Virágot szedő macsó a babiloni mezőkön – tórai életkép
Egy kamaszfiú kiballag a mezőre, ahol alighanem virágzó mandragórát talál a betakarítás idején, és hazaviszi az anyukájának. Ezt a semmi kis történetet, amely még a „legszebb nyári élményeimről” írt fogalmazásba se férne bele, fontosnak tartja elbeszélni a Tóra, tehát szent. Mint minden vigasz. Devárim hetiszakasz (5Mózes 1:1–3:22).
A kémek történetét beszéli el újra, Mózes visszaemlékezéseinek kezdetén, az utolsó tórai könyv első hetiszakasza. A kémekét, akiket Mózes elküldött a sivatagi táborból, hogy derítsék fel Kánaán földjét, hogy van-e ott folyó és földje jó, legelőin fű kövér, lédús gyümölcsök teremnek-e fáin, és védelmezői mennyire morcosak. Tudható, a kémek visszatérnek és arról számolnak be, hogy az országot félelmetes sereg őrzi, ezért lehetetlen elfoglalni. Inkább menjünk vissza, jut eszükbe, mint mindig, Egyiptomba.
Ez a nemzedék még látta a Seregek Urát, amint térdre kényszerített egy világbirodalmat, Egyiptomot, tudják, hogy senki nem állhat meg előtte. A kánaániták, világbirodalmak közé szorult néhány aprócska nép, ereje nem is mérhető Egyiptoméhoz. Mitől ijedtek meg úgy a kémek? A múlt század egyik legnagyobb hatású hászid vezetője, a lubávicsi rebbe szerint nem a kudarctól, hanem a sikertől. Mindig azt mondták, utálnak a sivatagban lakni, de talán valójában szerettek. Ott Isten közel volt hozzájuk, gondoskodott róluk, táplálta őket, és intézkedett, ha kellett. A honfoglalás, a letelepedés csupa kisszerű unalom és látványos isteni jelenlét nélküli hétköznap, csupa fakó próza. Nem akartak már ilyen életet élni. Pedig Isten – és ez a felfedezés a zsidó hit legnagyobb eredetisége – a világ teremtőjeként nem csak az Égben van jelen, hanem – ahogy egy régebbi hászid tanító, a Kocker rebbe mondta – ott is, ahová beengedjük. Épp azt kell megtanulnunk, hogy beengedjük oda is, ahol nincs semmi ünnepi és különös az életünkben. Ettől riadtak vissza a kémek.
A Talmud figyelmeztet arra, hogy a Biblia tele van látszólag minden ünnepélyességet nélkülöző részekkel. Egyik példája Rúben, aki virágot szedett a mezőn aratáskor, és elvitte az anyukájának. Jákob agresszív, macsó fiai közül a legelső, a legnagyobb virágot szedett a mezőn a mamájának dologidőben. Ez a „genderidegen” kamasz-gesztus azért külön megható, mert Lea tényleg boldogtalan volt, és Rúben ezt megérezte. A férje nem őt szerette, és ezen a fiú nem tudott segíteni. Nem tudott semmit tenni az anyjáért, nem tudta az apja helyett szeretni, úgyhogy tett egy sutaságában megindító gesztust. Valamit, ami nem jellemző rá. Virágot vitt. Átlépte az árnyékát. Ráhel értette ezt, mert őt a gyerekei nem szerették, hiszen nem születtek még gyerekei. Elkérte a vigasztaló virágot Leától.
Aztán Rúben elcsábította apja egyik szeretőjét: le akarta győzni férfiként, amiért boldogtalanná tette az anyját. Bűne magyarázata ugyanaz, mint a virágszedésé: a megalázottság iránti együttérzés. Elveszti elsőszülötti státuszát, a történet hőse József lesz, de Rúben nem bánja. Később ő az a testvérek közül, aki próbálta megmenteni. Hallgatag, kétbalkezes macsó, aki szívében sértett kisgyerek.
Aki a történet elején, aratáskor, elmegy virágot szedni a mamájának Babilon mezőire. A rabbik jól értik, miért került ez a semmiség bele a Tórába, csak a kémek nem látták meg a hétköznapok, a szokásos boldogtalanság és magányosság közegében felfénylő istenit. Amiről talán a kamasz Rúben tanított a Tórában a legtöbbet. Ahogy arról is, milyen boldoggá tehetné a patriarchális normák elengedése a lányok mellett a mezőkön virágokat szedő fiúkat is végre.
A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője
