Rabbinikus irodalom és szóbeli tan

Savuot ünnepe kapcsán Biró Tamás tavaly az ünnep és a tóraadás közötti kapcsolatot vizsgálta. Idén a szóbeli tan fogalmával kapcsolatban tisztáz néhány félreértést.

Egy Izraelben huszonöt évvel ezelőtt hallott vicc szerint, amikor 1967-ben az izraeli hadsereg elfoglalta a Sínai-félszigetet, a rabbik odamentek Szináj hegyéhez, és megkérdezték Istent: „Olyan sok córeszt okozott a kiválasztottság az elmúlt háromezer évben. Nem lehetne valahogy az egészet visszacsinálni?” Isten megértően és együttérzően válaszolt: „Dehogynem. Hozzátok vissza, amit adtam nektek, és utána felbontjuk a szövetséget.” A rabbik fellelkesültek, és kamionszámra vitték oda egész Izraelből a Tóra-tekercseket, a mindenféle kiadású Bibliákat, Misnákat, Talmudokat. Ekkor megszólalt Isten: „Mi ez?” Mire a rabbik így válaszoltak: „Az írott tan és a szóbeli tan, amit adtál Mózes mesterünknek”. Isten meglepődött: „Én? Én csak két kőtáblát adtam neki. Azokat hozzátok vissza!”

A rabbinikus zsidóság alapaxiómája – alapdogmája, írnám, ha a neológia legtöbb képviselője nem érvelt volna kemény hangon az ellen, hogy a zsidóság dogmákon alapuló vallás lenne – a szóbeli tan mózesi eredete: az az állítás, hogy Mózes nem csak a két kőtáblát és a Tízparancsolatot kapta meg, hanem a Tóra öt könyvének teljes szövegét (a világ teremtésétől Mózes haláláig), valamint annak használati útmutatóját is, a szóbeli tant. Az Írott Tóra (tora se-bikhtav) és a szóbeli Tóra (tora se-be-al-pe) isteni eredete és egysége adja a rabbinikus kultúra alapját, a kettőt együtt nevezzük – a szó legtágabb értelmében – Tórának. Például nem csak az tóratanulás, ha a mózesi (pontosabban: isteni) könyvek egyikét olvasom és értelmezem, hanem az is, ha a Héber Biblia többi részét, a Misna, a Talmud vagy a rabbinikus irodalom bármely fejezetét tanulmányozom.

Tanítványaim, sőt nem egy kollégám és mesterem írásaiban is belefutok abba az állításba, hogy a Misna – más verziókban a Talmud – egyenlő a szóbeli tannal. Ahogy a Misnában olvassuk: „Tórát kapott Mózes Szinájról, és továbbhagyományozta azt Jozsuének, Jozsué a véneknek, a vének a prófétáknak, és a próféták továbbadták azt a Nagy Gyülekezet férfiainak.” (Misna Avot 1,1). A Nagy Gyülekezet (kneszet ha-gedola) a rabbinikus történetírás szerint egy százhúsz fős testület lett volna a perzsa korszakban, melynek az utolsó próféták és az első rabbik is tagjai voltak. A rabbinikus teológia szerint tehát a szóbeli Tóra szóban hagyományozódott Mózestől Jozsuén, a véneken és a prófétákon át a rabbik első nemzedékéig, akik aztán generációról generációra továbbadták azt. Az i. sz. 2. század végén, a Bar Kochba-féle felkelés (132–135) leverését követő nemzedékekben azonban veszélybe került a szóbeli tan továbbadása, és ezért a kor szellemi vezetője, rabbi Jehuda ha-Naszi (Júda, ’a fejedelem’) a 2. század végén, a 3. század elején leírta azt. Megszegte a szóbeli tan leírására vonatkozó tilalmat annak érdekében, hogy megmentse azt az elfelejtéstől. Így született meg a Misna, amely később a Jeruzsálemi Talmud és a Babilóniai Talmud alapja lesz – szól a hazai zsidó körökben elterjedt narratíva.

Ezzel a történettel azonban több probléma is van.

Arra vonatkozóan nincs történelmi bizonyíték, hogy létezett volna egy kneszet ha-gedola nevű, százhúsz fős vezető testülete a perzsa kori zsidóságnak. Különösen valószínűtlen, hogy ebben rabbik ültek volna, hiszen még évszázadokig a papság töltötte be a vallási vezetőréteg szerepét. A rabbinikus történetírás szereti „rabbinizálni” a múltat, amelyben már az ősatyák is jesivában tanulták a Tórát, és Mózes is rabbi volt, egy rabbinikus bíróság feje. Arra vonatkozóan sincs történelmi bizonyíték, hogy rabbi Jehuda ha-Naszi papírra vetette volna a Misna szövegét. Úgy tűnik a talmudi források alapján, hogy még évszázadokig szóban hagyományozták tovább az általa megszerkesztett művet, és csak a középkorban jelennek meg az első Misna-kéziratok. Nem világos tehát, hogy rabbi Jehuda ha-Naszi megszegte volna a szóbeli tan leírásának a tilalmát: inkább irodalmi formát, struktúrát adott az addig diffúz anyagnak, a szóbeliség megőrzése mellett.

