Hogyan tesz minket a hagyomány önmagunkká? Belépni a világ történetébe

Rögtön az első hetiszakaszban felteszi a legfontosabb kérdéseket. És kiderül belőle, hogy a szabadság nem más mint az a mód, ahogy a minket körülvevő világot belakjuk, a minket megelőző hagyományt sajáttá, a múltunkat jövővé tesszük önmagunk és mások számára, figyelmeztet Lord Jonathan Sacks, nemzedékünk nagy Tóra-kommentátora.

A történet középpontjában Mózes áll, egy vezető születése és felnövése, vezetővé válása. Mózes lemond a vagyonról és a hatalomról, amelyet a fáraó lányának nevelt fiaként birtokolhatna egész életében és a rabszolgák lázadásának vezetője lesz, mert elszólítja őt a Szabadság Istene. Elődje, József pásztorból vált Egyiptom második emberévé, ő visszatér az ellenkező úton. Hercegből lesz először pásztor, majd a nincstelenek prófétája. Oda megy, ahová tartozik.

Amikor Isten megjelenik neki az égő csipkebokorban, szerényen elutasítja a feladatot. Ő méltatlan és alkalmatlan. Azért lesz jó vezető, mert nincs benne hatalomvágy. A vezetés azonban nem kitüntetés, hanem szolgálat, amelyet el kell fogadnia.

Ennek a kivételesen egyedi, páratlan figurának az élettörténetében ugyanakkor megismétlődik az egész eddigi Biblia. Amikor Mózes megszületik, az édesanyja, Jochebed „látta, hogy ő jó”, ahogy a Teremtés elején látta Isten a fényről, a világról, amelyet teremtett, „hogy ez jó”. A stabil kötődést lehetővé tévő feltétlen elfogadás ajándéka azt fejezi ki Mózesnek, aki nemsokára elszakad majd az édesanyjától, hogy a születés egy teljes világ megteremtése, hogy édesanyja távoli, óvó szeretete rokona Isten irántuk táplált, távoli, óvó szeretetének.

Aztán Mózes a kosarában a vízen, csecsemőként, kiszolgáltatva felidézi az özönvíz, Noé történetét, ezt az utalást Tóra a szavak kiválasztásával, megismétlésével is nyomatékosítja. Az ő kosara éppen úgy „tevá” mint hajdan Noé bárkája volt. Gyerekként végképpen törpék vagyunk az óriás világhoz képest, ezt a szorongást is kifejezheti a bárka gazdátlan hányódása a nyílt vízen.

És végül Mózes ugyanúgy egy kútnál, a mélységek megnyílásánál, az élet forrásánál találja meg élete szerelmét, ahogy egykor Jákob Ráhelt a héber Biblia leggyengédebb és leghevesebb szerelmi történetének kezdetén.

Mózes kiszolgáltatott a nálunk sokkal hatalmasabb külvilágnak, mint minden ember, kicsi és gyenge, de édesanyja teljes elfogadásának áldása van rajta (mint kései utódán, Harry Potteren), mert az anyja látta, „hogy ő jó” és ez az erő hozta létre annakidején magát a Teremtést is. Végül pedig azzal, hogy megismétli Jákob „első randiját”, bekapcsolódik a hagyomány láncolatába és rögtön tovább is viszi azzal, hogy feleségül veszi Cipórát, gyerekei leendő édesanyját. Csatlakozik ahhoz az Istenhez, aki ősei Isteneként mutatkozik be neki és ígéretet tesz népe kiszabadítására. A múlt és a jövő, az emlékezet és az ígéret Istenéhez tér vissza, miután megismétlődik vele és benne az emberiség és népe gyermekkora.

Megismétli, sajáttá teszi a hagyományt, hogy önmagává legyen általa és majd továbbadhassa.