Izsák megkötözése, Sára hangja

Írta: Bedő Viktória rabbi - Rovat: Hagyomány

“Bármi, amit elhallgatnak, hallatni fogja a hangját, még ha némán is.” (Margaret Atwood: A szolgálólány meséje)

Bedő Viktória

Minden évben, Ros Hásáná második napján, felolvassuk a zsinagógákban az ákédá, vagyis Izsák megkötözésének történetét.

Az elbeszélés dióhéjban így hangzik:

Isten próbára teszi Ábrahámot és megparancsolja neki, hogy áldozza fel a legféltettebb fiát, Izsákot. Ábrahám felmegy Izsákkal a Mórija hegyére, kezében az égőáldozathoz szükséges fa és a kés. Megtesz minden előkészületet a gyermeke feláldozására, de az utolsó pillanatban egy angyal megmenti Izsákot és tudatja Ábrahámnak, hogy átment Isten próbatételén – jutalmul ő és leszármazottai áldottak lesznek.

Ezzel a súlyos történettel kezdjük mi az újévet. A sófár szimbóluma, amely a történetben az Izsákot “helyettesítő” áldozati kos szarvaként jelenik meg, a ros hásánai liturgiában is többek között Ábrahám önfeláldozására emlékezte fontos emlékeztet és ez a tórai szöveg nem is csak a zsidó hagyománynak válik alapmítoszává, de kereszténység és az iszlám önértelmezésére is óriási hatást gyakorol. Bennem mégis minden évben felmerül a kérdés, hogy mit tanulhatunk ebből a történetből, milyen erkölcsi következtetést vonhatunk le belőle, ha bármilyet is egyáltalán? Mit mond nekünk az ákédá éppen Ros Hásánákor? Elképzelhető, hogy nem csak az Istenhez fűződő kapcsolatunkról beszél, de a szülői szerepről és a mások, más emberek iránti felelősségünkről is?

Idén először fogom szülőként végighallgatni, ahogy Tóra olvasó felolvassa Ábrahám híres, rövid válaszát Isten szólítására.

Hinéni. Itt vagyok – feleli Ábrahám. Ebbe az egy rövid szóba bele van tömörítve minden engedelmessége, Isten iránti minden feltétlen szeretete és alázata.

Bár a zsidó hagyomány ünnepli Ábrahám fentebbi tulajdonságait és az istenfélelem utolérhetetlen mintájaként tekint rá, talán pont azért, mert anya lettem, én egyre több fájdalommal és szkepszissel olvasom a Tóra első könyvének 22. fejezetét. Milyen szülő képes feláldozni a gyerekét? És még ha végső soron hajlandó is rá, előtte miért nem vitatkozik Ábrahám Istennel, vagy imádkozik legalább? És milyen Isten teszi próbára a leghűbb követőjét ilyen módon, a saját legalapvetőbb parancsolatai megszegését kérve? Ábrahám valóban a hit lovagja, vagy talán elvakult vallási fanatikus, aki erkölcsileg egyszerűen nem beszámítható?

Szeretném megpróbálni úgy olvasni az ákédát, hogy azt tanítsa,

Ábrahám hibát követett el.

A Tóra tele van esendő, megtévedő, bűnös emberekkel és erkölcsi vétkekkel, talán itt is Ábrahám hibáján keresztül vezet minket a szöveg ezúttal is a helyes útra? De a történetet nem lehet így értelmezni a psát, a legegyszerűbb értelem keresésének szabályai szerint, a legkézenfekvőbb értelem szintén semmiképpen, mivel Ábrahámot Isten dicséri és megjutalmazza. A próbán át kellett esnie, és igen, teljesen elkötelezni magát, kést fogni kései gyermekére, az isteni ígéret örökösére ahhoz, hogy a zsidó nép megszülessen. A Tóra szövege egyértelmű: Ábrahám jól tette, amit tett, ő a történet hőse.

De talán a történetnek van más, rejtett perspektívája, amelyet a bibliai szöveg nem jelent ki egyértelműen. A midrás, a rabbinikus kommentár egyik hagyománya szerint van valaki a háttérben, aki, bár nem jelenik meg a versekben, a “pászukokban”, de fellelhető jelenléte a sorok között: Izsák édesanyja, Sára.

Sára hiánya már csak azért is feltűnő az ákédá tórai történetében mert az újévi Tóra-olvasás első napján Sára központi szerepet kap, amikor megszüli Izsákot, Hágárt, a szolgálót pedig elüldözi a háztól. A Mórija hegyének közelében viszont sehol sem található. Miközben Isten megszólítja Ábrahámot, amikor apa és fia együtt ballagnak a hegyre, vagy amikor visszatér Ábrahám anélkül, hogy a fiában fizikailag kárt tett volna, mindeközben hol van Sára? Az ő hangját legutoljára akkor halljuk, amikor azt követeli Ábrahámtól, hogy küldje el Hágárt az otthonukból. A következő és utolsó alkalommal pedig Sára neve közvetlenül az ákédá után tűnik fel, amikor a Tóra tudatja velünk, hogy meghalt.

Rási, a 11. századi francia Tóra és Talmud kommentátor szerint Sára halálának közvetlen köze van Izsák megkötözéséhez. Sárát annyira megrázta fiának majdnem-halála, hogy a lelke kiszállt a testéből. Rási itt egy midrást idéz – mielőtt rátérek, fontos elmondani, hogy a midrások egyik célja értelmezni a szöveget ott, ahol nem egyértelmű és az elbeszélés “kihagyásainak” pótlása, kiegészítése. Ha valamire nem tér ki a Tóra, a midrás lesben áll és a rabbinikus elbeszélő fantázia révén eltömi a történetek “réseit”.

