Minden átmeneti a földön: az idő megszentelése 

És letelepedett Jákob atyái ideiglenes otthonában – adja hírül a nyitómondatában rögtön a hetiszakasz. Atyái átmeneti tartózkodási helyén, atyái idegenségének helyszínén, a Kánaánban. Hogy beszélhet így a Szentföld és az ősatyák viszonyáról a szöveg? VÁJÉSEV hetiszakasz (1Mózes 12.15-12.21)

József, Jákob fia a börtönben. Mariano Barbasan (1864-1924, Spanyolország) olajfestménye

Amikor Jákob hosszú külföldi útja, amelynek során önmagára talált, Izráellé vált és felnőtt, családapa lett, véget ért, amikor szembenézett Lábánnal már és megharcoltak egymásért Ráhellel, miután elrendezte viszályát Ézsauval, hazaért és, ahogy a hetiszakasz nevét adó szó mondja, vájésev, letelepedett végre. Ezt, a békét és nyugalmat, egy meglett ember révbe érését ígéri a hetiszakasz címe, amelynek a végére Jákob legkedvesebb gyermekét, Józsefet félholtra verik, eladják rabszolgának a testvérei, ott pedig börtönbe kerül ártatlanul és mindenki megfeledkezik róla, ez olvasható a hetiszakasz végén.

Közben elhagyja Júda is, másik fia, a történet másik, később megmutatkozó főszereplője. Abban, hogy ennek a fejezetnek a megnyugvást ígérő kezdete, címe Vájésev, megmutatkozik a Tóra és a hetiszakaszokat felosztó rabbik sajátos, keserű humora. Jákob élete, Izráel élete nem a nyugalom felé tartó élet. Nincs benne tartós megtelepedés, fészekrakás, házi boldogság. És azok után, ami ezen a földön Dinával történt, azok után, hogy ezen a földön kellett már az út szélén elföldelnie Ráhelt, érthető, ha nem érzi otthon magát, miután évtizedek után újra hazatér. Magányos idegen marad Izráel ősatya a neki és felmenőinek és gyermekeinek megígért földön a Tóra szerint.

És nem is ezen a földön fog meghalni, hanem élete második nagy utazásának lezárultakor, Egyiptomban. Bejárja az egész ismert világot a két nagy birodalom között, ideiglenesen tartózkodik minden otthonában egész életében.

És éppen azért van ez így, mert ő a zsidó nép alapítója, a tizenkét törzset elindító gyerekek apja, akit Izráelnek neveznek el. Ábrahám is azt mondja, idegen ő és jövevény ezen a földön, amikor Sárának sírhelyet keres. Idegen az Isten által megígért földön. Ő is. Ez az idegenség a zsidó vallás alaptapasztalata. Elhívottság az istenkeresésre. Izrael földje nagyon fontos nekünk, Jákobnak is az volt, mindennek ellenére, de nem keverte össze a megígért földet azzal, aki megígérte. A nacionalizmus és a vallási fundamentalizmus, az, ha a puszta földet tekintjük isteninek, bálványimádás. A szólítás, a megszólítás isteni, amelyet Jákob egész nyughatatlan életében követ Mezopotámiától Egyiptomig. A Tórában Izráel nem ér haza, lezárul majd a honfoglalás kezdete előtt. Ahogy Heinrich Heine helyesen mondja, a zsidók hazája végső soron, voltaképpen maga a megtestesült, könyvvé vált szólítás, maga a Tóra.

Ezért volt mégis otthon ezen a földön, amíg itteni útja tartott, Babilonban, Egyiptomban és atyái átmeneti otthonában, a Kánaán földjén Jákob ősapa.