Maimonidész és a képzelet: együttérzés az állatokkal a zsidó hagyományban

A 12. században Maimonidész úgy vélte, az állatoknak szintén vannak „családias” érzései, kötődései gyerekeikhez, mint nekünk, mert a szeretetnek nem a gondolkodás az előfeltétele, hanem a képzelet. A nála pár évtizeddel később született zsidó filozófus, ibn Kaspi pedig úgy gondolta, hogy meg kell értenünk, hogy nekünk, embereknek az állatok és a növények a testvéreink, és értük felelőssé tett minket Isten.

„Ha madárfészek akad elédbe az úton valamely fán vagy a földön, madárfiakkal vagy tojásokkal, és az anya rajta ül a fiakon vagy a tojásokon: meg ne fogd az anyát a fiakkal egyben.”  (5Móz. 22.6) Miért ne? Maimonidész, a középkor derekának legtekintélyesebb zsidó gondolkodója szerint ugyan elkerülhetetlen az állatok fogyasztása, hiszen élni kell, de fölösleges szenvedést nem okozhatunk nekik. Szintén tilos együtt, ugyanazon a napon ölni meg az anyamadarat kicsinyével, nehogy a fiókát az anyja szeme előtt gyilkoljuk meg: mert ilyenkor irtózatos az állatok szenvedése, és nem különbözik az emberétől, mivel az anya szeretete és gyengédsége, amelyet kicsinye iránt tanúsít, nem a gondolkodás, hanem a képzelet terméke, és ez a képesség jelen van nem csak az emberekben, de a többi élőlényben is.

Ez a lélegzetelállítóan modern érzékenységről tanúskodó szöveg 800 év felfoghatatlan történeti messzeségéből üzen nekünk. De van még tovább is. A nagy vitapartner, Náhmánidész megkérdőjelezi, hogy a tórai szöveg csakis ezt jelentené. Egyfelől a Tóra előírásai – szerinte –legvégső soron nem megmagyarázhatóak, mert az Örökkévaló kifürkészhetetlen, emberi ész számára soha át nem látható szándékai tükröződnek bennük.

Másfelől hozzátesz egy még modernebb értelmezést a maimonidészihez. Szerinte az állatok iránt tanúsítandó kímélet nem az állatokat védi, hanem minket „érzékenyít”, azt tanítja nekünk, hogyan ne legyünk kegyetlenek a többi emberrel. Fordított állatkísérlet ez: az állatok nembántásával azt gyakoroljuk, hogyan ne okozzunk fájdalmat egymásnak. A Nahmanidész szerinti előírás egyfajta viselkedésterápia.

A szintén késő-középkori, 13-14. századi ibn Kaspi még ennél is sokkal tovább megy. Rá hivatkozik a csodálatos Nehama Leibowitz, amikor egyenesen azt mondja, azért adta nekünk a Jóisten ezt a törvényt, hogy megtanuljuk, nem vagyunk kitüntetett szereplői a Teremtésnek, hanem mi is az élővilág, az ökoszféra részei vagyunk. Mélyökológiai okfejtése a 14. századból így hangzik: „a Tóra azt akarja tőlünk, hogy – letörve önteltségünket és fontosságtudatunkat – ébredjünk valódi helyzetünk tudatára. Kevélységünkben úgy képzeljük, nincs semmi közünk a többi állathoz, a növényekről nem is beszélve. Hogy ezt az ostoba elképzelést felszámolja, az Örökkévaló előírta nekünk, hogyan kell bánnunk az állatokkal, a növényekkel…” Nem vághatjuk ki a gyümölcsfákat, és a földet is pihennünk kell hagyni időről időre.

Egyenesen azt mondja, hogy bár van közöttünk különbség, de együvé tartozunk a szamárral, a káposztával, a gránátalmával és az élettelen kővel is. Isten teremtményei közé.

Igaz, hogy végső soron nem érjük fel ésszel Istent, de ez nem indok arra, hogy ne próbáljuk kellő alázattal megérteni újra és újra a ránk bízott világot és a nekünk adott Tórát, hogy ne keressük őt a szavakban és a teremtményekben. Ahogy elődeink is tették, itt-ott meglepően közel kerülve hozzánk.

A Tóra immár az ő örökségük is a mi számunkra.

Jó szombatot!

A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője