Kezdjetek el élni: a felnövés magánya

A Tóra nem képeskönyv, nem hízeleg nekünk és nem hisz a hazug vigasztalásban. Történetei tele vannak fájdalommal, nemzedékeken átívelő szenvedéstörténetekkel, vigasza mindössze annyi, hogy az ember végső soron szabad, nincs a végzet vagy a sors hatalmában. A dolgok csak addig ismétlődnek meg velünk, ameddig meg nem értjük őket. VÁJISLÁCH hetiszakasz (1Mózes 32:4–36:43.)

Ezért olyan fontos, bár valószínűleg aránylag kései eredetű, a bár micva és a bát micvá, a férfivá és nővé avatás szertartása, a leválás játékos kiskamasz-ünnepe. A szülő búcsúja, elbocsátó áldása úgy hangzik ilyenkor, hogy „Áldott, aki felmentett az alól, hogy büntethető legyek az ő tetteiért”. Ezen a barátságtalan áldáson zavartan szoktunk nevetgélni, pedig fontos és komoly.

Innentől ő felel. Felnőtt, tehát szembesülnie kell a következményekkel. Szabad, vagyis minden, amit tesz, bizonyos értelemben visszavonhatatlan, egész életén át vele marad majd.

Hogy mennyire így van ez, azt éppen az avatási ünnep tórai eredettörténete mutatja a mostani hetiszakaszban. Miután Jákob megbékül Ézsauval és valamelyest önmagával, letelepszik ismét a szülőföldjén, immár a saját családjával, egy másik nemzetség mellett.

Velük, Jákobékkal és a szomszéd nemzetséggel esik meg a Tóra legrettenetesebb története, amelynek során Jákob nagy fiai, Simeon és Lévi is egészen rettenetes, megbocsáthatatlan dolgokat művelnek, gyilkosokká válnak (akit érdekel, elolvashatja Mózes I. könyvének 34. fejezetében).

Rási, a kommentátor számításai szerint ekkor, a legsúlyosabb bűn elkövetésének idején a kisebbik testvér, Lévi éppen 13 éves, és a szöveg ekkor már „férfi”-nek nevezi. Vagyis egy mészárlás történetéből tanuljuk meg, mikor válunk felnőtté (az ókorban, persze, minden sokkal előbb kellett, hogy megtörténjen, függetlenül attól, „helyes”-e Rási számítgatása). Azért ezt az alkalmat választja a Tóra, hogy figyelmeztessen, ahogy áldást mondó apánk, anyánk is teszi az ünnepen.

Ekkortól kezdve lesz az, amit teszünk, egyedül a mi felelősségünk, ennek a visszavonhatatlanságnak a megértése és átérzése tesz minket jóvátehetetlenül naggyá, vagyis olyanná, aki tudja, hogy minden vétek, minden másnak okozott szenvedés helyrehozhatatlan, mert minden pillanatunk megismételhetetlen. Aki tisztában van azzal, hogy halandó, az már felnőtt.

Mind ismerjük a végtelen bűvöletét, amely minden kisgyerek társaságát olyan megindítóvá teszi. Az időt, a mi időnket még nem értik, még érezni rajtuk, az érintésükön és a meleg leheletükön a végtelenség világának otthonosságát, ahonnan érkeztek. Végig lehet nézni, ahogy lassan megismerkednek a halállal és lehet látni a pillanatot, amikor megértik, hogy ők is. Az ezt követő, alvásképtelen szorongás időszakait, amikor végleg elbúcsúznak attól a világtól, ahonnan nemrég megérkeztek. Csak ők tudják, hogy halandók (Rilke, a költő is beszél az állatok „haláltalan tekintetéről”).

A szabadság veszteség is, a végtelenség eleven emlékének elveszítése, a Tóra azonban mégis hisz benne, abban, hogy itt, ahol éppen élünk, a szabadság Isten és ember együttműködésének egyetlen esélye és szabadságunk küszöbén emlékezetünkbe idézi felelősségünket. A szülői búcsúáldás így már sokkal gyengédebben hangzik. Azt jelenti: vigyázz Magadra. És utána kezdődhet az ünneplés.

A Tóra tehát abban segít, hogy – anélkül, hogy elfelejtenénk a Végtelent magát, aki előtt ott állunk már életünk minden pillanatában – megismerhessük a szabadság nehéz, küzdelmes boldogságát.

„Kezdjetek el élni” – ahogy Kiss Tibi és Pásztor Anna tanítja.