Magyarországi zsidó vallási szervezetek, intézmények emlékezetpolitikája I.

Az Izraelita Egyetemes Gyűlés a magyarországi zsidóság 220 választott képviselőjének Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter kezdeményezésre összeült országos tanácskozása volt 1868. december 10. és 1869. február 23. között – a teljes zsidóságot megjelenítő kongresszusként az első és egyetlen.[1] Feladata a felekezet szervezeti kérdéseinek rendezése, egy egységes szabályzat, az államhatalom számára is átlátható, a modern polgári államba illeszkedő rend kialakítása volt.

 

Bár vizsgálódásunk fókuszában kortárs, rendszerváltás utáni jelenségek állnak, mégis történeti visszatekintéssel kell indítanunk, mert e nélkül a kortárs jelenségek sem lennének értelmezhetőek.[i]

Visszatekinteni a 19. század közepéig kell, amikor a később önálló irányzatokká alakuló és jogi-szervezeti keretet is kapó zsidó csoportok közötti különbségek már világosan érzékelhetőek voltak. A szétfejlődési folyamat kezdőpontját, okát illetően többféle nézet létezik, de mostani témánk szempontjából elég azt látni, hogy az 1850-es évekre több közösséget is megbénítottak a liturgikus és kulturális újítások hívei és a hagyományosnak tekintett zsinagógai rend és a hagyományos vallási oktatás fenntartásához ragaszkodó csoportok közötti ellentétek. Rendszerint ez a két terület volt a közösségen belüli konfliktusok forrása, miközben persze sokkal általánosabb életmódbeli, akkulturalizációs kérdések is feszültek a háttérben. Ekkor azonban még nem nyílt hivatalos lehetőség a különválásra, így a konfliktus megnyilvánulása több községben is az volt, hogy nem tudtak egyességre jutni a rabbi személyét illetően

Bonyhádon például az 1854-ben – szintén az újítások körüli viták miatt – távozó rabbi posztját már egyáltalán nem is töltötték be, új rabbit majd csak az elkülönült községek fogadtak az 1870-80-as években. Pesten az Orczy házon belül a Chortempel létrehozatalával a 19. század elejétől, de még látványosabban a Dohány utcai zsinagóga megépülésével (1859) elkülönült imahely jött létre, valójában tehát megkettőzött struktúra létezett már a szakadással végződő kongresszus előtt is.

A kongresszus (hivatalos nevén Landes-Congress der Israeliten in Ungarn und Siebenbürgen, vagy Izraelita Egyetemes Gyűlés) a magyarországi zsidóság 220 választott képviselőjének Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter kezdeményezésre összeült országos tanácskozása volt 1868. december 10. és 1869. február 23. között – a teljes zsidóságot megjelenítő kongresszusként az első és egyetlen.[1] Feladata a felekezet szervezeti kérdéseinek rendezése, egy egységes szabályzat, az államhatalom számára is átlátható, a modern polgári államba illeszkedő rend kialakítása volt. Az előzetes ígéretek és a témák látszólag külsődleges, szervezeti, igazgatási jellege ellenére hamar alapvető vallási kérdésekhez jutott a tanácskozás. A küldöttek egy része a zsidó közösség meghatározását csak a Sulhan arukh[2] tekintélyére és szigorára alapozva tudta elfogadni; ők nem elégedtek meg a másik tábor által használt „mosäisch-rabbinisch” kifejezéssel. A Sulhan arukh mint sarokkő, mint együttműködési minimum a kongresszus előkészítése során is felmerült már, és Jacob Katz meggyőzően érvel amellett, hogy ez a javaslat az állam által elvárt együtt maradás kompromisszuma lehetett volna, amit előterjesztői nem annyira a teljes közösség életvitelének meghatározására vagy megváltoztatására, mint inkább saját lelkiismeretük megnyugtatására követeltek.[3]

A Sulhan arukh törvényeinek elfogadásáról szóló indítványt az elnök azonban annak vallási-dogmatikus jellege miatt napirendre sem tűzte. Az elutasítás és a vitában elhangzó sértésekkel is tűzdelt hangok miatt a javaslatot támogatók tekintélyes része (48 képviselő) 1869. február elején kivonult a kongresszusról – a határozatokat, a szabályzatot már nélkülük fogadták el. A magyarországi zsidóság ily módon gyakorlatilag két részre szakadt: a kongresszuson ottmaradó, annak határozatát elfogadó „kongresszusi” – később „neológ” –, illetve a kongresszust otthagyó „orthodox” táborra.

