Előbb a mikve, utána a zsinagóga

A mikve, vagyis a zsidó rituális fürdő, az évezredek során a zsidó vallásos élet legfontosabb helyszíne volt a zsinagóga mellett.

Ezt a régészet is bizonyítja: ásatások során rengeteg mikvét találtak Jeruzsálemben és környékén a Második Templom korából. Többségük nem nyilvános fürdő, hanem magánházak tartozéka volt, vagyis használata a mindennapi élethez tartozott.[1]

Érdekes módon az első, budai zsidókat említő írásos forrás éppen a rituális merítkezéshez kapcsolódik. Jichák ben Mose, az Or Zarua nevű tesuva-gyűjtemény szerzője még az 1210-es években járt Magyarországon. Itt kérdezték arról, hogy vajon a budai meleg források alkalmasak-e rituális merítkezésre.[2] Válasza természetesen igen volt, hiszen a tibériási hévízeket is használták a talmudi korszakban erre a célra.[3]

Ugyancsak magyar vonatkozású lelet az ún. Fehérvári kapu mellett nemrég kiásott középkori mikve, ami ma a Királyi Borház és Pincemúzeum részeként látogatható. A kutatások szerint a fürdő a XIII. század második felében épült, és egészen a XV. század elejéig használták.[4] Ahogyan szokás volt a legtöbb újonnan letelepült zsidó közösségben, Budán is a mikve épült meg először, és csak utána a zsinagóga.[5]

Ennek oka abban keresendő, hogy imahelyként akár magánházakat is lehet használni, nem szükséges feltétlenül külön erre a célra építkeznie egy kisszámú közösségnek. A mikve viszont a zsidó rituális élet elengedhetetlen része, nem csupán a közösség, hanem az egyének szempontjából is. Hiszen a mikve egyik funkciója a nidda periódus lezárása a nők számára, akik a menstruációs ciklus vége után bizonyos számú nappal lemerülnek a rituális fürdőben, egy áldás kíséretében. A mikvében való lemerítkezés ugyanis

nem a fizikai, hanem a rituális tisztaság

elérését szolgálja. A Talmudban említik például, hogy elvárás a hajmosás a lemerülés előtt – vagyis a tisztálkodás megelőzi a mikve használatát.[6] A legtöbb mikvét ezért tehát úgy építik, hogy fürdésre, öltözködésre, vagy egyéb kozmetikai és kényelmi célra legyenek helyiségek benne. Egy kóser mikve megépítésekor persze figyelembe kell venni, hogy az esővíznek, vagy más forrásból jövő víznek teljesen természetes úton kell eljutnia a gyűjtőmedencébe.

A rabbik évszázadokon át vitatkoztak a menstruáció utáni, úgynevezett „tiszta napok” számán, amelyek elteltével már megengedett a rituális merülés. Az egyik legérdekesebb kortárs fejlemény Susan Grossman rabbi 2006-ban megjelent responzuma[7], amely korai rabbinikus forrásokra hivatkozva, a ma elterjedt szokással, vagyis hét tiszta nappal ellentétben összesen hét napban határozza meg a teljes nidda periódus idejét. Ez egyébként az eredeti, bibliai előírás,[8] amin később a rabbinikus értelmezés szigorított.[9] Grossman rabbi írása a mikve 21. századi újrafelfedezésének kapcsán született, amelynek során egyre több konzervatív és reform közösségben is terjed a rituális merülés gyakorlata.

Szokás az esküvő előtti lemerülés, mind a menyasszony, mind pedig a vőlegény számára. A halachikus magyarázaton kívül láthatjuk ennek szimbolikus jelentőségét: az újjászületést a házaséletben. Rituálisan lemerülni ugyanis csakis minden chacica, a test és a víz közötti akadályok (ruha, ékszer, stb.) nélkül lehet, vagyis teljesen meztelenül, a testet teljes egészében lemerítve.[10] Nem véletlen, hogy szokás nagyünnepek előtt merítkezni, hiszen a Ros Hásáná és a Jom Kipur a bűnöktől való teljes megtisztulást, egyfajta újjászületést jelent a vallásos zsidó számára. Haszid szokás Sábbát bejövetele előtt lemerülni.

A betérők számára a zsidóság egy új életszakasz kezdetét jelenti. A körülmetélés (természetesen csak férfiak esetében) és a rabbinikus bíróság előtti megjelenés mellett a lemerülés az egyik fő kritériuma a zsidóságba való belépésnek.[11] Rabbinikus tanulmányaim során Franciaországban is dolgoztam. A teljes állású gyakornoki feladatok része volt a betérési folyamat végigkísérése. Használható mikve híján

a tengerhez vittük a betérőket.

Ilyenkor természetesen az egyik legfontosabb kérdés, hogy diszkréten történjék a merülés.[12] A betérők a tengernél sokszor elementáris erejű tapasztalatokról számoltak be. Egy ízben a betérni szándékozók enyhén viharos időjárásban, naplementekor merültek, amikor az égen egészen különös színek voltak láthatók. Saját beszámolóik szerint, nagyon erős feltöltődés- és újjászületés-élményben volt részük.

Ugyanakkor mikvét használni bármikor lehet. A Leo Baeck College-ban, ahol rabbivá avattak, évek óta szokás, hogy az avatás előtt a jelöltek lemerülnek. Emellett a magam számára, nagyon fontos események előtt szinte kötelezőnek tartottam a lemerülést. Ilyen esemény volt, amikor más országba költöztem. Minden egyes merülés felejthetetlen élmény volt – nemcsak esztétikai, vagy frissítő tapasztalatként éltem meg őket. Ilyenkor úgy éreztem, kitisztulnak előttem a jövő zavaros kérdései, és a kételyeim, félelmeim eloszlanak. Mintha tökéletesen helyre rakott volna belül, és felkészített volna az előttem álló kihívásokra.

A Tánách-ban olvashatjuk, hogy a rituális tisztálkodás a Jeruzsálemi Templom-beli szolgálat elengedhetetlen része volt. A papoknak minden rituális feladat előtt meg kellett mosakodniuk az udvaron található rézmedencében.[13] A víz volt tehát az átmenet a profán és a szent világa között közlekedő pap számára. A fenti tapasztalatok alapján elgondolkodtatott az a kérdés, hogy mit jelenthet a szentség, vagyis az elkülönítettség[14] ma számunkra. A rituális tisztaság mai értelmezése talán a legjobban akkor érthető, ha egyfajta tökéletes tisztaságnak fogjuk fel. Ebbe beletartozik a világ tisztán látása, amikor önmagunkat és minden embert a teljes valójában láthatunk. Fizikai segítség nélkül képtelenség felülemelkednünk a hétköznapok gondjain, és az általuk gerjesztett félelmeken. Márpedig ezek kordában tartása nélkül nem tudunk önmagunkká válni. A mikve, és tágabb értelemben a májim chájim[15], olyan lehetőségek számunkra, amelyek segítenek megtenni ezt a lépést.

                                                                                                                                      A szerző a  Klauzál súl rabbija