Mit kaptunk Istentől, hogy elviseljük a szabadság magányát?

Az Engesztelés Napjára. B’résit (1Mózes 1:1–6:8) 

A bár- és bát micvá-szertartások utolsó mozzanataként az anyák és apák egyfajta „elbocsátó, szép üzenettel” áldják meg a kamaszkor küszöbére érő lányaikat-fiaikat. Aki érti az áldás szövegét – ami épp ezen a szép kis családi ünnepségen hangzik el -, meglepődhet a szöveg nyílt, őszinte nyerseségén. Áldott, aki levette rólam az érte kapott büntetés, vagyis az érte viselt felelősség terhét.

Mert egy kettős szabadulás szimbolikus pillanatában járunk. A 12-13 éves kamaszgyerek mostantól kezdve fokozatosan, mohón és türelmetlenül, megszabadul az óvó szülői gyámkodás béklyóiból, szabad lesz, ahogy reméli, szabad és felnőtt. Az ő születő szabadságának, autonómiájának játékos, de igazi komolyanvétele ez, részben tréfa, persze, de csak részben.

A szülőnek is, a kamasznak is, egyszerre megkönnyebbülés és figyelmeztetés ez a pillanat. Annak a terhe, folytonos szorongása,  hogy gyerekünk van, aki majd elhagy minket, és mi majd akkor is féltjük, amikor már nem segíthetünk többé neki. Kissé enyhül ilyenkor átmenetileg, mert mostantól már nem kell mindig mindenhol jelen lennünk. De másfelől fokozódik is az aggodalom, hiszen mostantól egyre inkább tehetetlenek leszünk, mert kezébe veszi az életét.

A kamasz, ha figyel, kissé megilletődötten tudatosítja, hogy most el lett engedve és ez – picit – komoly. Ránehezedik ilyenkor, bár még nem teljes súlyával, még félig játékból, a szabadság magánya. Mert abban a tekintetben, hogy magunknak kell elszámolnunk az életünkkel, végső soron, egyedül vagyunk. A kamasznak ez a mondat azt üzeni, hogy ezentúl egyre inkább ő viseli döntései következményeit, egymaga.

Az ember elhagyja apját és anyját, amikor párt választ, amikor felnő — olvassuk Ádám és Éva kapcsán a Tóra legelső sorainak egyikében. Az itt szereplő láázov ige a bibliai héberben egyszerre jelentette azt, hogy elhagy, ahogy fordítani szoktuk, és azt, hogy gondoskodik. És ez a két jelentés nemhogy nem ellentétes, hanem feltételezik is egymást. Ahhoz, hogy gondoskodjunk, felelősséget vállaljunk másokért, elkerülhetetlenül fel kell nőnünk, el kell hagynunk a szüleinket. A judaizmus nagy felfedezése mutatkozik meg a Tóra és az áldás szavaiban: a személy méltósága, szabadsága és a szabadság magánya egyszerre. Mindaz, ami miatt ma együtt vagyunk. Hogy újra – bizonyára van közülünk, aki egy éve volt legutóbb zsinagógában – számot vessünk az életünkkel. Azzal, amit tettek velünk és azzal, amit mi követtünk el mások ellen.

És nem csak 12-13 évesen állunk ilyen életfordulók küszöbén. Életünk szinte minden szakasza bizonytalan átmenet, ha tetszik válságkorszak. A fiatal felnőttkor az értelmes, távlatos munka és még inkább a pártalálás, az értelmes élet reményének megtalálása miatt. Aztán azokba, akik végül, így vagy úgy megtalálták az életük céljait, aránylag hamar – a szülők idősödésének, fokozatos elvesztésének idején – beléhasít a kétely, hogy vajon jól választottak-e, és van-e még idő módosítani. Hogy mikor mihez van már végleg késő. A gyerekek távozása, az újra ránk szakadó értelmetlenség fenyegetése, csakúgy mint az aktív élet vége, a hirtelen megkapott, évtizedek óta várt és egyszerre csak üressé, terhessé váló, rengeteg idő. A nekünk és általunk okozott sérelmek folytonos gyarapodása.