1870 tavaszán a vallásszabadság elvére hivatkozva az Országgyűlés kimondta, hogy a kongresszusi határozatok végrehajtására hatósági eszközökkel nem kényszeríthetőek azok, akik magukra nézve elfogadhatatlannak tartják azokat, majd 1871-ben – Európában egyedülálló módon – elfogadta az orthodoxia saját szabályzatát és autonóm szervezetét, jogát egy párhuzamos országos szervezet kiépítésére. Ezáltal lehetőség nyílt arra, hogy az egyes településeken ne csak egy zsidó hitközség szerveződjön, hanem irányzatonként egy, viszont irányzatonként csakis egy. A közösségeknek dönteni kellett, hogy a kongresszuson felállított szervezethez csatlakoznak-e vagy az orthodox szervezethez.

 

A harmadik út – a status quo irányzat kialakulása

A kongresszus után – az elterjedt és nem is alaptalan vélekedés szerint – olyan közösségekben, ahol orthodox és neológ csoportok is éltek, az egység fenntartásának eszköze az lehetett, hogy sem a többségi, sem a kisebbségi csoport nem csatlakozott az irányzatának megfelelő országos szervezethez, hanem megmaradtak a korábbi, a szakadás előtti állapotnál (ezt jelzi a „status quo” vagy „status quo ante” elnevezés), esetleg egyszerűen kivártak, passzívak maradtak, nem hoztak döntést. Magáért beszél, hogy ez az egyensúlyi helyzet épp a nagy orthodox és neológ tömbök közötti földrajzi határvidékén alakult ki: a legnépesebb status quo hitközségek Nagyszombatban, Vácott, Gyöngyösön, Egerben, Nyíregyházán, Szatmárnémetiben, Nagykárolyban, Marosvásárhelyen jöttek létre.

Ugyanakkor Frojimovics Kinga kutatása alapján tudjuk, hogy ezen közösségek csak kevesebb mint felére igaz, hogy valóban sikerült fenntartani is az adott településen az egységet.[4] A status quo hitközségek mellett ugyanis a települések többségén idővel más irányzatú hitközségek is működtek. Ezek jellemzően (háromnegyed részben) orthodox hitközségek voltak. Ilyen például Galgóc esete – ahol valószínűleg először bukkant fel maga a „status quo” elnevezés is. Galgócon a rabbi az orthodox, a közösség néhány tagja azonban a neológ irányzathoz akart csatlakozni, és a békesség kedvéért a rabbi nem is szorgalmazta tovább az orthodoxiához való csatlakozást, hogy megmaradjon az egységes „status quo”. Ez azonban nem mindenkinek felelt meg: egy kis csoport 1871-ben mégis kivált és csatlakozott az orthodox országos szervezethez.[5] A status quo mellett idővel más hitközséggel is rendelkező települések maradék egy negyede azon esetek között oszlik meg, ahol a status quo mellett neológ, illetve – nagyon kevés helyen – neológ és orthodox hitközség is működött. Utóbbira példa Kassa, ahol a helyi neológ–orthodox kettészakadás után, 1872-ban vált ki egy csoport az orthodoxiából, valójában annak belső konfliktusa miatt. Kezdetben nem is nevezték magukat „status quo”-nak, hisz országos szinten az orthodoxiával azonosultak, de helyi fennmaradásuk jogi kerete, lehetősége végül mégis a status quo besorolás lett. A status quo hitközségek tehát jellemzően inkább az orthodoxia mellett, azzal szemben léteztek.

