Hogyan vesszünk el a világban úgy, ahogy kell? A kétségbeesés művészete

Írta: Vári György - Rovat: Hagyomány

Jobb bevallani, amikor éppen elveszünk a világban, megállni, alaposan körülnézni és végiggondolni, hogy kerültünk éppen ide, mi dolgunk ezzel az elveszéssel, kapkodás és hárítás helyett odafigyelni a saját kétségbeesésünkre. Nicávim (5Mózes 29:9–30:20) és Vájéleh (5Mózes 31:1–30) hetiszakaszok.

A világon senkinek nincs közülünk előre kijelölt útja, tehát minden elveszés vezet valahová. Náhmánidész a 13. századi nagy, misztikus kommentátor szerint erre tanít mostani hetiszakaszában a Tóra.

„Vajon ne lenne közöttetek férfi vagy asszony, nemzetség vagy törzs, akinek szíve elfordulna majd az Úrtól, a mi Istenünktől, hogy elmenjen és idegen isteneknek szolgáljon?” (5Mózes 29-17) „… és ez majd boldognak állítja magát az ő szívében, ezt mondván: Békességem lesz nékem, ha a szívem gondolata szerint járok is, hogy a részeg és a szomjas is elvesszen.  De nem akar majd neki az Örökkévaló megbocsátani, sőt felgerjed akkor az Örökkévaló haragja és búsulása ellene”. (5Mózes 29-19-20)

Az idézetet úgy értjük, hogy aki nem hajlandó bevallani magának, hogy bajban van, aki utat vesztve Tőle, saját magától „idegen isteneknek” szolgálva „boldognak állítja magát az ő szívében,” az nem is tud kijönni belőle. Aki azt gondolja, hogy „békessége lesz”, ha fütyörészve továbbsétál a sötétben, annak az Örökkévaló nem fog, mert nem tud megbocsátani. Anélkül, hogy legalább magunknak bevallanánk, hogy baj van, az Örökkévaló sem segíthet. De hogy jön ide a részeg és a szomjas, akik mindketten elvesznek?
Náhmánidész szerint azért áll a szövegben ez a nehezen érthető és fordítható rész, hogy „a részeg és a szomjas is elvész”, mert az ilyen ember, aki annyira kétségbeesett, hogy képtelen szembenézni a saját kétségbeesésével, kapkodni kezd és percenként fog bele valamibe, aztán az ellenkezőjébe, mert rögtön úgy érzi, hogy az előző kísérlet nem működik. De nem tud fékezni, hol részeg, hol szomjas, és ha akármilyen részeg is, mindig szomjas, nyugtalan és elégedetlen marad.

Vagyis aki elveszett, annak abba kell hagynia az iránytalan szaladgálást, aki nem tudja, merre menjen, annak először mindenképpen meg kell állnia az elveszettségben. És ha észreveszi, hogy az elveszettség az emberek ittlétének alapállapota, akkor otthont kell teremtenie ebben az elveszettségben, és azt remélni, hogy vezet az útja valahova és úgy élni benne, hogy vezessen is valahová tényleg.

A kétségbeesés fontos feltétele a szabadulásnak, ebben egyetért a zsidó hagyomány és a protestáns Sören Kierkegaard. A Nicávim hetiszakasz hetének utolsó napjai ezek, az Újév, Ros háSáná előtt. Ilyenkor egymást támogatva megállunk az elveszettségben, négyszemközt az Örökkévalóval, mert a kétségbeesés az újjászületés egyetlen esélye. Ahogy a hászid tanítás mondja: egyszerre kell fejben tartanunk, hogy csak por vagyunk és hamu, és azt is, hogy értünk teremtetett a világ, ahogy a Talmud tanítja.

Jó szombatot!

A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője

[popup][/popup]