Karády Viktor: Reverzális és zsidó-keresztény házasságok Budapesten a Soá előtti fél évszázadban

A modernkori magyar társadalomtörténet egyik legsajátosabb, Európában mindenesetre egyedülálló jellemzője az az etnikai és felekezeti megosztottság, mely szerint a feudalizmus utáni nemzetépítés korában az országban nem volt sem többségi nemzetiség (a magyar anyanyelvűek számaránya csak az 1900-as népszámlálásban jutott – legalább formálisan – kissé 50 % fölé), sem többségi vallásközösség (mivel a legnagyobb felekezet lélekszáma, a római katolikusoké, 1919 előtt a népesség fele alatt maradt). Ez a helyzet sokfajta etnikai és felekezeti feszültségnek adott tápot az érintettek – s leginkább a vezető elitcsoportjaik – gyakran eltérő érdekviszonyaiból kifolyólag. Az etnikai szempontból igencsak egyenlőtlen erejű és egyenlőtlenül ‘magyar’ vagy ‘nemzetiségi’ felekezetek sokszor egymásnak feszültek a politika, a történelemszemlélet, az iskoláztatás, a közéletben való szimbolikus jelenlét vagy az állammal való kapcsolat szempontjából. Sokáig állandó virtuális konfliktus forrása volt a lelkekért való kettős harc, ami egyrészt a meglévő vallási közösségek erejének megtartásáért és – ha lehetett – növeléséért folyt (például az ‘elkeresztelések’ ellen), másrészt a közösségek – lehetőleg bővített – ‘újratermeléséért’ a gyerekszaporulat révén.

A születendő gyermekeknek a vallásközösségeken belül tartása általában nem jelent problémát homogám (felekezeten belül házasodó) miliőkben. Ez azonban rögtön kérdésessé válik a vallásilag vegyes házasságok esetében, melyek gyakorisága rendre nőtt a 19. században a városiasodás, a felekezeti közömbösülés (világiasodás, szekularizáció), a belső vándorlásokkal járó ‘elgyökértelenedés’ modernizációs viszonyai között. A születendő gyerekeknek az egyik vagy a másik vallású házasulandók vallásában való megtartása érdekében a feudális korban – a 18. századból van erre már példa – kialakult egy joggyakorlat, mely szerint a leendő házasfelek előzetes szerződést köthetnek a születendő gyermekek vallási neveléséről. Ez a reverzális. Az is szokásjoggá vált, hogy az előzetes megállapodás hiányában a vegyesházas párok gyermekeinek vallása nemek szerint követi a szülők felekezetét. Ezt sokáig a különböző felekezetek által változó erővel és eredménnyel (általában a kisebb egyházak kárára) alkalmazott szabályt a Dualista Magyarországon a polgári házasságot kötelezővé tevő 1894/31 számú első liberális ‘valláspolitikai’ törvény hosszú távra kodifikálta.

Az egyházak joggyakorlata azonban gyakran eltért a polgári jogtól. Így a reverzális történelmi szociológiája a társadalmi modernizációnak komplex, mondhatni kusza terepe, melynek itt csak egyetlen aspektusát van mód a budapesti viszonyok idevágó példáján felvillantani. Ez pedig az, hogy a reverzális gyakoriságának felekezet-sajátos számai mennyiben tükrözik a zsidóság helyzetét a Soá előtti fél évszázad folyamán a fővárosi házas piac felekezeti térképén.

Ehhez, előzetesen, három fontos körülményre kell emlékeztetni.

A zsidó jogi hagyomány (eléggé egyedülállóan az európai kultúrkörben) a gyerekek identitását az anya vallásához, azaz az anyai származáshoz köti. Ez, bizonyos mértékben, akkor is érvényre juthat, ha a gyerekek más vallásban nőnek fel. Az érdekeltek adott esetben visszautat találhatnak a zsidó identitáshoz. Igaz, ez a lehetőség az Izrael államban foganatosított ‘visszatérési jogra’ vonatkozó törvényhozás előtt nem mozgósított nagyobb csoportokat, de elképzelhető hogy a leszármazottak származás szerinti számontartása csökkenthette a zsidó nők iránti keresletet a vegyesházasságra kész keresztény közegekben. Ez mindenesetre igazolni látszik azt (más itt nem tárgyalható okok mellett), hogy zsidó nők a magyar adatok szerint minden regionális és lakóhelyi környezetben sokkal kevésbé vettek részt házas keveredésben, mint zsidó férfiak.

