Kezünkben a Tóra egyik forrása?

Írta: Biró Tamás - Rovat: Hagyomány, Történelem

Mi történne, ha felfedeznénk egy olyan szöveget, amely a Tóra alapjául szolgáló egyik mű lehetett? Amelyből később valaki megalkotta Mózes 5. könyvét – amelyet a hagyomány Istennek és Mózesnek tulajdonít? Lehet, hogy ez történik éppen. Biró Tamás, az OR-ZSE tudományos rektorhelyettese bemutatja azt a vitát, amely ezekben a hetekben tartja izgalomban a bibliakutatókat, majd kitér arra is, hogyan viszonyulhat ehhez a kérdéshez egy neológ rabbiképző.

A kéziratokról készült rajz 1883-ból

Egy olyan történet került ismét a bibliatudomány figyelmének középpontjába, amelynek gyökerei egyidősek az Országos Rabbiképző Intézettel, de látszólag semmi közük sincs hozzá.[1] És mégis, mint azt tanulmányomban bemutatom, alapjaiban teszik próbára az 1877-ben megalapított intézmény alapelveit, amelyeket az 1868-69-es kongresszus határozata így fogalmazott meg: „A rabbi-képző intézet szorosan a mozaiko-rabbinikus tan alapján álland; (…) egyszersmind azonban a tudomány mai állása követelményeinek is kell hogy tökéletesen megfeleljen.

Alighogy elindul az első évfolyam, megjelenik Németországban Julius Wellhausen fontos műve (Geschichte Israels, 1878), Jeruzsálemből pedig egy bizonyos Moses Shapira nevű régiségkereskedő keresi meg Európa neves bibliakutatóit egy új felfedezéssel. Mindketten a Pentateuchus (a Tóra, Mózes öt könyve) keletkezéséről vallott nézeteink újragondolását követelik meg tőlünk.  Vajon „a tudomány mai állása” továbbra is összeegyeztethető marad a „mozaiko-rabbinikus tannal”?

Először a Shapira-történet korábbi felvonásait mutatom be, majd a jelenleg folyó vitát ismertetem, végül arra reflektálok, hogy mit is jelent ez a vita egy neológ rabbiképző számára.

Moses Shapira (Forrás: Wikipedia)

Moses Shapira, a 19. századi zsidó-keresztény hamisító

1878-ra már nem volt jó híre Wilhelm Moses Shapirának. Az 1830-ban Kamenyec-Podolszkijban született régiségkereskedő a húszas éveiben vándorolt ki a Szentföldre, és ugyanebben az időszakban ki is keresztelkedett. Megérezve a korabeli turizmus jelentette lehetőségeket, a Keresztény negyedben nyitott egy emléktárgyboltot, ahol képeslapok és préselt szentföldi növények mellett antikvitásokat is árult: jemeni tóratekercsektől a rablóásatásokon feltárt ókori tárgyakig mindent, amire volt fizetőképes kereslet.

És persze antikvitásnak kinéző modern hamisítványokat is. Miután 1868-ban felfedezték a Holt-tenger keleti partján a – ma a párizsi Louvre-ban látható – Mésa-sztélét (Mésa moabita király i. e. 850 körülre datálható feliratát), hamarosan felbukkantak a régiségpiacon olyan agyag- és kőedények, amelyek hasonlóan ősinek tűnő moabita feliratokat tartalmaztak. A szakértők rövid időn belül rámutattak arra, hogy ezek hamisítványok, és mivel a szálak Moses Shapirához vezettek, az 1870-es évek közepére főhősünk megalapozta saját rossz hírnevét.

1878-ban mégis elkezdi híresztelni, hogy a Holt-tengertől keletre beduinok egy barlangban felfedeztek bőrre írt kéziratokat, amelyeket ő megszerzett. Felveszi a kapcsolatot korabeli kutatókkal, és megpróbálja meggyőzni őket arról, hogy vegyék meg ezeket neves európai (lipcsei, berlini, londoni…) múzeumok vagy tudós társaságok megbízásából. Ezek az intézmények már eddig is vásároltak Shapirától nagyobb mennyiségben – néha valódinak, máskor hamisnak bizonyuló – régészeti leleteket, középkori kéziratokat stb. Az a kézirattöredékekből álló gyűjtemény azonban, amelyet most próbál eladni, 2500-3000 éves. Nem a manapság használt kvadrát, hanem a Mésa-sztéléről ismert paleo-héber írással született, és a Deuteronomium (Mózes 5. könyve) szövegét tartalmazza, többé (vagy inkább) kevésbé.

