Mi fogunk győzni

Írta: Verő Tamás főrabbi - Rovat: Hagyomány

„És készítsenek nekem szentélyt, hogy köztük lakozzam.” (Mózes 2. 25/8)

Dr. Verő Tamás főrabbi

Mózes 2. könyvében 450 versszak van szentelve a miskán, a hordozható szent sátor felépítésének pontos leírására. A pusztai vándorlás során az addig többnyire csak elégedetlenkedő zsidó nép meglepő egyetértésben építette fel a szent sátrat saját vagyonukból adományozva. „De vajon lakhat-e Isten a földön? Hiszen az ég, sőt az egeknek egei sem fogadhatnak magukba téged, hát még ez a ház, amelyet én építettem!” – hangzik el a jogos kérdés a királyok könyvében. (Királyok 1. könyve 8:27). Nem csak lehetetlennek, de teljesen feleslegesnek is tűnik a küldetés, hiszen Isten mindenhol jelen van.

Ha jobban megvizsgáljuk a  szöveget, láthatjuk, hogy Isten azt mondja: És készítsenek nekem szentélyt, hogy köztük lakozzam, vagyis az emberek között,

az építőkben, nem pedig az építményben.

De akkor miért parancsolta mégis, hogy épületet állítsanak neki?

Bölcseink rámutatnak, hogy a miskán, a sátor, később pedig a Szentély felépítésének parancsolata közvetlenül az aranyborjú bűne után következik a Tórában. És ez nem véletlen.

A zsidó nép Mózes közvetítésével volt kapcsolatban az Örökkévalóval, rajta keresztül kapták az útmutatást attól a perctől kezdve, hogy elhagyták Egyiptomot.  Azonban amint Mózes eltűnt a nép életéből 40 napra a Szináj hegyen, megszűnt minden kapcsolatuk Istennel, ami a bálványimádat bűnéhez vezetett. Nem érezték többet, hogy Isten velük van, vezeti őket. Ezért látta szükségét Isten, hogy egy épület szemléltesse jelenlétét a zsidó nép mindennapjaiban. A sochen, lakozik ige szó alapbetűi, a sin, chaf, nun, megegyeznek a sáchen szóval, melynek jelentése: szomszéd. Ugyanezekkel a szavakkal rokon a sechina szó, melynek jelentése: az állandó isteni jelenlét. Vagyis Isten ott lakozik a szomszédunkban. De vajon miért nem azt mondta, hogy ott lakozik bent a mi otthonainkban?

Miért csak a szomszédban?

Két parancsolat vonatkozik a Tórában arra, kit kell szeretnünk. Mindkettő alap pillére nem csak a Tórának, de mindannak, amit zsidóságnak nevezünk. Az egyik a Smá Iszráel imádság második mondata: „Veáhávtá et Ádonáj Elohéhá bekol lelvhá uvekol náfsehá uvekol meodéhá.„Szeresd az Örökkévalót, egész szíveddel és egész lelkeddel és minden képességeddel.”  A másik parancsolatról a nagy tudós rabbi, Hillel, azt állította, hogy egy mondatban magába foglalja a zsidóság egészét, az esszenciáját, az összes többi, csak magyarázat. A parancsolat így szól: Szeresd a szomszédodat, mint önmagadat! (Leviticus 19:18).

Vagyis a Tóra azt tanítja, hogy soha nem tudhatjuk, ki lakik a szomszédunkban: lehet, hogy az Örökkévaló, lehet, hogy egy távoli idegen,

de nekünk mindkettőt szeretnünk kell.  

Az elmúlt esztendőben sokat voltunk otthon. Sokkal többet, mint amennyihez szokva vagyunk. Többet is gondolkodtunk, töprengtünk az élet nagy kérdésein. Az a bizonyos számvetés az életünkkel, melyet Ros Hásáná estéjén évről évre kötelességünk elvégezni, szinte napi rutinunkká vált. A különös helyzet rávilágított arra, mi az igazán fontos az életünkben. Átértékelődött bennünk az otthonunk kényelmének fontossága, az emberi kapcsolataink iránti igényünk. El kellett döntenünk, hogy kinek higgyünk olyan egészségügyi és tudományos kérdésekben, melyek létezéséről sem tudtunk még azelőtt, és most is csak töredékét értjük. Megtanultuk, hogy legyen az iskola, munkahely, családi ünnepség, jóga óra vagy zsinagóga, mind beköltöztethető otthonunkba egy mikrofon és egy kamera segítségével. A gyerekekeink kénytelen voltak megtanultak maszkot hordani, sőt, ők azt is tudják már, hogyan kell úgy hunyorogni a szemükkel, hogy az emberek azt higgyék, mosolyognak a maszk alatt. Rájöttünk, hogy nem is olyan rossz dolog a házhozszállítás, a hosszú karantén séták alatt megismertük a környék összes épületét, melyek előtt eddig csak elsuhantunk. Volt, hogy elvesztettük a bizakodást a lassan múló napokon, és volt, hogy mi voltunk a támasz azoknak, akiknek éppen szükségük volt rá.

De egy biztos. Soha, de soha nem gyűltünk még össze több mint 700-an, hogy együtt köszöntsük a zsidó új esztendőt!

Egymást erősítve üzenjük a vírusnak, hogy mi fogunk győzni!

Őseink történeteiből és imáiból erőt merítve, ki-ki a maga képessége szerint, harccal vagy türelemmel, otthon ülve vagy rohangálva, de győzni fogunk!

Az, hogy az Örökkévaló a szomszédunkban lakozik, arra tanít bennünket, hogy közösségben gondolkozzunk, de csak önmagunkban. Ha Ros Hásáná este otthon egyedül tartjuk az önvizsgálat, a bűnbánás és megtérés lelki folyamatát, akkor magunkba zuhanunk. A közösségben elmondott imák viszont erőt adnak! Ezt sugallja a szöveg is, hiszen a legtöbb ima többes szám első személyben íródott. Erre utal a minjen előírása is. Teljesen mindegy, hogy zsinagógában, színházban, vagy virtuálisan zoom-on szólítjuk meg az Örökkévalót. A lényeg, hogy együtt vagyunk, sokan vagyunk, és így imádkozunk most azért, hogy a most beköszöntő 5782. esztendőben, és még utána nagyon sokáig így lehessen! Ehhez kérem most az Örökkévaló áldását.

Dr. Verő Tamás, a Frankel Leó úti zsinagóga főrabbija beszéde Ros Hasana első estéjén, a Városmajori Szabadtéri Színpadon rendezett újévi istentiszteleten

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]