Az országban honos felekezetek között a zsidó vallási törvény az egyetlen, amelyik kifejezetten tiltja a másvallásúval való házasságot. Az irodalom csak egy esetet említ arra, hogy egy rabbi ilyen frigyet megáldott volna.[1] A zsidó-keresztény házasság tehát együtt járt a Sulchan-Áruch megtagadása révén a zsidó közösségtől való egyfajta eltávolodással – ha nem is a vele való formális szakítással. Az orthodoxia ezt majdnem olyan súlyos véteknek tekintette, mint az aposztáziát. A gyakorlatban ennek az eltávolodásnak az ódiumát mérsékelhette az érintett zsidó házasfél, ha a reverzálissal kikötötte, hogy a várt gyermekeket zsidóként anyakönyvezteti és taníttatja.

Végül, a vegyes házasság a polgárosodó zsidóságnak az uralkodó többségi társadalomba való beilleszkedési stratégiájában mindenképp perdöntő lépésnek számított, mint kardinális ‘asszimilációs’ aktus. Ezt bizonyítja, hogy gyakran nem is valósult meg vagy maradt fenn a párkapcsolatban hosszabb távon. A ‘vegyesség’ terhét elkerülendő, a zsidó partner gyakran a frigy előtt vagy azt követőleg ‘kitért’. Ennek jelentőségét a zsidó környezet és keresztény megfelelőik – konkrétan az érintett családok – egyértelműen identitásváltásnak ismerték el és ennek megfelelően értékelték. Integráns vallási környezetben ez a keresztények közötti vegyes házasságnál is bizonyos mértékig így volt, de távolról sem annyira és olyan súllyal, mint a zsidó-keresztény házasságok zsidó partnereinél.

A reverzális megkötése és tartalma megerősíthette vagy enyhíthette ennek az ‘asszimilációs aktusnak’ a horderejét. Itt háromfajta tipikus magatartásbeli modellt lehet azonosítani.

A reverzális elmaradása általában a felekezeti közömbösség egy fokának jelzéseként értelmezhető mindkét partnernél. Nehéz intenzív vallásgyakorlatot és gondos felekezeti nevelést feltételezni – bár határesetben persze ez sem kizárható – egy olyan családban, ahol a fiú és lánygyermekeket másféle templomba küldik imádkozni.

A gyerekek keresztény nevelésének szerződéses elfogadása viszont a zsidó ‘önfeladásra’ szolgáltat pregnáns példát, még akkor is, ha az érintett zsidó partner maga nem is vált vallást. Ez mindenképp egy közbülső stáció a teljes határátlépés, a formális aposztázia felé. Ugyanez egyben azt is demonstrálja, hogy a zsidó fél a pár belső erőviszonyaiban a gyengébb partner, az, amelyik engedni kényszerül a másik fél vagy annak családja hitbéli opcióinak. Tekintve a zsidóság társadalmi definícióját a honi többségi népességben, mint többé-kevésbé (ténylegesen vagy potenciálisan) társadalmilag (ha az 1895-ös recepciós törvény után hivatalosan már nem is) stigmatizált vagy legalább a negatív diszkriminációnak kitett felekezeti tömböt – erre mutat a pogromok emlékezete 1848 áprilisában, vagy a tiszaeszlári vérvádper kiváltotta judeofób tömeghisztéria –, a régi rendszer zsidó-keresztény házasságaiba implicite mindkét fél részéről beleíródott a tabutörés motívuma. Ennek társadalmi kockázatait mindig a zsidó partner különféle kompenzatív aduival kellett leszerelni (vagyon, polgárosodottság, műveltség, iskolázottság, különös szerelmi vonzerő). Ilyen helyzeti s egyfajta kiegészítőleges adut képezhetett a reverzálissal való elköteleződés a gyerekek keresztény nevelésére is.