Shapira 1883-ban európai körútra indul, és németországi próbálkozásokat követően a londoni British Museumnak is megpróbálja eladni, egy vagyont (egymillió fontot) kérve ezekért a páratlan kincsekért. A londoniak egy bizottságot állítanak fel, amely az intézmény vezetőségének hivatott jelentést tenni arról, tanácsolják-e a felkínált leletek megvásárlását. A szakértői bizottság megvizsgálja Shapira tekercseit, és másfél óra alatt kimondta az ítéletét: hamisítvány. Shapira ezt követően még fél évig utazgat Európában (úgy tűnik, hogy még ad el műtárgyakat a British Museumnak is), majd 1884 márciusában öngyilkosságot követ el egy rotterdami hotelszobában. A Shapira-tekercsek néhány év múlva felbukkannak és elkelnek a Sotheby’s aukciósház árverésén, immár a hamisítványok kategóriájában, nem túl magas összegért. Hollétük – ha nem semmisültek meg – azóta ismeretlen.

A holt-tengeri tekercsek felfedezése (1947) óta sokan vonnak párhuzamot a két leletegyüttes között: ókori kéziratok, amelyeket beduin pásztorok fedeztek fel a rendkívül száraz klímájú Holt-tenger környékén barlangokban, és amelyeket kezdetben sokan hamisításoknak véltek. Rendszeresen veti fel egy-egy kutató vagy laikus, hogy a Shapira-tekercsek esetleg mégis autentikusak lehettek, de 60 évvel a qumráni anyag felfedezését megelőzően a szakemberek ezt még nem ismerhették fel. Ami a 19. századi tudósoknak hihetetlennek tűnt, az a 20. században – radioaktív kormeghatározással, a felfedezés helyén lefolytatott kontrollált ásatással – bizonyítható… lenne, ha nem vesztek volna el a Shapira-tekercsek.

A Shapira-tekercsek korabeli jelentősége és az azt kísérő nagy érdeklődés megértéséhez idézzük fel, hogy a 19. század elején W. M. L. de Wette felvetette, hogy a Deuteronomium a Jósija király-féle reformokhoz (i. e. 620-as évek) kapcsolódna. A Szentély felújítása során talált könyv (2 Kir 22,8), amely Júda királyságának vallási megújhodásához vezetett, nem lett volna más, mint egy kegyes csalás terméke, egy hamisítvány, amelyet elhelyeztek egy falrepedésben annak érdekében, hogy azt látványosan meg lehessen találni. Ezt az új könyvet, amely megismételte a mózesi törvényeket, beleszerkesztették a Tórába, annak 5. könyveként (Második Törvénykönyv vagy Deuteronomium). Ez az elképzelés fontos szerepet játszik a század közepétől megjelenő, K. H. Graf, majd J. Wellhasuen nevével fémjelzett, ún. újabb okmányelmélet (vagy új dokumentumhipotézis) érvelésében is. Ha azonban megtalálják a Deuteronomium szövegét egy ősi kéziraton, amely a Jósija királyt 200 évvel megelőző Mésa-sztélét (valamint a Jósijánál közel egy évszázaddal korábbi, 1880-ban felfedezett és Shapira által nagy érdeklődéssel kísért Siloah-feliratot) idézi, az érvként szolgálhat a hagyományos hitet vallók kezében.

A kéziratokról készült egyetlen fotó (forrás: The British Library)

Paleográfusok kontra bibliakutatók

A Shapiria-tekercsek kérdése az elmúlt 140 évben sokak fantáziáját megmozgatta. Például 1959-ben Menahem Mansoor érvelt hosszan amellett, hogy Shapira tulajdonában eredeti holt-tengeri tekercsek lehettek.[2] Egy egészen friss könyv is megjelent februárban a témában egy amatőr hebraista, Shapirához hasonlóan a kereszténység és a zsidóság határán mozgó egykori lelkész tollából.[3] A témát és (amatőr) kutatóit, valamint néhány érdekes felfedezést mutat be az izraeli Yoram Sabo filmje.[4]