Mit tud minderről ez a régi, néha kissé idejétmúltnak tűnő hagyomány, milyen vigaszt, milyen bölcsességet kínál?

Egyfelől itt van az elsőre kissé infantilisnek tűnő Engesztelés Napi tórai olvasmány, amely szerint régen ilyenkor a főpapnak két bakot kellett kerítenie, az egyiket feláldozta a bűnök bocsánatára, a másikat pedig -miután rátette a kezét, így, olvasva rá a fejére Izrael népének minden bűneit – elzavarják a pusztába, „s a bak elviszi bűnüket egy kietlen helyre”. Ez a bűnbak elhíresült szertartása.

Ez, hogy a bűneinket „elzavarva” térünk meg, azt tanítja, hogy mi vagyunk ugyan a felelősek a bűneinkért, de nem vagyunk azonosak velük. A Tóra lényege annyi, hogy az ember több annál, mint amit éppen tesz, vagy ami történt vele. Nem adottság, hanem lehetőség, esély. És így azt is mondja, hogy a bénító bűntudat, vagy a bénító fájdalom, gyász elengedése a megtérés és megnyugvás részei és elősegítői. Ezek a „továbblépés” szimbolikus gesztusai, nem a megtérés, és/vagy a gyász munkája helyett, hanem akkor, amikor valóban eljött rá az idő. A továbblépés nem a múlt iránti közöny, nem az elfelejtése, hanem a szem előtt tartása, beépítése az élettörténetbe. A bénító bűntudat és gyász a múltban tartja, amit történt, a megtérés és elengedés jövőt formál belőle. A szertartás, bármi is volt eredetileg, minket kicsit arra is emlékeztethet, amikor anyánk és apánk áldása a bár-bát micván utunkra enged bennünket.

És vígaszul, kölcsönös segítségképpen mondunk el az Engesztelés napi, szinte vég nélkül ismételt liturgikus bűnvallomásban, együtt és többesszámban minden lehetséges, elkövethető bűnt, ABC-sorrendben. Az egymás iránti kölcsönös felelősségvállalás miatt. Hogy jelezzük, nem vagy egyedül sem a fájdalmaiddal, sem a bűneiddel, mert közösségként van felelősségünk a tagjainkért és azért is, amit tettek. A liturgia jelzi, hogy a döntéseivel magányosan küszködőt befogadja a közösség, bármit is tett előzőleg, bármiből is tér meg, bármilyen fájdalmat is kell vinnie és vinnünk vele együtt. Ez a befogadás senkit nem mentesít a személyes felelősségvállalás alól, a legkisebb mértékben sem, csak segít elviselni a következményekkel való szembenézés irtózatos súlyát. A felelősségeddel egyedül vagy, de úgy kell végigcsinálnod, hogy közben közénk tartozol.

Közénk tartoztok mind, ha csak egyszer, ilyenkor jöttök is el, ha szeretnétek, közénk tartoztok a hivatás és párkeresés tétován reménykedő és hevesen szorongó időszakában, az életközepi válság újabb teljes elveszettsége idején, a gyerekeid felnövése utáni magányban és, mivel minden életben elmarad valami, a be nem teljesültség feletti gyászban, a nemzedékváltás, a szüleid elvesztése feletti gyászban, az el nem mondott mondatokkal, az elmaradt bocsánatkérésekkel szembesülve, az új és új újrakezdéseknél, a közelítő majd megérkező időskor félelmeiben. Erre készít fel a bár és bát micván a közelgő felnőttkor áldása, erre készít fel évről-évre az Engesztelés Napja, amely segít megérteni, felvállalni, amennyire lehet jóvátenni és elfogadni az életünket. Visszaidézve a pillanatot, amikor anyánk és apánk, mint Isten, a fejünkre tette a kezét, hogy elengedjen minket, felelősséget rójon ránk és tovább kövessen bennünket – mindvégig – óvó tekintetével.

Pecsételtessünk be szép évre, gmár hátimá tová és jó szombatot!

A szerző a Bét Orim reformközösség vallási vezetője