Amikor a reverzálist a zsidó fél előnyére kötötték, ez nyíltan demonstrálta a zsidó partner erősebb pozícióját az adott házas kapcsolatban. Ennek határeseteiben a vegyes frigy mögött társadalmi mésalliance is meghúzódott, mint ezt nemritkán illusztrálják Budapesten zsidó polgár férfiak proletár keresztény nőkkel kötött, másutt már tárgyalt házasságai.[2]

 

A reverzális gyakorisága a férfiak felekezete szerint, akik vegyes házasságot kötöttek Budapesten 1897 és 1943 között, választott években

 

		1	2	3
évcsoport	a vőlegény vallása	a vegyes házasságok éves átlagszáma	a megegyezé-sek a vegyes házasságok %-ában	az apa vallá-sának előnye a megegye- zések %-ában
1897-1908	Római katolikus	859	29.4	66.9
	Görög kat.	80	5.2	48.6
	Görög keleti	66	21.9	22.9
	Evangélikus	417	26.6	42.4
	Református	630	34.5	62.3
	Unitárius	15	20.2	25.9
	zsidó	140	18.3	20.4
1931-1937	Római katolikus	1394	23.6	59.5
	Görög kat.	133	5.9	58.7
	Görög keleti	44	15.4	13.0
	Evangélikus	456	23.7	40.0
	Református	1070	24.4	41.2
	Unitárius	28	18.2	31.7
	zsidó	363	16.6	17.3
1938-1943	Római katolikus	1752	35.7	60.1
	Görög katolikus	171	6.2	48.4
	Görög keleti	50	25.9	5.1
	Evangélikus	603	34.8	35.7
	Református	1447	37.1	39.8
	Unitárius	38	31,0	27.2
	zsidó	229	20.7	4.6

 

Táblázatunk néhány kiválasztott évre, melyek igencsak eltérő szociálpolitikai konjunktúrákat takarnak a liberális századfordulótól a barna pestis koráig, érdekes bepillantást enged a reverzális működési mechanizmusába a teljes fővárosi házas piacon. Helyszűke miatt itt csak rövid utalásokat tehetek a legfontosabb megfigyelni valókra, anélkül hogy kitérhetnék a reverzálisok szociológiájának más tényezőire: a főváros és a vidék közötti ellentétre, a nemi felállás hatására (aszerint pl., hogy a zsidó partner férfi vagy nő), vagy az egyes keresztény felekezetek és a zsidóság közötti viszonynak az adatok által leképzett s történelmileg is változó képleteire.

A zsidóság helyzetére nézve három megjegyzés elkerülhetetlen az 1. oszlop számai alapján.

Egyrészt a zsidók végig alul voltak képviselve a vegyesházasok között. A fővárosi férfinépesség kezdetben közel negyedét adó zsidók számarányai ugyan az 1919-es ‘kitérési krízis’ után a fővárosban csökkentek, a vegyesházasok között azonban csak az 1930-as években érték el az egy tizedet. Mindez egyértelműen bizonyítja a házassági piacon uralkodó zsidóellenes diszkriminációt.

A zsidó heterogámia alacsony arányai azonban, tudjuk, számottevően és fokozatosan nőttek egészen 1938-ig, az első zsidótörvény évéig.[3] De még az azutáni sötét években is, beleértve az 1942. november 1-től életbe lépő, náci típusú ‘fajgyalázás’ törvényes tiltásának idejét, a zsidó férfiak aránya (5,6 %) alig volt alacsonyabb, mint a századfordulón (6,3 %). Ez tulajdonképp döbbenetes eredmény, hiszen azt mutatja, hogy az intézményes antiszemitizmustól mérgezett közélettel párhuzamosan, s ettől nem függetlenül – mintegy ellenméreg gyanánt – a fővárosi ‘melting pot’ kitermelte a ‘zsidó-keresztény szimbiózist’ képviselő szerelmi kapcsolatok hálózatait is.

Végül fontos felfigyelni a római katolikusok végig szerény számarányára, melyet mindig meghaladott a népességben erősen kisebbségi protestánsok többségi részesedése a vegyesházasok között. Ezt a helyzetet egyszerre magyarázhatja a nagyobb katolikus házaspiac homogámiát támogató belső dinamikája és a gyakran drasztikus egyházi fellépés ereje a ‘kiházasodás’ ellen. A katolikus kánonjog elvben csak az Egyháznak előnyös reverzális ellenében engedélyezett híveinek templomi esküvőt másvallásúakkal, s azt is csak keresztényekkel.

A reverzális gyakorisági számai a 2. számoszlopban végig meglepően egységes képletet mutatnak.