Idan Dershowitz, a Potsdami Egyetem kutatója is beleillene ebbe a sorba, ha nem tett volna néhány rendkívüli állítást az idén év elején megjelent cikkében és könyvében.[5] Habár a Shapira-tekercsek nem maradtak fenn, de 1883-ban többen is lemásolták a szövegeket, és ezeket a másolatokat a korabeli újságok közölték. Dershowitz ezekből a másolatokból rekonstruálta – és fordította le – az általa Mózes búcsúbeszédének nevezett szöveget. A szöveg filológiai (irodalomtörténeti, nyelvtörténeti) elemzése arra a következtetésre vezetett, hogy egy olyan műről van szó, amely előképe Mózes 5. bibliai könyvének: még nem tartalmazza a deuteronomiumi törvényeket, a Tízparancsolat még a standardtól eltérő formában – egyes szám első személyben, egy ritmikusan visszatérő záróformulával – szerepel, és nem csak a betűk formája, de a helyesírás is archaikusabb a Héber Biblia ma ismert szövegénél.

Ezek szerint a Shapira-tekercsek nem támasztják alá a Tóra ősiségét, hanem épp ellenkezőleg: a bibliakritika által két és fél évszázada feltételezett okmányok (dokumentumok: amelyek forrásként szolgáltak a Tóra későbbi szerkesztőinek) közül egyet vehetett kézbe Shapira. Lehetett egy ilyennek kinéző hamisítvány elkészítése egy 19. századi hamisító célja? Azon túl, hogy Shapira maga is hívő keresztény volt, és a hívő keresztények nagyobb keresletet képviseltek a hamisított műtárgyak piacán, mint a kritikai tudomány hívei,[6] Dershowitz két további érvet is felsorakoztat az ellen, hogy Shapira hamisított volna. Egyrészt, a Shapira-féle proto-Deuteronomium olyan részlethipotéziseket támaszt alá, amelyeket csak a Shapira halálát követő generációkban fogalmaztak meg a bibliakutatók. Másrészt, Dershowitz megtalálta a berlini Staatsbibliothekban Shapira kézírásos feljegyzéseit, amelyekben a kéziratokat – amatőr filológusként gyakran hibákat is elkövetve – próbálta megfejteni. De nem életszerű, hogy egy hamisító a saját hamisítványait igyekezne dekódolni!

Kutatásainak az eredményéről Dershowitz már beszámolt meghívottak zárt körének egy, a Harvardon 2019-ben szervezett szimpóziumon. Most, hogy Dershowitz publikálta az eredményeit, a szimpózium résztvevői is megszólaltak, és folytatják a másfél évvel ezelőtt megkezdett vitát. Úgy tűnik, hogy mind 2019-ben, mind most a kutatók két táborra oszthatók. A szövegek elemzésével foglalkozó filológusok, bibliakutatók közül sokan meggyőzőnek találják Dershowitz érvelését, és éppen emésztik a gondolatot, hogy valószínűleg megismerhetünk egy „proto-bibliai” könyvet: a Pentateuchus (Tóra) egyik forrását. A Shapira-tekercsek, a szó fizikai értelmében, nincsenek már a kezünkben, és tulajdonképpen az sem számít, hogy a tekercsek mikoriak. A lényeg az, hogy a rajtuk lévő szöveg eredeti – érvelnek a filológusok.

Ezzel szemben a paleográfusok és epigráfusok többsége továbbra is kételkedve fogadja a következtetéseket. Ha 140 évvel ezelőtt a kollégák hamisítványnak tartották őket, most pedig nincs módunk a tekercseket megvizsgálni a legmodernebb fizikai és kémiai eljárásokkal, akkor miért is tekintsük ezeket autentikusnak? Ha viszont a szöveget hordozó tárgy nem autentikus, akkor a szöveg eredetiségének a kérdése fel se merül. A filológusok érvei számukra súlytalan spekulációk. Olyan nagy mennyiségben jelentek és jelennek meg a régiségpiacon a hamisítványok, hogy egy magára valamit is adó paleográfus csak erős bizonyítékok után fogad el bármit is igazinak.

Érdekes érvek merülnek fel pro és kontra. Vajon melyik 1883-as átírás a legmegbízhatóbb? A korabeli paleográfusé, akinek véleménye volt arról, a betűk formájának mely részlete igazán fontos, vagy a naiv grafikusé, aki igyekezett minél hívebben lemásolni a tekercseket? Vajon releváns-e az 1880-1881-ben feltárt Siloah-felirat? Shapira már 1878-ban világgá kürtölte, mi van a birtokában, de 1883 előtt nem látta azt rajta kívül senki. A tekercsek szövegének néhány nyelvtani furcsasága magyarázható lenne, ha a hamisító ismerhette a Siloah-feliratot. Fellelhető néhány középkori jemeni tóratekercs, amely egykor Shapira birtokában volt, és amelyből kivágtak darabokat. Lehet, hogy ezekre hamisították Mózes búcsúbeszédét, avagy csupán egy beázás miatt, a tóratekercsek maradék részének megóvása érdekében vágták ki a hiányzó részeket?