A legnagyobb probléma pedig az, hogy az elterjedt felfogás azt sugallja, hogy Mózes a Misna vagy a Talmud szövegét kapta volna meg Szináj hegyén. Ilyet legjobb tudomásom szerint a rabbinikus források nem állítanak. (Szóljon, aki ennek ellentmondó forrást ismer!) Aki egyszer is beleolvasott a Misnába vagy a Talmudba, legalább négy érvet tud felhozni az ellen, hogy a rabbinikus irodalom ezen alapművei a Szinájon elhangzottak betűszerinti leiratai lennének. (1) A Misna nyelve a hébernek egy későbbi, a római korra jellemző beszéltnyelvi változata. A két Talmud nyelve pedig ugyanennek a hébernek egy még későbbi változata, valamint ennek a kései kornak a különböző arámi dialektusai. (2) A Misnában és a két Talmudban névvel jelölt római és bizánci kori rabbik adják elő a véleményüket, álláspontjaikat, érveiket. (3) Ezek a vélemények gyakran egymásnak is ellentmondanak.[1] (4) A Misna és a Talmud olyan rabbinikus (mi-de-rabbanan) rendeleteket is tartalmaz, amelyek a zsidó teológia szerint sem isteni, tórai (mi-de-orajta) eredetűek; valamint tartalmaznak szokásokat, folklórt és olyan elbeszéléseket (rabbikkal történt eseteket, történelmi eseményeket) is, amelyek a bibliai kor után játszódnak.

További csavar az, hogy maga a Jeruzsálemi Talmud így fogalmaz: „Bármi, amit egy idősebb tanítvány fel fog mondani a mestere előtt, elhangzott már a Szinájon” (Jer. Talmud Megilla 4:1, és másutt). Ezek szerint, ha a 22. században egy rabbi az űrutazás kapcsán válaszol meg egy halákhikus kérdést, az is elhangzott már a kinyilatkoztatás során. A szóbeli tannak nem csak a Misna és a két Talmud szövege a része, hanem a késő ókori, középkori, újkori, kortárs és jövőbeli rabbinikus irodalom művei is: Biblia- és Talmud-kommentárok, halákhikus kódexek, responsumok, misztikus és filozófiai művek és így tovább.

A szóbeli tant képzeljük el úgy, mint egy megfoghatatlan információhalmazt.

Tartalmazza egyes bibliai versek – a rabbinikus zsidóság szerint – helyes értelmezését: például a „díszes fa gyümölcse” kifejezés (pri éc hadar, Lev 23,40) az etrogra vonatkozik, az „írd azokat házad ajtófeleire és kapuidra” parancsolat (Deut 6,9) pedig az ilyen és ilyen módon elkészített és felhelyezett mezuzára. Tartalmaz egyes hermeneutikai módszereket is, amelyekkel a bibliai szöveg értelmezhető, például a könnyebb esetről a nehezebbre (kal va-homer) való következtetés elvét. De leginkább egyfajta jellegzetes gondolkodásmódot, problémamegoldó tudást, amellyel minden generáció Mózes halála óta megválaszolhatja korának kérdéseit.

Cikkemet egy viccel kezdtem, amelyet 25 évvel ezelőtt hallottam angolul egy tanáromtól, aki azt szintén szóban hallotta másoktól. Ezt a viccet itt és most magyarul leírtam. Nem emlékszem a huszonöt évvel ezelőtti pontos megfogalmazásra, emlékezetem kihagyhat. De ez nem baj, egy viccet nem szükséges betűhíven továbbadni, a vicc lényege nem a viccet alkotó szavak és mondatok sorrendje. Néha megjelennek viccgyűjtemények, amelyek ilyen vagy olyan tematikus elrendezésben rögzítik írásban (és az utókor számára) a jelen humorfolklórját. Rögzítik a szavakat, mondatokat. Néha ugyanaz a vicc megjelenik több gyűjteményben is, kicsit eltérő formában.

