Mi nevetteti meg az örökkévalót?

Talmudi történet a szabadságról 

I. BEVEZETÉS: TÓRA ÉS SZABADSÁG

A rabbinikus irodalom egy gyöngyszemében: a Pirké Ávot (Atyák bölcsessége) c. traktátusban a következő meghökkentő állítással találkozunk.

וְהַלֻּחֹת מַעֲשֵׂה אֱלֹהִים הֵמָּה וְהַמִּכְתָּב מִכְתַּב אֱלֹהִים הוּא חָרוּת עַל הַלֻּחֹת, אַל תִּקְרָא חָרוּת אֶלָּא חֵרוּת, שֶׁאֵין לְךָ בֶן חוֹרִין אֶלָּא מִי שֶׁעוֹסֵק בְּתַלְמוּד תּוֹרָה. וְכָל מִי שֶׁעוֹסֵק בְּתַלְמוּד תּוֹרָה הֲרֵי זֶה מִתְעַלֶּה

„A kőtáblák Isten műve voltak és az írás Isten írása, bevésve a táblákba.’ (2Mózes 32:16) Ne azt olvasd חָרוּת  (chárut – bevésve), hanem חֵרוּת  (chérut – szabadság), mert nincs olyan szabad ember, mint aki a Tóra tanulásával foglalkozik. Aki pedig Tóra-tanulással foglalkozik, az fölemelkedik.”[1]

E kommentárt olvasván több kérdés is megfogalmazódik bennünk. Elsőként az, hogy miért is kellene másképp olvasni a Tóra szövegét, mint ahogy le van írva? Isten írása kőtáblákba van vésve – de maga a bevésettség ténye nem ellentétes-e a szabadság gondolatával? A szabadságéval, amit úgy képzelünk el, hogy azt tesszük, ami nekünk tetszik – itt azonban le van szűkítve a Tóra tanulására. Miféle szabadságot biztosít hát a Tóra-tanulás?

A héber Biblia, a T’nach olyan szöveg, amelynek a leírása csaknem egy ezredöltőt vett igénybe, utolsó könyvei az i.e. 2. században születtek. A kanonizálása tehát több mint kétezer éve történt – azóta kész, változatlan, „bevésett” szöveg. Mitől élő akkor ma is?

Elsősorban attól, hogy a kánon lezárása után azonnal kezdetét vette az ún. Szóbeli Tan művelői: a Misna, a Talmud, a midrás-irodalom bölcsei munkásságával kezdődő értelmezési folyamat. S e kommentár-irodalom az idők során olyan dúslombú fává növekedett, melynek ágain még ma is számtalan új hajtás sarjad.

Szentírásnak nevezzük, mert szentnek és örökérvényűnek tartjuk, de ehhez minden korra, a változó körülményekre, társadalmi viszonyokra egyformán kellene vonatkoznia. A szöveg azonban már meg van írva, be van vésve, s mivel megváltoztatni, igazítani nem lehet, ezért hatalmas szerepe van az értelmezésnek. Másrészről lakonikus stílusából adódóan narratív szinten sok minden hiányzik is a T’nach szövegéből – gyakran nem tudjuk meg a történetek fontos részleteit. E réseket szintén a rabbinikus irodalom egészítette ki.

Felmerül a kérdés, hogy hogyan használhatták ezeket a szövegeket ilyen szabadon? Hogyan lehetséges akár többféleképpen is olvasni őket? Úgy, hogy a rabbinikus szerzők kreatív filológiai módszere nyomán megengedett volt egy szónak az eredetitől eltérő jelentést tulajdonítani. Erre technikai lehetőséget az Írott Tan kipontozatlansága adott – a magánhangzók jelölése nem volt szokásos a 7-8. századnál előbb. Így a rabbinikus korban még lehetőség volt arra, hogy ugyanazokat a mássalhangzókat eltérő magánhangzókkal kiolvasva a szavak új értelmet nyerjenek. Erre példa a fenti szövegünkben található szójáték a chárut (bevésett) és chérut (szabadság) szavakkal.

A teológia oldaláról is támogatást nyert a Szentírás radikális újraértelmezésének megengedése. A kinyilatkoztatáskor nem csak az Írott Tant kaptuk meg – állítják Bölcseink – hanem a Szóbeli Tant is. Az Örökkévaló ugyanis már a Szinájon beletette a Tórába a világ összes értelmezési lehetőségét. Amikor tehát a tökéletes egészként teremtett Tanhoz kritikai értelmünkkel közeledünk, akkor csak felfedezzük benne annak egy szeletét, ami már eleve bele is tétetett. Ez a koncepció olyan gondolatszabadságot biztosít, amely lehetővé teszi bármely korban bármely zsidó számára azt, hogy a Tórát valóban szentírásként, a saját maga számára érvényes tanításként élje meg.