Itt tart jelenleg a kérdés. Valószínűleg éleselméjű kutatók fognak még róla vitatkozni éveken keresztül.

Rajz a korabeli sajtóból: a barlang, ahol akéziratokat állítólag megtalálták, valamint a egy részlet a kéziratból (Forrás: The British Library)

Egy proto-bibliai könyv a neológ rabbiképzőben

A pesti Rabbiképző erősen ambivalens viszonyt alakított ki a bibliatudomány kritikai irányzataival kapcsolatban.[7] Sokan vallották Blau Lajossal, hogy „egy tintacsepp hagyomány többet ér, mint egy tintatartó éleselméjűség”.[8] Guttmann Mihály szerint: „A Szemináriumban tanítanak bibliakritikát (…) Hogy hogyan kell Bibliát tanítani, és a már létező bibliakritikát, melyet a szeminárium sem fel nem talált, sem tovább nem fejlesztett, kezelni és ellensúlyozni, az talán inkább a tudósokra (…) tartozik.”[9]

Mások, tanárok és diákok egyaránt – különösen Goldziher Ignác és tanítványai – bátrabban híveivé váltak a kortárs kritikai megközelítéseknek, még ha ennek inkább burkolt formában vagy szűkebb közönségnek szánt tudományos publikációkban adtak is inkább hangot. A Tanakhon (Héber Biblián) belül különösen a forráskritika Tórára történő alkalmazása volt problémás, míg a Próféták és a Szentiratok forráskritikájára több példát találunk. Így Proto-Jesája és Deutero-Jesája (ill. Trito-Jesája) elválasztása, avagy a Zsoltárok dávidi, az Énekek éneke, a Példabeszédek és a Prédikátor salamoni szerzőségének a megkérdőjelezése (legalábbis szűkebb, szakmai kontextusban) elfogadott volt.

Az egykori Rabbiképző, és tágabb értelemben a pozitív-historikus zsidóság (az az irányzat, amelybe a magyarországi neológia is tartozott) több okból is tartózkodott a forráskritika Tórára történő alkalmazásától. A mózesi eredet megkérdőjelezése ugyanis a Szináj hegyi kinyilatkoztatást kérdőjelezné meg, amelyet a pozitív-historikus zsidóság hangsúlyozottan vallott, hasonlóan az ortodoxiához, és ellentétben a reform zsidóság egyes képviselőivel. A bibliakritika ráadásul – mint arra Guttmann Mihály 1913-as pamfletjének védekezése is rávilágít – egy további támadási felületet jelent a neológ-ortodox háborúban. Végül, a korabeli zsidóság világszerte (Berlintől New Yorkig, értsd: David Hoffmanntól Solomon Schechterig) úgy érezte, hogy a Pentateuchus-kritika 1870-es években megjelent, Julius Wellhausen nevéhez köthető új paradigmája tápanyagot szolgáltatott az ugyanekkor elinduló, új típusú antiszemitizmusnak: egy olyan narratívát, amely szerint a babilóniai fogságot követően a törvényeket és rítusokat középpontba állító zsidó papi réteg meghamisította a prófétai hit tisztaságát (és majd Jézus feladata lesz ennek visszaállítása).[10]

A helyzet azóta több szempontból is megváltozott. A bibliakritika állításai ellen nem érv művelőinek (vélt) antiszemitizmusa. Mordechai Breuer ortodox rabbi szavait idézve: „Nem tagadhatjuk le a szemünk előtt lévő bizonyítékokat. Hívőként nem ignorálhatjuk azt, amit az emberi ész világosan állít; nem tehetünk úgy, mintha a hazugság lenne az igazság.”[11] Egyre több zsidó bibliatudományi szakember (például Jehezkel Kaufmann és tanítványi köre) tette magáévá a kritikai módszereket, és megszületett egy „zsidó dokumentumhipotézis”. Kiderült, a „szemünk előtt lévő bizonyítékok” nem vezetnek szükségszerűen a zsidóságra nézve degradáló narratívához.