Hasonló történt az addig diffúz rabbinikus ismerethalmazzal, amikor rabbi Jehuda ha-Naszi vett egy nagy merítést, és a fenti viccel összemérhető hosszúságú „hagyománycsomagokat” rögzítette a Misnában (szóban), tematikusan elrendezve őket. (Bár nem maradtak fenn, de valószínűleg rabbi Jehuda ha-Naszi Misnáját megelőzően is születtek már hasonló összeállítások.) Egy második, néhány évtizeddel későbbi, kicsit bővebb, helyenként eltérő szövegváltozatokat tartalmazó, de hasonló struktúrát követő merítés a Toszefta.[2] Megint más – eltérő gyűjtési és szerkesztési elveket követő – összeállítások a midrásgyűjtemények. Ezek nem tematikusan épülnek fel, hanem egyes bibliai könyvek struktúráját követik. A Jeruzsálemi Talmudot és a Babilóniai Talmudot egy Facebook-üzenőfalként érdemes elképzelni:[3] a Misna egy-egy paragrafusát (ún. misnáját) kiposztolták, és alatta a következő generációk rabbijai vitatják ennek a szakasznak a jelentését, alkalmazhatóságát, tórai forrásait, és összevetik azt más hagyományokkal. Sőt, mint ahogy azt a Facebookon is tapasztaljuk, a poszt alatt a vitafolyam néha elágazik teljesen más irányokba is.

A rabbik tehát a szóbeli tan hordozói, műveik a szóbeli tan lenyomatai.

A rabbinikus értelmezés szerint a Tóra felhatalmazza őket, hogy tanítást adjanak Izrael népének: „És menj el a levita papokhoz és a bíróhoz, aki lesz abban az időben és kérdezd meg, hogy tudtodra adják az ítélet igéjét. Te pedig cselekedjél amaz ige szerint, amelyet tudtodra adnak (…) A tan szerint, melyre téged tanítanak és az ítélet szerint, melyet neked mondanak, cselekedjél (…)” (Deut 17, 9-11). Önmagukat a bírókkal azonosítva, a levitákat pedig zárójelbe téve, a késő ókor óta a rabbik ezen bibliai idézetből merítik saját legitimitásukat, mind bíróként, mind tanítóként.

Nem él már Mózes, a rabbik irányítják a rabbinikus zsidóságot. A kinyilatkoztatás helyét a kreatív szellemi munka, a Szinaj-hegyi örökség értelmezése vette át, egyfajta folyamatos kinyilatkoztatásként. Ellentétben a nyitó vicc poénjával, itt a Szinaj-hegyi örökség nem csak a két kőtáblára, a Tízparancsolatra, nem is csak az öt könyvre, hanem a teljes zsidó hagyományra vonatkozik. Ennek újraolvasása, újratanulása, újraértelmezése minden generáció kötelessége. A miénk is.

A szerző nyelvész-hebraista

 

Jegyzetek

[1] Önálló tanulmány tárgya lehetne annak a bemutatása, hogy a rabbinikus teológia az egymásnak ellentmondó véleményeket egyaránt „az élő Isten szavának” (Bab. Talmud Eruvin 13b) tartja, vagyis egy polifón kinyilatkoztatást is megenged. Számunkra itt és most csak annyi lényeges, hogy az egymásnak ellentmondó rabbinikus álláspontok egyaránt összhangban lehetnek a kinyilatkoztatással, levezethetők lehetnek abból. Egy hasonlattal élve: az isteni akarat csak arra vonatkozik, hogy szabályozzuk a közlekedést, de elfogadja mind a baloldali, mind a jobboldali közlekedést előíró álláspontot, a részletek szabályozása már a rabbikra lett bízva (még ha az „égi hang” esetleg állást is foglal ebben vagy abban a kérdésben).

[2] Gyakori hiba még mestereink műveiben is az, hogy a Toszeftát mint a Misnához írt „függeléket” írják le. A cím fordítása valóban „függelék”, mert a Misna kiegészítése, a Misna által lefedett anyag bővítése céljából született. De formáját tekintve nem függelék, hanem önálló mű – és ezért ezek a szómagyarázatok félrevezetik azt, aki nem vett még kezébe egy Toszefta-kiadást. Általában érvényes, hogy szerencsétlen gyakorlat egy fogalom elmagyarázása helyett a fogalmat megjelölő héber szó etimológiáját elmagyarázni. Senki sem kerül közelebb a Misnához és a Talmudhoz, ha azt írom, hogy előbbi az ’ismétlés’, utóbbi a ’tanulás’ jelentésű gyökből származik; mint ahogy a halákha fogalmát is ’zsidó vallásjog’-ként kell visszaadni, és nem a ’menni’ jelentéssel próbálkozni („az út, amin járni kell” – szokás etimologizálni, de ez félrevezető, mert elfedi a vallásjog és az etika viszonyát).

[3] Tamás Biró (2023). Mishna + Gemara = Talmud? The Talmud as a Facebook wall. Kézirat, https://birot.web.elte.hu/files/Talmud-Facebook.pdf.