége volt. Például nem tudott szabadságra menni. Hogy szabadságon lett volna, arra nem is emlékszem. Kétszer vagy háromszor elment egyhetes tanfolyamokra, arra emlékszem, de hogy akkor ki helyettesítette, arra már nem. Apámnak nem volt arra ideje, hogy nyaraljon. A nyaralások édesapa nélkül voltak.”[4]

Kádár Kohn Józsefet is deportálják Auschwitzba, nem éli túl a borzalmakat.

Zsidó kórházak Monarchia-szerte létesültek, az egyik legrégebbi Nagyváradon, ezt 1856-ban alapították.[5] Az ország legrégebben működő zsidó kórháza a sátoraljaújhelyi volt, amit a Chevra Kadisa alapított 1772-ben. Keszthelyen 1871-től, Kolozsváron 1927-től állt rendelkezésére a Sebestyén Dávid jóvoltából létrehozott zsidó kórház a rászorulóknak. Ennek egykori dolgozója így idézi fel az ott eltöltött éveket, hangsúlyozva, hogy felekezettől függetlenül ápoltak itt betegeket. „’Sebestyén Dávid és Neje’ Zsidó Közkórházat Sebestyén Dávid, anyai nagyapám fivére alapította, aki nagyon gazdag ember volt. Az orvosok mind zsidók voltak, de a segédszemélyzet – a szakács, a takarítónők – keresztények, az ápolónők között is néhányan. A zsidó orvosokat nem vették be az állami klinikákra, hozzánk jöttek. Ugyanúgy, a zsidó orvostanhallgatók is a Zsidó Kórházba jöttek gyakorlatra, nem fogadták be őket az állami kórházakba. A páciensek tekintetében nem volt megkülönböztetés, keresztényeket is elfogadtak.”[6]

A ‘Sebestyén Dávid és neje” zsidó kórház Kolozsváron a 40-es években

A kis, elzárt falvak többségében a második világháborút megelőzően azonban nem volt megoldott az orvosi ellátás, így a lakosság a helyi vallási vezetőkben bízott. Az, hogy a rabbik vagy papok gyógyították a hozzájuk forduló betegeket, késői maradványa a korábbi korok általános gyakorlatának.[7] A gyógyítás során a szentírást és a népi gyógyászat elemeit is meg lehet találni a gyógymódok között. A csodarabbik népszerűek voltak a keresztény és a zsidó lakosság körében egyaránt. Egy nagykárolyi[8] visszaemlékezés a következőket idézi a csodarabbik személyéről:

„Az ortodoxoknak egy Teitelbaum volt a rabbijuk, a [máramaros]szigeti Teitelbaumnak a fia. Teitelbaum Joelnek hívták, és úgy mondták neki, Jajris. Egy nagyon komoly és nagyon vallásos család volt. Két lánya volt, Hánele és Ruhala. Hánele volt a nagy, férjhez ment, és nem volt gyereke, nagyon vallásosak voltak, és akartak, de nem volt gyerek. A másikat, a kicsit, tizenhét éves korában férjhez adták egy Teitelbaumhoz, egy unokatestvéréhez, mert azok nagyon gyorsan mentek férjhez, állapotos lett, és méhen kívüli volt a terhessége, de mivelhogy nagyon vallásosak voltak, nem ment orvoshoz, és meghalt szegény. Emlékszem arra, mikor jöttek Teitelbaumék, beköltöztek Nagykárolyba, olyan érdekes volt, mert nagy-nagy elánnal jöttek, rendes lovas kocsival, amelyiknek volt fedele, de nem volt felhúzva, s már az is boldog volt, aki meg tudta fogni azt a kocsit, amiben Teitelbaum ült, olyan nagy szentnek tartották… Teitelbaumhoz mentek az emberek tanácsért, akár üzleti, akár más, az életben kért orvosi tanácsért. Borzasztóan okos volt. És úgy megszívlelték, amit ő mondott, az szent volt. A Teitelbaum egy olyan csodarabbi volt. Nagyon sok keresztény is járt hozzá, mindenkit fogadott, akkor nem úgy volt, mint most, egy szent rabbit azt úgy respektálták.”[9]

Joel (“Jajlis”) Teitelbaum, a szatmári rebe, New Yorkban a 60-as években

A holokauszt előtti zsidóság körében a csodarabbiba vetett hit nagyon erősen élt, „divat” volt tartani a kapcsolatot valamelyik híres csodarabbival, különösen vidéken a családfők gyakran leveleztek velük. Voltak, akik személyesen is felkeresték őket, azt remélve, hogy a család egészségi állapota így biztosítva lesz. A csodarabbi sokkal több volt, mint gyógyító, gyakran fordultak hozzá akkor is, ha a család valamilyen nagy döntés előtt állt, gyakran ruházták fel őket látnoki képességekkel is.

Egy Szegeden gyerekeskedett visszaemlékező a következőket mesélte édesapjáról, aki folyamatos kapcsolatban volt az olaszliszkai csodarabbival, azt remélve, hogy ez a kapcsolat megóvja a családot a nagyobb bajoktól. A családnak fűszerkereskedése volt, jómódú középpolgári életmódban élt.