Idan Dershowitz (Forrás: Twitter)

Közben világossá vált az is, hogy a bibliakritika tanulása alátámasztható hagyományos forrásokkal, az nem feltétlenül „eretnekség”.[12] Az ortodox világban is felbukkantak olyan rabbik és vallásfilozófusok, akik felkarolják a bibliakritikát, összeegyeztethetőnek tartják azt a zsidó teológiával, és hasznosnak is vélik azt, például mert újszerű bibliaértelmezésekre nyílik lehetőség. Ez a kör hozta létre a TABS projektet és a TheTorah.com népszerű(sítő) oldalt.[13] A TheTorah.com főszerkesztőjét, Zev Farber ortodox rabbit az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem vendégül látta a 2020. februári Magyar Hebraisztikai Konferencia alkalmából.[14]

Amennyiben bebizonyosodna, hogy a Shapira-tekercseken található szövegek eredetiek (a fizikai értelemben vett tekercsek eredetiségétől függetlenül), az mit jelentene a neológ teológia szempontjából? Én magam nem vagyok teológus, rabbi vagy vallásfilozófus, így a kérdés megválaszolását meghagynám a szakembereknek.

De nem lenne nehéz dolguk, hiszen ezek az adatok éppen a pozitív-historikus judaizmus ideológiáját támasztanák alá: a bibliai szöveg történetéről szóló narratíva az isteni kinyilatkozástól indul (a proto-bibliai könyvben Isten még egyes szám első személyben nyilatkoztatja ki a Tízparancsolatot), amelyet viszont egy vallástörténeti fejlődés követ. A vallástörténeti fejlődés nem csak a szokások fejlődését jelenti (amelyet senki nem von kétségbe), és nem is csak a halákha vagy a vallásfilozófia fejlődését (amelyet a pesti Rabbiképző nagyjai, Bloch Mózestől Guttmann Mihályig, ill. Kaufmann Dávidtól Goldziher Ignácig behatóan kutattak), hanem – és ez lenne most az új állítás – a legszentebb szövegek, azon belül is a Tóra fejlődését is jelentené. Ahogy a rabbik Eszter könyve kapcsán rámutatnak a bibliai kort követően „elrejtőzött”, de a politikatörténetet még mindig irányító Istenre, ugyanúgy lehetne felfedezni Istent a vallástörténet mögött is: bár látványos teofániára csak a Szináj-hegyen került sor, de mégis jelen van isteni ihlet formájában a Tóra redaktorainak a munkájában,[15] akárcsak a próféták és a későbbi rabbik műveiben, az újonnan megjelent szokásokban és a zsidó nép körében elterjedt minhágokban.

Következésképp, amennyiben a Shapira-tekercsek szövege valóban 2700 évnél régebbi, és nem 145 éves, akkor a pozitív-historikus judaizmus teológiai nézetei szerint azt érthetjük meg, hogyan fejlődött az isteni kinyilatkoztatás szövege a judaizmus szent könyvévé.

 

A szerző nyelvész-hebraista, az OR-ZSE tudományos rektorhelyettese

Jegyzetek

[1]  Jennifer Schuessler, Is a Long-Dismissed Forgery Actually the Oldest Known Biblical Manuscript? (New York Times, 2021. Március 10/14), https://www.nytimes.com/2021/03/10/arts/bible-deuteronomy-discovery.html.

Christopher Rollston, Déjà vu all over Again: The Antiquities Market, the Shapira Strips, Menahem Mansoor, and Idan Dershowitz (blog, 2021. március 10.), http://www.rollstonepigraphy.com/?p=896. (Ld. ugyanitt a kollégák között kialakult vitát is a hozzászólások között.)

Maria Metzler, Christopher Rollston’s Critique of the Shapira Argument by Idan Dershowitz (kézirat, 2021. március 13.), https://www.academia.edu/45519388/Christopher_Rollston_s_Critique_of_the_Shapira_Argument_by_Idan_Dershowitz.

More on the Shapira Scroll (2021. március 15/16.), https://paleojudaica.blogspot.com/2021/03/more-on-shapira-scroll.html.

Jonathan Klawans, The Shapira Fragments: An Artifact of 19th-Century Jewish Christianity (BiblicalArchaeology.org, 2021. március 18.), https://www.biblicalarchaeology.org/daily/the-shapira-fragments/.

[2] Menahem Mansoor, The Case of Shapira’s Dead Sea (Deuteronomy) Scrolls of 1883 (Wisconsin Academy of Sciences, Arts and Letters 47 (1958): 183–225).