Több olyan, egymással párhuzamos, részben hasonló, részben eltérő midrás létezik, amely elképzeli a pillanatot, amikor Sára megtudja, hogy mi történt a fiával a Mórija hegyén. Ezek a kreatív rabbinikus történetek egyfelől arra a kérdésre válaszolnak, hogy Sára miért és hogyan halt meg, másrészt viszont vadonatúj perspektívát adnak hozzá az ákédá történetéhez. Míg az eredeti történetből Sára nézőpontja hiányzik, ezek midrások megmutatják az ő igazságát.

Az egyik midrásban a Sátán hazudik Sárának és azt állítja, hogy Ábrahám valóban feláldozta Izsákot. Sára fájdalmában háromszor felzokog, mint a sófár tekiá hangja, majd a lelke elhagyja a testét.[1] Ebben a shakespeare-i karakterű midrási tragédiában, bár a Sátán okozza a tragédiát, egy hajszál választja pusztán el a Tóra igazságát a Sátán hazugságától. Izsák nem halt meg… de meghalhatott volna. A Midrás Tanhumában szereplő verzióban a Sátán Izsáknak álcázza magát és elmeséli a történteket Sárának, aki viszont nem képes őt végighallgatni, és meghal, mielőtt a Sátán a történet végére jutna. Sára annak ellenére is belehal a fájdalomba, hogy tudja, hogy a fia túlélte a próbatételt, hiszen azt hiszi Izsák áll előtte. Vagyis Sára abba hal bele, hogy a fia majdnem meghalt – vagy talán abba, hogy a férje képes lett volna feláldozni az egyetlen gyermeküket? A harmadik midrás hasonló, bár ebben nem szerepel Sátán, az absztrakt gonosz megtestesítője. Itt maga Izsák meséli el édesanyjának, hogy mi történt Mórija hegyén miután lejött onnan. Sára megintcsak (bár itt 6, nem 3) sófár-szerű felzokogás után belehal a hallottakba.[2] Az utolsó két midrásban Sára halálát nem a fia elvesztése okozza, hanem az ákédá valódi története. Ábrahám tette, amit a Tóra és a rabbinikus hagyomány többsége pozitívan értékel, Sárának a végzetét jelenti.

Mindhárom midrás szerint

Sára a történet igazi áldozata,

annak ellenére, hogy ő maga nem is szerepel az ákédá tórai jelenetében. Ennél továbbmenve arról van szó, hogy a midrások rámutatnak az ákédá traumatikus következményeire az első zsidó családban. Míg a Tóra Ábrahám áldásával fejezi be az elbeszélést, a midrások rávilágítanak Isten próbatételének destruktiv oldalára. Sára reakciója nem csak egy érzékeny, hagyományosan anyainak vagy nőinek vélt kvalitást jelenít meg: összhangban van sok olvasó ösztönös erkölcsi és érzelmi benyomásaival: az ákédá nem ünnepélyes, hanem mélységesen szomorú történet.

Természetesen a midrás még a valódi történetnél is tragikusabb. El sem tudom képzelni, hogy Sára halála, az, hogy megszakad a szíve a történet hallatán, milyen további szenvedést és családi traumát okozhatott a férjének és a fiának. Sára szörnyű halála ráadásul nem ad választ arra a kérdésre, hogy mi a történet morális tanulsága vagy újévi üzenete. Viszont, amikor majd idén végighallgatom a nagyünnepi Tóra-olvasást, Sára hangjára fogok fülelni, hátha nála (is) található a történet igazsága, tanulsága. A midrás nem fejti ki Sára gondolatait vagy belső motivációját, de ez a csend esély arra, hogy mi magunk folytassuk, írjuk tovább a történetet.

Mit mondott volna Sára Istennek?

Mit mondott volna Ábrahámnak? Feltehetőleg Sára a hagyományunknak az a néma kulcsszereplője, aki más döntést hozott volna Isten kérésére, akinek a fia élete mindennél értékesebb volt, még Isten próbatételénél is. Sárának a legfontosabb vágya teljesedett be Izsák születésével több évtizedes meddőség után, és az ő szülői szeretete és ragaszkodása még annál a hálánál is erősebb, amelyet Isten iránt érezhetett.

Ha Ábrahám azt mondta Istennek ‘hinéni’ (itt vagyok), Sára tán így válaszolt volna: ‘lo ani,’ én nem. Én nem áldozom fel az egyetlen gyerekemet Érted, még akkor sem, ha neked köszönhetem a létét. Sára, ezek szerint a midrások szerint, szerintem, nem lehetett volna a hit lovagja. De talán Sára pont attól példaértékű, hogy úgy viselkedett volna, ahogyan a legtöbb ember, ahogy te vagy én. Emberként, szülőként.

A sófár hangja idén ne csak arra emlékeztessen bennünket, hogy ideje van már a lelkünk ébredésének, és ne csak Izsák végső megmenekülésére, de Sára – és ezaltál minden ember talán nem nagyszabású, nem tanúságtevő, merőben személyes – fájdalmára, szenvedésére is.

Sáná tová!

Bedő Viktória rabbi az Egyesült Államokban

 

Jegyzetek

[1] Pirké DeRábbi Eliezer 32. fejezet

[2] Vájikrá Rábbá 20:2

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]