Mi, zsidók, nem a múltban élünk; mi csak emlékezünk rá

A „történelem” szónak nem volt megfelelője a héber nyelvben egészen a 19. századig. Különösen nem abban a modernkori értelemben, amely a múltbéli események feljegyzésére, tanulmányozására utal.

Meglepő módon ez a hiányosság nem jelentett problémát. Ennek oka, hogy a történetírás nem illett bele a zsidóság múltfelfogásába. Ironikus, de a könyv népe nem írt hagyományos történelmet önmagáról.

Számos forrásban azonban találkozhatunk a toldot (תולדות) kifejezéssel, amely héberül „örökség”-ként vagy „nemzedékek”-ként fordítható. A zsidó történelem írása túlmutat az események dokumentálásán; ez a kollektív emlékezet megőrzéséről, a hit és identitás kapcsolatának megértéséről, valamint arról szól, hogyan alkalmazkodtak a zsidók a folyamatosan változó világhoz. Minden korszak új kihívásokat hozott, és a zsidó közösségek hagyományosan alkalmazkodtak ezekhez. A toldot fogalma megmutatja, hogyan hatottak bizonyos események a zsidó életre, milyen változások történtek, és hogyan építették be ezeket a változásokat a világnézetükbe. Bemutatja, hogyan viszonyultak a zsidók az új valóságokhoz, miközben hűek maradtak hagyományaikhoz.

Mi, zsidók, nem a múltban élünk; mi csak emlékezünk rá! A hangsúly soha nem azon volt, hogy mi történt, hanem azon, hogy miként hat ránk, és hogyan fogja majd az utókor értelmezni ezeket a szituációkat. Így a kiterjedt zsidó irodalom sem hagyományos értelemben vett történelemkönyv, hanem események, gondolatok, vélemények és tanulságok gyűjteménye. A zsidó történelem mélyen összefonódik a vallási értékekkel és hagyományokkal. A Tóra elmeséli a zsidó nép létrejöttének történetét a teremtéstől Mózes haláláig, de az eseményekbe beleszőtték a zsidó hit eszenciáját és a 613 parancsolatot is.

Az elmúlt év eseményei alapjaiban rengették meg a zsidó népet, úgy Izraelben, mind a diaszpórában. Olyan időket élünk, amikor rajtunk van a felelősség, hogy megalkossuk a jelen eseményeinek narratíváját, amely idővel a toldot, az örökség része lesz. A nagyünnepek idején önvizsgálatot tartunk. Olyan kérdéseket teszünk fel magunknak, amelyekre az év többi napján nincs időnk és motivációnk. Az elmúlt napokban azon gondolkoztam, vajon továbbra is az egyén áll-e Jom Kipur középpontjában. Továbbra is befelé kell fordulnunk a bűnbánás napján, és önértékelést kell tartanunk? Érezhetjük úgy, hogy egyéni bűneink és problémáink eltörpülnek azok mellett az október 7-i események mellett. Áthelyeződhet a hangsúly a kollektív fájdalomra és gyászra.

Ezekben a nehéz időkben is arra keressük a választ, hogyan lehetnénk jobb emberek? Még akkor is ezt kell kérdeznem, amikor egy olyan világban élünk, amely igazságtalan és gyűlölettel teli a zsidók irányába? Jogos úgy érezni, hogy ezen a Jom Kipuron a világ kérjen bocsánatot tőlünk? Az elmúlt év során folyamatosan ártatlan, ismeretlen ismerősök halálát gyászoljuk. A fájdalom, gyász, trauma, düh és tehetetlenség nyomasztja lelkünket. Belegondolunk a sok szétszakított család romba döntött életébe, aztán igyekszünk elhessegetni a gondolatot, annyira fájdalmas és reménytelen. Ha csak az október 7-én történt borzalmakat gyászolnánk, már bőven letelt volna a gyászév. De nem telik le, mert újra és újra kezdődik, ahányszor meglátjuk egy katona vagy civil nevét a terror áldozatainak hosszú listáján. És ezt nem bocsájtjuk meg soha, senkinek!

Mindezek ellenére azt gondolom, hogy Jom Kipur középpontjában továbbra is mi magunk kell álljunk, és az ünnep előírása szerint önvizsgálatot kell tartanunk, szembenézünk tetteinkkel, gondolatainkkal és önmagunkkal. Ez nem csupán a jó és rossz cselekedeteinkkel való számotvetést jelenti. Ebben az évben azon is elgondolkozunk, érzünk-e magunkban erőt arra, hogy szükség esetén megvédjük magunkat? Ismerjük-e az ellenségeinket? Tudjuk-e, kiben bízhatunk, kire számíthatunk? Kinek vagyunk mi a támaszai? Rugalmasak vagyunk? Sikerül alkalmazkodnunk a világ változásához, vagy csak kapkodjuk a fejünket, ami felett elszállnak az események. Mivel járulunk hozzá a világ jobbá tételéhez? Mit adunk a zsidó közösségnek, ami védelmező sátorként  működik minden generáció számára. Észrevesszük-e a jeleket, ha valakinek körülöttünk segítségre van szüksége? Át kell gondolnunk, mit ad nekünk Izrael állam létezése, és mivel támogatjuk mi a fennmaradását.

Ugyan önközpontú, de a személyes növekedésünket szolgáló kérdések ezek, melyek elvezetnek bennünket a megtéréshez, a bűnbánathoz, a vidujhoz. Téves a feltételezés, miszerint eltörpülnek a nagy események mellett, hiszen pont az ilyen embert próbáló időkben van a legnagyobb szükség arra, hogy mindannyian világosan lássuk önmagunkat, és a világot magunk körül. Így a kezünkbe tudjuk venni az irányítást és józan döntéseket hozzunk. Hisz ez is az örökség része lesz, amit továbbadunk majd a következő nemzedékeknek. Azért, hogy legyen mindehhez erőnk és bátorságunk, kérjük most az Örökkévaló áldását.

A beszéd a Frankel Leó úti zsinagógában, jom kippur ünnepén hangzott el.