[3] Ross K. Nichols, The Moses Scroll (Horeb Press, 2021). Lásd a szerző blogját is itt a könyvéről: https://themosesscroll.com/. Ld. még: John Marco Allegro, The Shapira Affair (Doubleday, 1965) és Chanan Tigay, The Lost Book of Moses: The Hunt for the World’s Oldest Bible (Ecco, 2016) könyveit. Allegro a hitelesség mellett, Tigay az ellen érvel.

[4] Yoram Sabo, Shapira & I (57 min, 2014), megtekinthető itt: https://vimeo.com/99821693.

[5] Idan Dershowitz, The Valediction of Moses: New Evidence on the Shapira Deuteronomy Fragments (ZAW 133.1 (2021): 1–22). Idan Dershowitz, The Valediction of Moses: A Proto-Biblical Book (Mohr Siebeck, 2021).

[6] Lásd legutóbb a washingtoni Bibliamúzeum esetét: Michael Greshko, ’Dead Sea Scrolls’ at the Museum of the Bible are all forgeries (National Geographic, 2020. március 13.), https://www.nationalgeographic.com/history/article/museum-of-the-bible-dead-sea-scrolls-forgeries.

[7] Bővebben ld. Biró Tamás, Szeminárium és bibliakritika: Elzász Bernát és a Rabbiképző Teológiai Egylete az Egyenlőség hasábjain, in Babits Antal (szerk.): Papírhíd, az egyetemes kultúra szolgálatában: Scheiber Sándor születésének 100. évfordulójára (Logos Kiadó: Budapest, 2013, pp. 211–258).

[8] Blau Lajos: Az óhéber könyv: Adalék az ókori kultúrtörténethez és a bibliai irodalomtörténethez (Budapest, 1902), p. 3.

[9] G[uttmann] M[ihály]: A Sulchan Áruch és a magyar zsidóság: Néhány alkalmi észrevétel az izraelita vallásfelekezet napirenden levő egyik kérdéséhez (Budapest, 1913).

[10] Alan T. Levenson, Was the Documentary Hypothesis Tainted by Wellhausen’s Antisemitism? (TheTorah.com, 2021), URL: https://www.thetorah.com/article/was-the-documentary-hypothesis-tainted-by-wellhausens-antisemitism.

[11] Mordechai Breuer: The Study of Bible and the Primacy of the Fear of Heaven: Compatibility or Contradiction? in: Shalom Carmy (ed.): Modern Scholarship in the Study of Torah: Contributions and Limitations (The Orthodox Forum Series, Jason Aronson Inc.: Northvale, NJ – Jerusalem, 1996), p. 177.

[12] David Golinkin, Tesuva be-injan bikoret ha-Mikra [Responsum a bibliakritika tárgykörében], in Robert A. Harris és Jonathan S. Milgram (szerk.), Hakol Kol Yaakov: The Joel Roth Jubilee Volume (Brill, 2021, pp. 431–463). https://brill.com/view/book/edcoll/9789004420465/BP000018.xml?rskey=uSyzFP&result=1. Idem, Is it permissible to study Biblical Criticism? (Schechter Institute, 2018), https://schechter.edu/is-it-permissible-to-study-biblical-criticism/. Kurucz Ákos, „Ha egy próféta kiegészíti, az nem minősül kiegészítésnek”: A talmudi és középkori rabbik bibliakritikája (Szombat 33.2 (2021): 19–24), https://www.szombat.org/hagyomany-tortenelem/ha-egy-profeta-kiegesziti-az-nem-minosul-kiegeszitesnek.

[13] Ld. különösen az alábbi oldalról elérhető cikkeket: https://www.thetorah.com/categories/modern-faith#orthodoxy.

[14] https://or-zse.hu/iden-az-or-zse-n-tartottak-a-magyar-hebraisztikai-konferenciat/, ill. https://www.szombat.org/kozosseg/magyar-hebraisztikai-konferencia-schweitzer-lectures-az-or-zse-n.

[15] Vö. Franz Rosenzweig felvetésével, aki a bibliatudomány R-jét („redaktor”: az a feltételezett személy vagy kör, aki vagy amely összeszerkesztette a forrásokat az általunk ismert bibliai szöveggé) a rabbikkal vagy Mose rabbénuval (Mózes mesterünkkel) azonosítja.

támogatás
Pop up banner

Címkék:Mózes 5. könyve, Tóra

[popup][/popup]