A Pirké Ávot-ban ez áll: […] „Ben Bág Bág mondotta: Forgasd (a Könyvet, a Tórát), egyre csak forgasd, mert minden benne van. Búvárkodj benne, mellette öregedj meg, ne tágíts tőle, mert nincs nálánál jobb dolog.” [2] A Tóra egy mikro-univerzum: minden benne foglaltatik. Aki abban elmerül, az elnyeri az értelmezés végtelen szabadságát.

II. ÁCHNÁJ KEMENCÉJE

„[…] Másutt azt tanultuk: különálló csempéket vágtak és homokot tettek a csempék közé. Eliézer rabbi (rituálisan) tisztának nyilvánította, a Bölcsek pedig tisztátalannak. Ez volt Áchnáj kemencéje.

Miért nevezzük Áchnájnak? Júda rabbi Smuél nevében[3] ezt mondta: körberakták érvekkel, mint egy kígyóval és tisztátalannak nyilvánították. Azon a napon Eliézer rabbi a világ minden ellenérvét felsorakoztatta, de a rabbik nem fogadták el. Eliézer így szólt: Ha a halacha engem igazol, akkor bizonyítsa be ezt ez a szentjánoskenyérfa. Erre a szentjánoskenyérfa száz könyök távolságra kiszakadt a helyéről (mások szerint négyszáz könyök távolságra). Egy szentjánoskenyérfa nem lehet bizonyíték – válaszolták. Ha a halacha engem igazol, akkor bizonyítsa be ezt ez a patak – folytatta Eliézer. Mire a patak elkezdett visszafelé folyni. Egy patak nem lehet bizonyíték – mondták. De Eliézer folytatta: Ha a halacha engem igazol, akkor bizonyítsák be ezt ennek a tanháznak a falai. Erre a falak dőlni kezdtek. De Jósua rabbi megfeddte a falakat: Hogy merészeltek ti beavatkozni a tudós rabbik halachikus vitájába? Erre a falak – Jósua rabbi iránti tiszteletből – nem dőltek le egészen, Eliézer rabbi iránti tiszteletből pedig nem tértek vissza az eredeti helyzetükbe. Azóta is úgy állnak ott megdőlve.

Eliézer rabbi pedig folytatta: ha a halacha engem igazol, jöjjön bizonyíték az Égből. Ekkor megszólalt az Égi Hang[4]: Miért vitatkoztok Eliézerrel, hiszen a halacha mindenben az ő oldalán áll? De Jósua rabbi felállt, és így szólt: ’Nem az Égben van.’ (5Mózes 30:12)

Micsoda? Nem az Égben van?

Jeremiás rabbi így válaszolt: Úgy, hogy a Tóraadás már megtörtént a Szinájon, nem kell tehát törődnünk az Égi Hanggal. Hiszen a Tórában a Szináj hegyén már megírtad: ’ […] kövesd a többséget […]’ (2Mózes 23:2)

Náthán rabbi találkozott Élijáhuval, és megkérdezte tőle: És mit tett akkor a Szent-Áldott-Ő? Élijáhu így válaszolt: a Szent-Áldott-Ő kacagott, és ezt ismételgette: A fiaim legyőztek engem, a fiaim legyőztek engem! […]” [5]

Ez a látszatra egyszerű, ámde bonyolult gondolati csavarokkal tűzdelt, mesterien megkomponált, bájos humorú kis narratíva – a halacha, a zsidó vallásjog alkalmazása apropóján – valami alapvetően fontosat mond ki a gondolkodás és az értelmezés szabadságáról a judaizmusban.

A helyszín Babilónia, valamikor 200 és 500 között, a Gemara keletkezésének időszakában. A történet elején egy halachikus vita kellős közepébe csöppenünk, amely azt hivatott eldönteni, hogy a címben szereplő kemence – amely nem egy darabból állt, hanem több nagyobb csempéből lett összerakva, s a csempék közé homokot raktak – egységes egésznek tekinthető-e. Ez alapján lehet ugyanis eldönteni, hogy tahér vagy tammé, azaz rituálisan tiszta, használható-e, vagy sem. Eliézer rabbi azzal érvel, hogy a különálló csempék csak részek, nincs használati funkciójuk, ráadásul a homokkal el is vannak választva egymástól, ezért a kemence nem tekinthető egységes egésznek, vagyis tahér. Az összes többi rabbi véleménye azonban az, hogy a külső burkolat, a malter egységessé teszi, így a tisztátalan kategóriába esik, tammé.