Az orthodox és status quo közösségek éles különválása korántsem volt helyi jelenség, hanem valójában egyik fontos oka annak, hogy a status quo önálló, országos irányzattá vált. Mose Schick (1807–1879), Huszt híres orthodox rabbija, az orthodox mozgalom egyik motorja, 1872-ben a status quo hitközségek tagjait a nyílt ellenfélnél, a neológoknál is rosszabbaknak nevezte, akik épp a küzdelem legnehezebb szakaszában hagyják cserben „a Tóra és a hit katonáit”.[6] 1887-ben az orthodoxia már általános tilalmat mondott ki a status quo közösségekben foglalkoztatott kántorokra, metszőkre, tanítókra: a neológokhoz hasonlóan alkalmatlanoknak nyilvánítva őket arra, hogy valaha is orthodox közösséghez kerüljenek.[7]

Ezzel szemben sokkal kevésbé volt markáns szembenállás a neológ és a status quo hitközségek között. Tipikus példa erre Pest – és ezzel kapcsolatban egy közkeletű, a mai emlékezetpolitikai retorikára is ható tévedést szükséges tisztázni: Pesten, Budapesten hivatalosan soha nem volt status quo hitközség, így status quo zsinagóga sem. A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga a (neológ) Pesti Izraelita Hitközség konzervatívabb tagjai számára létesült, tehát a mai budapesti közvélekedés[8] által status quo-nak hitt Rumbach neológ zsinagóga volt a kezdetektől, és hivatalosan később sem vált ki soha a neológiából.[9] A Rumbachhoz hasonlóan több más zsinagóga is volt Budapesten (például a Bethlen téri és a Nagyfuvaros utcai zsinagógák, a Hunyadi téri imaterem), amelyek szokásaikban, imarendjükben, liturgiájukban konzervatívabbak voltak ugyan az orgonás neológ nagytemplomoknál (például a Dohány utcai, az újpesti vagy a Bocskai úti zsinagógáknál), tehát jellegükben akár „status quo”-nak is lehettek volna tekinthetők, de névben és szervezetileg mindvégig a neológiához, a Pesti Izraelita Hitközséghez tartoztak.

A három irányzat névhasználati kérdéseit, hivatalos megkülönböztetését Trefort Ágoston igyekezett rendezni az 7768/1877. VKM rendelettel, a „kongresszusi izraelita hitközség” röviden „izraelita hitközség”, „autonóm hittörvényhű zsidó hitközség” röviden „orthodox izr, hitközség” és „status quo hitközség” elnevezéseket nyilvánítva hivatalossá. A „status quo” elnevezés, a magyar zsidóság harmadik irányzata 1877-től számított tehát hivatalosnak. Országos szervezetté azonban csak 1927-ben szerveződött az irányzat, Bernstein Béla (1868–1944) nyíregyházi rabbi felsőházi ambíciói miatt. Hivatalos szabályzatot is csak akkor fektettek le, nem korábban. A Sulhan arukh sarkalatos kérdésében annyit ígértek, hogy szervezetük nem lesz annak ellentmondó: „a Schulchan aruch határozmányaival ellentétben nem állanak”.[10] A status quo irányzat ezáltal majd’ 60 évvel a szakadás után már nem semlegességet (nem-döntést), hanem köztes árnyalatot jelentett. Bernstein Béla szavaival: „Nem vagyunk neológok, mert azok a haladást hirdetik ugyan, de a hagyományt hanyagolják. Nem vagyunk ortodoxok, mert ők a hagyományt ápolják ugyan, de a haladást hanyagolják. Status quo ezek szerint hagyomány és haladás.”[11] A status quo irányzat soha nem volt azonban a magyar zsidóság harmadik lába: 1896-ban 76 anya- és 171 fiókhitközséggel rendelkezett, és ezáltal a magyarországi zsidóság nagyjából 5%-át tette ki. Ebből az 5%-os részarányából a századforduló után még veszített is, ugyanis egyes közösségek végül csatlakoztak a neológiához vagy az orthodoxiához.[12]