Ha eltekintünk a két kicsiny keleti keresztény felekezettől (amelyek férfitagjai leginkább az alsó osztályokból rekrutálódtak, s akik közül a számottevőbb görög katolikusokat a római katolikusoktól nem választotta el felekezeti határ, így a közöttük kialakuló frigyeket nem terhelte a reverzális elvárása sem), a nyugati keresztények között nagyságrendileg hasonló gyakorisággal – a századfordulón és az 1930-as években egy negyedet meghaladó, a fasizálódás éveiben mát több mint egy harmados arányban – köttettek reverzálisok. Mindenesetre az a tény, hogy az ilyen egyezségek száma a keresztényeknél is mindig kisebbségi volt a fővárosban, azt jelzi, hogy a felekezeti vegyesházasok abszolút többsége már erősen világi beállítottságú lehetett, amennyiben nem követte a saját egyház feltétlen újratermelésének parancsát gyermekeikben.

A reverzálisok arányai mindenesetre mindig a zsidó partnerek esetében voltak a legalacsonyabbak: egy ötöd alattiak majd 1938 után egy ötödnyiek. Ez megerősíti korábbi felvetésünket, hogy a zsidó-keresztény házasságok túlnyomó többsége már kezdettől fogva – még inkább, mint a keresztények közöttiek – a partnerek kölcsönösen szekuláris, vallásilag többé-kevésbé közömbös beállítottságának égisze alatt születtek.

A 3. számoszlop adatai jellegzetes hármas képletet tükröznek. Ez szembeállítja egymással a katolikus, a protestáns és a zsidó vegyesházasok siker-esélyeit a saját felekezet előnybe helyezéséért a reverzálisokon keresztül folytatott képletes küzdelemben.

Mindkét katolikus egyház tagjainak előszerződései többségileg (a római katolikusoknál közel két harmaduk) a saját egyháznak kedveztek. Ez jelzi a kánonjog érvényesülését sokszor erőszakosan képviselő katolikus hierarchia már említett hatékonyságát. A protestánsok térfelén ez kisebb mértékben s az időben egyre ritkábban sikerült, legkevésbé a kicsiny hívőszámú unitárius között. A zsidóknál azonban még ezeknél is ritkábban, mégpedig az egyre kedvezőtlenebb történelmi konjunktúrák szerint drasztikusan csökkenő arányban. A liberális korban még a vegyesházasságra készülő zsidó férfiak ötöde elérhette, hogy gyermekei zsidó nevelést kapjanak. Az 1930-as években a zsidóságra nehezedő nyomás már láthatóan csökkentette ennek lehetőségét, de nem túlságosan, a mellett, hogy – mint jeleztük –, a zsidó-keresztény házasságok aránya 1937-ben addigi maximumát érte el. Ezen a területen a zsidóság utóvédharca azonban a zsidótörvények évei alatt, érthetően, összeomlott. Ha az 1942-es ‘fajvédelmi’ törvény a zsidó-keresztény vegyesházas hajlandóságot – mielőtt a törvényhozók szándéka szerint végleg ellehetetlenítette volna – néhány hónapig történelmi csúcsára emelte, ugyanakkor, amikor keresztény nők százai tértek be a zsidó hitközségekbe a gyalázatos náci törvény alól mentességet keresve és zsidó szeretteikel való kapcsolatuk megóvásáért, ezeknél a legtöbbször egzisztenciális szükségállapotban kötött frigyeknél már nem lehetett (néhány kivételtől eltekintve) a reverzális segítségével a születendő gyerekek zsidó neveléséről gondoskodni.

 

[1] L. Magyar zsidó lexikon, Budapest, 1929, 944. (Lásd továbbá cikkünket a ?? oldalon – a szerk.)

[2] A témát részletesen elemeztem az Illyefalvi Lajos-féle demográfiai statisztikák értelmezése alapján (A főváros polgári népességének szociális és gazdasági viszonyai, Budapest 1935): A kettős heterogámia. Osztályviszonyok és felekezeti vegyes házasságok Budapesten a világháborúk között, in Önazonosítás és sorsválasztás, Budapest, Új Mandátum, 2001, 242-262.

[3] A részletekre ajánlhatom idevágó tanulmányaim közül a legátfogóbbat: Budapesti zsidó-keresztény házasságok (1896-1950), adatösszegzések és felvételi eredmények, in Önazonosítás és sorsválasztás, id. könyv, 242-262.