A nyitókép tehát: Bölcseink a kemence körül ülnek, és ezen vitatkoznak. Az elbeszélő felveti a kérdést, hogy miért nevezzük Áchnáj kemencéjének. Áchnáj valószínűleg a kemence tulajdonosának a neve volt, de az áchná szó görögül kígyót is jelent. Júda rabbi Smuél rabbit idézve válaszol; metaforikus szójátéka nyomán szinte magunk előtt látjuk, ahogyan a vita tárgyát képező kemence körül ülő rabbik halachikus érveiket csavargatják, melyek kígyóként tekerednek a kemence köré, egészen bekebelezve azt. A chochmecolás, az agyafúrtan érvelő okoskodás ironikus, sőt, önironikus képe ez, hisz e történetek szerzői ugyanabból a rabbinikus világból jönnek, ahol e halachikus viták zajlanak, e törvények születnek.

Eliézer mindent megtesz, hogy álláspontját alátámassza, de végül mégis egyedül marad véleményével. Ekkor feladja a ráción alapuló érvelést és stratégiát vált: csodákért folyamodik. Körülnézvén a körülötte lévő leghétköznapibb dolgokat hívja segítségül. Válaszul, mint a népmesékben, három csoda történik, három nyilvánvaló bizonyíték. A szentjánoskenyérfa kiszakad a helyéből (noha a vita hevében az nem tisztázott, hogy csupán száz vagy egészen négyszáz könyök távolságra), a patak (vagy vízvezeték) visszafelé folyik, s a tanház falai is dőlni kezdenek. A rabbikat azonban mindez nem győzi meg, háromszor is lehurrogják Eliézert, mondván: ezek nem lehetnek bizonyítékok.

E további fordulatok elmesélését is az olvasók hangos kacaja kíséri. A csodáról szóló beszámoló tudományos(kodó) precizitással történik. A tanház falai csodájának jelenetében pedig mi marad Josua rabbi szigorúan racionális identitásából? Mintha a tudós rabbi megriadna, hogy a végén még maga alá temeti őt ez a nem létező csoda! Kiesve a ráció atyja szerepéből – megszólítja, s megfeddi a falakat, amiért közbeszólnak a bölcsek vitájába. A falak pedig még rá is játszanak a partneri viszonyra. Válaszolnak a maguk módján, méghozzá a rabbiknál nagyobb bölcsességről téve tanúbizonyságot: az „egyfelől – másfelől” gesztusával mindkét vitatkozó félnek megadják a kóved-et, tiszteletet. „S a falak azóta is úgy állnak ott megdőlve” – örök emlékeztetőként arra, hogy nincs egyetlen igazság.

Eliézer rabbi végül úgy dönt, hogy az evilági bizonyítékok, a ráció és a csodák kudarca után egyenesen az Égből kér igazolást. Meg is jön az Égi Hang válasza, megerősítvén, hogy a halacha mindenben Eliézer oldalán áll.  Ekkor azonban feláll Jósua rabbi, s szinte pimaszul egy tórai idézettel szól vissza az Égi Hangnak: „Nem az égben van.”

De hogy merészeli Jósua ilyen határozottan elutasítani az Égi Hangot? Az általa idézett mondat a Tórából való, az Örökkévaló szava. Eredeti kontextusában arra utal, hogy a parancsolatokat nem az égben, nem elérhetetlen távolságokban kell keresnünk, hanem itt vannak közöttünk, bennünk.

„11Mert ezen parancsolat, melyet neked ma parancsolok, nem elérhetetlen neked és nem távol eső. 12Nem az égben van, hogy mondanád: ki száll föl számunkra az égbe, hogy elhozza nekünk és hirdesse azt nekünk, s megtegyük. 13Se nem a tengeren túl van, hogy mondanád: ki megy át számunkra a tengeren túlra, hogy elhozza nekünk és hirdesse azt nekünk, s megtegyük. 14Hanem közel van hozzád az ige nagyon, szádban és szívedben, hogy megtegyed.” [6]

Akkor tehát valóban nem kell törődni az Égi Hang üzenetével?