A keretek szűkössége: harisnyás neológok

Trefort Ágoston 1877-es rendelete után az egyes települések hitközségei már hivatalosan is három lehetőség, három irányzat közül választhattak: csatlakozhattak a kongresszusi/neológ vagy az orthodox országos szervezetek egyikéhez, illetve status quo hitközségnek vallhatták magukat – ez utóbbi esetben 1927-ig országos központi képviseleti szerv nélkül. Minden településen azonban csak egy hitközség létezhetett irányzatonként. Eleinte az irányzati hovatartozás mögött valóban vallási, ideológiai, életmódbeli különbségek álltak – bár mint a fenti példákból látni lehetett, a tényleges gyakorlat alapján nem feltétlenül voltak egyértelmű válaszvonalak közöttük. Idővel azonban a belső politikai viszályok, hatalmi harcok, helyi szakadások hatására a kép gyakran tovább bonyolódott.

Az orthodox táborhoz a kezdetektől fogva két eltérő irányzat rabbijai, hívei, hitközségei tartoztak: egyrészt a magyar askenázi orthodoxok, akik többnyire a pozsonyi Hatam Szofert (1762–1839) tekintették mesterüknek és példaképüknek, másrészt a haszid irányzat hívei, különféle haszid rabbik és közösségeik. Országos szinten általános és zsidó politikai céljaik és ideológiáik általában azonosak, vagy legalábbis összeegyeztethetőek voltak, és mindkét irányzat egyértelműen elfogadta és követendőnek tartotta a Sulhan arukh szabályait – ezért alkothattak a szakadáskor közös tábort. Tényleges vallási gyakorlatuk, életvitelük azonban sokban különbözött. Ezek közül az egyik apróbb, de jellegzetes különbség a férfiak hagyományos viselete volt: a haszid férfiak általában térd alatt összeérő nadrágot és hozzá fekete vagy fehér harisnyát hordtak, nem átvéve az európai férfi öltözködésben 19. század elejétől elterjedő hosszúszárú nadrágot. A vallási különbségek viszont helyi szinten okozhattak komoly konfliktust – amennyiben ez a különféle rabbik vagy híveik közötti személyes konfliktussal is társult, néha kifejezetten lehetetlenné téve az együttműködést.

Beregszászon például a szakadás után az orthodox országos szervezethez csatlakozott a helyi hitközség, de nem sokkal később a haszidok kiváltak a helyi orthodox hitközségből, és sajátot alapítottak – mivel hivatalosan még egy orthodoxot nem alapíthattak, így „neológ” néven. Beregszászon tehát már a dualizmus korától két hitközség működött: egy askenázi orthodox „orthodox” és egy haszid „neológ”. A két hitközség közti konfliktus idővel ugyan elcsitult, de 1930-ban az orthodox rabbi, R. Slomo Szofer (1853–1930) halála kapcsán a viták újra kiéleződtek: a végrendeletében ő a vejét javasolta a rabbiszékre, amit az orthodox hitközség meg is szavazott, a helyi haszidok azonban elleneztek. 1935-ben a környező települések rabbijai megpróbálták kibékíteni a két tábort, de sikertelenül, és ez 1936 után még reménytelenebbé vált, miután az ungvári R. Aron Roth személyében újabb haszid rebe (a későbbi jeruzsálemi Toldojsz Aron irányzat alapítója) és hívei érkeztek a városba.

Munkácson is az orthodox országos szervezethez csatlakozott a szakadás után a helyi hitközség, amely 1881-től a munkácsi haszidok, a Sapira-dinasztia befolyása alatt állt, 1903-tól a karizmatikus R. Hajim Elazar Shapira (1871–1937) vezetésével. 1920-ban több hívét követve Munkácsra érkezett az első világháború során Galíciából menekülni kényszerült belzi rebe, R. Jiszakhar Dov Ber Rokeah (1851–1926), annak reményében, hogy letelepedhet a városban. A munkácsi rebe ezt azonban nem nézte jó szemmel, és a munkácsi és a belzi haszidok között egyre erősödő feszültség és harc alakult ki,[13] míg végül 1923-ban a belzi haszidok saját hitközséget alapítottak – mivel a városban még egy orthodoxot a csehszlovák időkben sem lehetett, így „neológ” néven. Munkácson tehát a két világháború között két hitközség működött: egy munkácsi haszid „orthodox” és egy belzi haszid „neológ”. A különválás, sőt a belzi rebe elköltözése ellenére hosszú ideig tartott még a harc a két csoport között, míg végül 1934-ben békét kötöttek, és a „neológok” elismerték az „orthodoxok” vezető szerepét.