„Amikor hosszasabban voltam beteg, mondjuk, lázas voltam, apukám mindjárt megijedt, és akkor jött a vallás: írt az olaszliszkai csodarabbinak, hogy a kislánya beteg, imádkozzon, hogy meggyógyuljon – talán még pénzt is küldött a borítékban… és a rabbi válaszolt, hogy igen, ő fog imádkozni. Öt-hat éves lehettem, amikor ez a levelezés kezdődött. Apukám nekem elmesélte külön, hogy írtam a csodarabbinak, hogy imádkozzon érted, mert beteg vagy, és hála Istennek, rendbe jöttél. Ezt elmondta, de a pénzt nem mondta el, csak én gondoltam, hogy biztos azt is küldött.”[10]

A csodarabbi személye gyakran, mint utolsó az remény lehetősége merült fel, ha már az orvosi segítségben megingott a bizalom. A súlyos beteget ápoló családok, folyamatos dilemmák és kérdések közt éltek: orvos vagy csodarabbi? Nyújthat-e alternatívát a gyógyulásra, egy misztikummal körülvett vallási vezető? Ez a dilemma jelenik meg egy csonttuberkulózisban szenvedő kislány kapcsán:

„Már apám halála előtt nagyon beteg lettem. Csonttuberkulózis lett a bal karomban, az egy pokol volt. Drága anyám minden héten járt föl velem Miskolcról Pestre az orvosokhoz, a kórházakba, és mindent megtettek a karomért, hogy megmenthető legyen. Nyakig gipszben az a csepp gyerek, a kínok kínját kellett ötéves koromban elszenvednem. Azt mondta az orvos, kecsketejet kell innom, ennél jobbat nem tud. Most is mondják. Nem bírtam meginni, erőszakkal itattak meg. Amikor az apró kis csontok jöttek ki a karomból, le kellett fogni, mert ki kellett húzni azokat a csontocskákat. Már olyan állapotban voltam, hogy több orvos véleménye az volt, le kell vágni a karomat, mert ez csak rosszabb lehet. Anyám azt mondta, nem vágatja le a karomat, inkább a villamos alá fekszik. Nem engedi, hogy a gyerekének fél karja legyen.

Reb Steiner Saje, a bodrogkeresztúri csodarabbi

Egyszer csak mondják az anyámnak, hogy van valahol egy csodarabbi Miskolc környékén, reb Steiner Saje.[11] Aki volt nála, mindenkinek segített. És akkor elmentünk a csodarabbihoz. Erre úgy emlékszem, hogy ott ült az asztalnál egy nagy, fehér szakállú ember, és kérdezte, mi van. Mondja az anyám, hogy ez van, egyedül van a gyerekekkel, a férje meghalt, a karomat meg le akarják vágni. A rabbi adott nekem két kockacukrot, lehajtotta a fejét és imádkozott. Aztán fölnézett, és azt mondta az anyámnak: „A gyerek meg fog gyógyulni. A gipszet vetesse le! Én imádkoztam. Van, aki segíteni fog. Meg fog gyógyulni a karja.” Hazamentünk, levetettük a gipszet, de állandóan iszonyú fájdalmaim voltak. Egyszer a diófa alatt feküdtem, amikor bejött az udvarra egy asszony, nem tudom, ki volt, vagy mi volt, talán román, és kérdezte anyámtól: „Mi baja van a gyereknek?” A válasz után kivett egy csomó növényt a szatyrából, és azt mondta: „Itt van ez a növény, ezt főzze ki! Amilyen forrón a gyerek elbírja, a karját tegye bele, és áztassa naponta többször, addig, amíg ki nem hűl.” Ez meg is volt. És látja az én drága anyám, hogy már nem jönnek a csontok. Amikor pedig fel kellett jönni Pestre az orvoshoz, összegyűltek többen, és azt mondták, ilyet ők még nem láttak. Ez egy csoda volt. Hát persze hogy én azóta hiszek is. Meggyógyult a karom teljesen.[12]

A csodarabbik alakja a 20. sz. első felében ugyanolyan heroizált volt, mint a zsidó orvosoké. Némileg ellentmondásos volt az a gondolkodás, ki a jobb gyógyító? Az mindenesetre tisztán látszik, hogy személyük meghatározó volt az orvoslás terén, zsidók és keresztények között egyaránt.

[1] Oberlander Báruch-Köves Slomó: Zsidó jog és etika. Tanulmányok modern társadalmi kérdéseiben. Budapest, 2009.

[2] Interjúalany Sz. I. Az interjú a Centropa Alapítvány tulajdona.

[3] Interjúalany V. Gy-né. Az interjú a Centropa Alapítvány tulajdona.

[4] Interjúalany K. P. Az interjú a Centropa Alapítvány tulajdona.

[5] http://www.mazsike.hu/a+nagyvaradi+es+a+pesti+zsido+korhazak+tortenete.html

[6] Interjúalany F. E. Az interjú a Centropa Alapítvány tulajdona.

[7] http://www.szombat.org/archivum/a-csodarabbi-alakja-a-nephagyomanyban

[8] Nagykároly (románul: Carei) megyei jogú város (municípium) Romániában Szatmár megyében.

[9] Intrejúalany M. K. Az interjú a Centropa Alapítvány tuljadona.

[10] Interjúalany K. Z-né.. Az interjú a Centropa Alapítvány tulajdona.

[11] Reb Steiner Saje (1851–1925). – rabbi Bodrogkeresztúron (Zemplén vm.), ahol 1726-tól éltek haszid telepesek, és akikből komoly hagyományokkal rendelkező közösség alakult ki, s ahol a 20. század elejére a zsidó lakosságnak országos hírű iskolái voltak. Már életében csodarabbiként tisztelték bölcsessége és jótékonysága miatt, nemcsak a zsidó közösség, hanem a keresztények által is messze földön elismert ember volt. Nevéhez több csodás történet fűződik, a helyi mesékben és mondákban is fontos szerepet kapott. Sírja a falu dombján ma is ismert zarándokhely, ahol cédulákra írt kérelmeket hagynak a sírra tett kavicsok alatt.

[12] Intrejúalany S.A.né. Az interjú a Centropa tulajdona.

támogatás
[popup][/popup]