Ekkor egy másik rabbi, Jeremiás áll elő magyarázattal. Ami a Tórában le van írva, az mérvadó hivatkozási alap. Ott pedig ez áll: „[…] kövesd a többséget […]” – értsd itt: a többségi véleményt képviselő Bölcseket. Jeremiás rabbi az egyik tórai idézetet tehát egy másik tórai idézettel támasztja alá. Tiszta sor – mondanánk. De üssük csak fel a Tórában az eredeti szöveghelyet! A mondat a hamis tanúzás és a hamis hír terjesztésének tiltásával foglalkozik, s teljes egészében így hangzik:

„Rossz irányba ne kövesd a többséget és pörben ne tégy részrehajló tanúságot a többséget követve, jogferdítésre.” [7]

Fortélyos rabbink a Szentírás mondatának csak az egyik felét használja fel egy valóban létező halachikus döntéshozatali elv: a többségi véleményen alapuló döntéshozatal érvényesítésére. Érvelésének „csavara” mögé nézve azonban azt is megértjük, amiről az eredeti tórai hivatkozás szól: hogy tudniillik a többség is tévedhet, nincs birtokunkban az abszolút tudás, az egyetlen igazság, s hogy maga a halacha is konvenció.

Történetünkben ezen a ponton legördül a földi előadás függönye, s egy másik gördül fel: az égi színpadra kukucskálunk be Élijáhu próféta jóvoltából. Ő nem a szokásos módon távozott a földi létből, hanem tűzszekér ragadta el az égbe. Valószínűleg innen ered a későbbi hagyományban kialakult szerepe: szabadon sétálgat ég és föld között, és hozza-viszi a híreket, pletykákat az isteni és az emberi világ között. Tőle tudjuk meg, hogyan reagált az Örökkévaló az Áchnáj kemencéje körüli bonyodalmakra: „a Szent-Áldott-Ő kacagott, és ezt ismételgette: a fiaim legyőztek engem, a fiaim legyőztek engem!”

Ez a történet olyan világot villant elénk, amelyben szabad a szellem embereinek a ráció áldásait használva okosan, bölcsen, időnként csalafintán és fortélyosan, de öntudatosan és szabadon érvelni. Amelyben szabad és díjazott érték a humor, a játékosság, az irónia, s a bölcs önirónia. Amelyben a szigorú racionalitás és a csodás mesevilág egyaránt jelen van, s ahol még a falak is tudják, hogy hogyan kell megadni a kóved-et az ellentétes nézeteket képviselő feleknek. S végezetül, ahol a Legfőbb Autoritás saját maga is annyira szabad, hogy megengedheti magának, hogy legyőzetve érezze magát a saját teremtményei által, sőt, ezen még jót mulasson is.

Ilyen világban kellene élnünk.

A szerző a Szim Salom reformzsidó közösség rabbija

[1]     Pirké Ávot 6:2  in Naftali Kraus (szerk.) Sámuel imája: Zsidó imakönyv (Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és  Oktatási Egyesület: Budapest, 1996), 306.

[2]    Pirké Ávot 5:21 in Naftali Kraus (szerk.) Sámuel imája: Zsidó imakönyv, 304.

[3]     Általánosan elterjedt terminus technicus a rabbinikus irodalomban a forrásmegjelölés kifejezésére. Az eddig nagyrészt szóbeli hagyományként terjedt tanítások szerzőinek pontos megnevezése a hagyomány láncolatának fenntartását és megőrzését is szolgálja.

[4]     Égi Hang (Bát Kol, szó szerint a Hang Leánya) a rabbinikus irodalomban egy nőnemű közvetítő az Örökkévaló és az emberek között (férfi párja a Ruách HáKódes, a Szent Szellem)

[5]    Babilóniai Talmud, Baba Mecia 59b  Rabbi Dr. I. Epstein BA. PH.D., D.Lit.(szerk.), Hebrew-English Edition of the Babylonian Talmud (The Sonsino Press: London, Jerusalem, New York, 1986), ford: K.K.

[6]     5Mózes 30:11-14  in Dr. Hertz J.H. (szerk.) Mózes öt könyve és a haftárák: Héber szöveg, magyar fordítás és kommentár (Akadémiai Kiadó: Budapest, 1984), 373.

[7]     2Mózes 23:2  in Dr. Hertz J.H. (szerk.) Mózes öt könyve és a haftárák: Héber szöveg, magyar fordítás és kommentár, 265.