Amint a különféle status quo hitközségek kialakulása és sorsa, illetve a neológián belüli különbözőségek is, úgy a beregszászi és a munkácsi példa is azt mutatja, hogy a három irányzat, illetve a három országos szervezet által kínált lehetőségek sokszor szűkös keretnek bizonyultak. Egy-egy hitközség hovatartozását, szakadását vagy épp egyben maradását sokszor véletlenszerű események, pillanatnyi helyi politikai döntések határozták meg. A helyi erőviszonyok, történelmi tények és a kontextus pontos ismerete nélkül a kollektív memória (például a Rumbach mint status quo zsinagóga) vagy az egyes történelmi források (például neológ hitközség Beregszászon vagy Munkácson) gyakran megtévesztőek lehetnek.

A cikk második része itt olvasható.

Jegyzetek

[1] A kongresszusról, illetve annak előzményeiről és következményeiről részletesebben l. Jakov Katz, Végzetes szakadás: Az ortodoxia kiválása a zsidó hitközségekből Magyarországon és Németországban (Budapest: Múlt és Jövő, 1999), különösen pp. 125–284; Frojimovics Kinga, Szétszakadt történelem. Zsidó vallási irányzatok Magyarországon 1868–1950 (Budapest: Balassi, 2008), különösen pp. 56–85; Komoróczy Géza, A zsidók története Magyarországon, II. 1949-től a jelen korig (Pozsony: Kalligram, 2012), különösen pp. 110–135.

[2] 16. századi vallási törvénygyűjtemény, a szóbeli tan kódex jellegű összefoglalása.

[3] Jakov Katz, Végzetes szakadás: Az ortodoxia kiválása a zsidó hitközségekből Magyarországon és Németországban (Budapest: Múlt és Jövő, 1999), pp. 204–205.

[4] Frojimovics Kinga, i.m., p. 80.

[5] Frojimovics Kinga, i.m., p. 78.

[6] Frojimovics Kinga, i.m., pp. 78–79.

[7] Jichak Joszef Cohen, Hakhme Hungaria ve-ha-szifrut ha-toranit bah (Jerusalem: Makhon Jerusalaim, 1997), p. 150.

[8] Lásd pl. még a MAZSIHISZ saját honlapján is: http://www.mazsihisz.hu/zsinagogak-8.html (2015.11.09.).

[9] Haraszti György, „Két világ határán. Tradíció és modernitás: A Rumbach utcai zsinagóga és hívei”, Múlt és Jövő (1993), pp. 15–27.

[10] VKM 1928. évi 35.847. számú rendelettel jóváhagyott alapszabály 3.§.

[11] Idézi: Deutsch Gábor, „Neológia, orthodoxia, status quo”, Új Élet, 2008. szeptember 1., p. 1.

[12] Zeke Gyula, „Szakadás után… Adalékok a magyarországi zsidóság felekezeti irányzatainak társadalomtörténetéhez”, in: Lendvai Ferenc et al, szerk., Hét évtized a hazai zsidóság életében, I. (Budapest: MTA Filozófiai Intézet, 1990), p. 152.

[13] Samuel ha-Kohen Weingarten, „Pulmusz Munkacs–Belz”, in: Enciklopedia sel galujot, 7: Karpatorusz (Jeruzsálem – Tel-Aviv, 1959), pp. 225–232.

[i][i] A tanulmány első ízben a Régió c. folyóirat 2016. évi 3. számában jelent meg. (38-58. oldal)