Mivé lett volna a világ…?
5 Ha elfelejtkezem rólad Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!
6 Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének! (Zsoltárok 137:5-7)
A ma már oly távolinak tűnő 2000-ben még filmre fényképeztünk. Bármerre jártunk a világban, oldalunkon a hatalmas fotótáska megkülönböztetett bennünket minden normális földi halandótól. Pótgép, objektívek, szűrők és filmek garmadája nélkül profi fotós elképzelhetetlen volt. Az elvetemültek – köztük én is – még kézi állványt is cipeltek magukkal. Hol volt akkor még a digitális technika? Amúgy, így utólag belegondolva, már nem is volt olyan távol.
Jeruzsálem Óvárosában bóklásztam és fotóztam a keresztény, a zsidó és a muszlim emberek hétköznapjait, ünnepnapjait. Hogy miért pont Jeruzsálemben? Akkor még erre a „miért”- re a választ nem tudtam pontosan megfogalmazni, de úgy éreztem oda kell mennem.
A húsvéti ünnepekre akkor is, mint minden évben a világ minden részéből keresztények ezrei érkeztek Jeruzsálembe. Az ünnepi hangulat forgatagában elhatároztam, hogy végigkísérem a zarándokokat a Via-Dolorosán, az első stációtól a Szent Sír-templomban levő Jézus sírjáig. A zarándoklat évszázadok óta az Óváros arab negyedében található Omarye iskola udvaráról indul. A keresztény emlékezet szerint hajdan ezen a helyen állt a híres Antonia-erőd, ahol Róma helytartója Pilátus kereszthalálra ítélte Jézust. A zarándoksereggel én is besodródtam az iskola udvarára. Titkon örültem, hogy a számomra ismeretlen arab világban egy iskolát belülről láthatok. Első pillantásra az épület korát nem tudtam megsaccolni, olyan nagyon régi nem lehetett. Az árkádok mögötti osztálytermek mind zárva voltak, sehol egy gyerek. Biztos az ünnepnap miatt – gondoltam. Csak egy csenevész narancsfa árválkodott az udvaron, ezenkívül semmi érdekes. A lelkesedésem kezdett alábbhagyni. Az egy pillanatig sem jutott az eszembe, hogy bármilyen régészeti lelet fennmaradhatott Jézus korából, de akarva-akaratlan valamilyen kapaszkodót kerestem, hogy el tudjam képzelni a hajdani Antonia-erődöt. A képzeletemben mindig egy nagy tér jelent meg telis-tele emberekkel, előttük egy hatalmas pulpitus, amelyen Pilátus, a Római Birodalom helytartója foglalt helyet és nem messze tőle állt Jézus méltóságteljesen. Talán Munkácsy csodálatos festménye a „Krisztus Pilátus előtt” élt élénken az emlékezetemben? Nem tudom, de akkor ott a sivár iskolaudvaron elképzelhetetlen volt számomra az evangéliumi történet. A zarándokokat láthatóan nem érdekelte a szegényes fantáziám, ők szilárdan az Antonia-erőd udvarán álltak.
Kicsit jobban körülnézve, a szemközti oldalon egy hatalmas rácsos ablak keltette fel a figyelmemet, ahol többen élénken mutogatva néztek kifelé. Csábítást éreztem, hogy megtudjam, vajon mi az, amit látnak. Odamentem, és amikor kinéztem, a meglepetéstől szinte elállt a lélegzetem. Mint amikor a színházban felgördül a függöny és egy ismeretlen világ tárul az ember szeme elé. Megpillantottam a hatalmas aranykupolás Szikladómot (Kubbat as-Szahra), mögötte az Al-Aksza mecsetet, és ameddig a szem ellátott a hatalmas téren, az iszlám építészet több évszázados remekeit! Az Olajfák hegyéről már többször is megcsodáltam a Templomhegyet, de ez egészen más érzés volt. Közelről, mint egy kulcslyukon bekukkanthattam az „Ezeregyéjszaka meséjébe”, az iszlám zárt világába Az ablak innenső oldalán a keresztények legnagyobb ünnepe zajlik, húsvét van. Valószerűtlen, de az ablak másik oldalán erről mit sem tudnak, nem is érdekli őket. A Haram al-Sarif (Templomhegy) világában Jézus szenvedés története nem létezik.
Arról sem tudnak, pontosabban nem is akarnak tudni, hogy azon a helyen, ahol most a Szikladóm látható, valaha több, mint ezer évig a zsidó nép Szentélye állt. És micsoda ezer év volt az? Az emberiség történetében oly sok minden elveszett és feledésbe merült, vagy csak porszemnyi mozaiktöredékek maradtak ránk, azonban a Tanach (héber biblia), a világtörténelem legősibb szent irata megőrizte az utókornak a zsidó nép és Jeruzsálem történetét. A Templomhegy jelenlegi lakói nem ismerik, de Sámuel második könyve elmeséli, hogy hogyan vált Jeruzsálem Isten földi fővárosává. *Gád még azon a napon elment Dávidhoz, és ezt mondta neki: „Menj, és állíts oltárt az Úrnak a **jebúszi Arauná szérűjén!” (Sámuel 2. 24:18)
„És oltárt épített ott Dávid az Úrnak, és égőáldozatokat meg békeáldozatokat mutatott be.” (Sámuel 2. 24:25)
Dávid házat akart építeni az Úr tiszteletére a megvásárolt földön, de Isten ezt megtiltotta neki, mert bűnt követett el, és ekként parancsolt. „Ha majd letelik az időd, és pihenni térsz őseidhez, fölemelem majd utódodat, aki a te véredből származik, és szilárddá teszem az ő királyságát. Az fog házat építeni az én nevemnek, és megerősítem az ő királyságának trónját mindörökké.” (Sámuel 2. 7:12,13).
S így Dávid fia, Salamon építhette fel Isten csodálatos Szentélyét Jeruzsálemben. Ahogy a történelemben mindig, birodalmak jöttek, s mentek. Így született meg a Római Birodalom is, amely lerombolta a zsidók több, mint ezer évig álló Templomát, eldobta Jeruzsálem nevét és száműzte népét.
A pogány Rómának akkor még nem kellett a szent város. A zsidó nép elkövetkező keserves évezredeinek csupán egyetlen tanúja maradt a „Ha-Kotel, A Fal”. A Templom elpusztult, soha nem épült újjá, de nem is kellett már Istennek. Minek is kellett volna, hiszen Isten új otthont talált. Beköltözött a zsidó nép szívébe, és házaikban örök otthonra lelt.
Még egy darabig csodáltam a Haram al-Sharif világát, aztán visszafordultam. A zarándokok már épp indulni készültek, hogy bejárják Jézus szenvedésének útját. Számukra ez a Jeruzsálem, ugyanaz a Jeruzsálem, mint az egykori. Néztem őket, ahogy kereszttel a kezükben, átszellemült arccal megteszik az első lépéseket.
Az udvar lassan elcsendesedett körülöttem, és én még mindig az ablaknál álltam. Jézus elítélésén és a Templomhegy több évezredes történetén töprengtem. Egyszer csak újra a hatalmába kerített a már oly sokszor átélt érzés, hogy színházban vagyok. Igen, színházban, de most nem a nézőtéren, hanem a színpadon, ami forog velem körbe-körbe. Látom a zarándokokat kereszttel a kezükben útjukra indulni, és már tudom, hogy a hitük repíti át őket az időn. Ekkor a színpad hírtelen megállt, és mintha egy ajtó tárult volna ki előttem úgy köszöntött rám a felismerés, hogy egykor Izrael Istene épp így indult el Jeruzsálemből, hogy meghódítsa Európát és később, majd az egész világot.
A következő pillanatban már szinte rémülten gondoltam arra, hogy Jeruzsálem nélkül sohasem születhettek volna meg Bach, Mozart, Händel és az őket követő mesterek remekművei. Nem láthatnánk Michelangelo piétáját, a csodás katedrálisokat és szinte vég nélkül sorolhatnám az irodalmi műveket és mennyi mindent még, amelyek nélkül el sem tudom képzelni az életünket.
Uramisten! Mivé lett volna a világ Jeruzsálem nélkül? A kérdés költői, nincs rá válaszom. És persze az is csak egy költői kérdés: Mivé lesz a világ, ha az emberiség egyszer majd elfeledkezik Jeruzsálemről?
*Gád: Próféta, Dávid korából
**Arauná, a jebuziták királya
