„Eljegyezlek magamnak örökre”

Az év végéhez közeledünk, a zsinagógai év utolsó hónapjának, elul havának a napjai követik egymás. Ideális esetben ebben a hónapban az egész elmúlt év napjait felidézzük gondolatban, az egész évben tett cselekedetein peregnek a lelki szemeink előtt.

A zsidó vallás a nefes chesbon pszichológiai eszközével él: a kifejezés magyarul talán a „lelki egyenleg”, a „lélek számlája” fordításaként adható vissza. A jóváírások és terhelések, a ki – és befizetések adják egy számla egyenlegét. Az iskolában a bizonyítvány, az egyetemen a leckekönyv tartalmazza a sikereket, a bukásokat, a kitűnő eredményt, az egész éves teljesítményt. Hasonló allegóriával fejezzük ki, tesszük plasztikusan érthetővé magunk számára, amiben hiszünk: jelesül abban, hogy a Mindenható vezeti a névre szóló számlánkat, a kontó tartalmazza a jó és rossz cselekedeteinket. „Tarts észben három dolgot és nem követsz el bűnt: mi van feletted? Látó szem, halló fül és mindent, amit teszel, feljegyzik egy könyvbe (Misna, Az atyák bölcs mondásai 2:1).” Mivel számot vetünk, visszatekintünk az évre és a jó út felé irányítjuk magunkat, elult a megtérés hónapjaként szokás aposztrofálni. Miben állhat a megtérés?

Abban hiszek, hogy az elvont fogalmak („A megtérés”) helyett a fogalmakat láthatóvá tevő cselekedetek a fontosak. Nem a fogalmakról szóló diskurzus a legfontosabb, hanem azok a gyakorlati lépések, amelyek azt mások számára érzékelhetővé teszik. Nem a fogalmak, a nagy szavak, hanem a hétköznapi apróságok, a mások által érzékelhető cselekedetek az elsődlegesek. A megtérés a tetteken keresztül válik láthatóvá. A megvalósult cselekedetek tükrén keresztül válaszolható meg az a kérdés, hogy valaki elindult-e a megtérés irányába.

Ráv Jehosua Alt (kortárs jeruzsálemi rabbi) mutat rá, hogy az elul szó betűit (אלול) találjuk elrejtve Eszter könyvében (9:22): „egymásnak ajándékokat, a szegényeknek pedig adományokat küldenek”. Az idézet héberül וּמִשְׁלֹ֤חַ מָנוֹת֙ אִ֣ישׁ לְרֵעֵ֔הוּ וּמַתָּנ֖וֹת לָֽאֶבְיֹנִֽים. Az utolsó négy szó kezdőbetűi az א-ל-ו-ל betűk. Szerinte az elul hónapban szükséges megtéréshez kiváló lehetőséget nyújt, ha kézzelfogható segítséggel (adományokkal) járulunk hozzá a rászorulók napjainak kellemesebbé tételéhez.

Az apró tettek is óriási változásokat generálhatnak: 1938-ban a franciaországi Evianban több tucatnyi ország képviselője gyűlt össze Roosevelt amerikai elnök kezdeményezésére azzal a céllal, hogy megtárgyalják a náci üldözés elől menekülni akaró zsidók más országokba történő letelepítésének kérdését. Nem sikerült megegyezni az egyes országok által befogadandó emberek számáról: sem a kötelező, sem az önkéntesen vállalt kvótákat nem fogadták el. A résztvevő harminckét országból egy kivételével senki nem fogadott be zsidót: 31 ország elutasította, hogy az üldözött zsidóknak segítséget nyújtson. Ekkor már hatályos volt a nürnbergi faji törvény, látszott, hogy Németország teljes gőzzel rohan a háború és az Endlösung felé. Az Egyesült Államokban már hosszú évek óta hatályban volt a kvóta-törvény, amely jelentős mértékben korlátozta az európaiak (és köztük természetesen a zsidók) USÁ-ba vándorlását.

Amit a résztvevők nem tudtak: támmuz 16-án ért véget a konferencia. Mivel támmuz 17-én kezdődik a drájvochen, a tisá beáv előtti háromhetes gyászidőszak, amely a churbán (a szentély lerombolása) miatti gyásznappal (áv 9.) zárul, az időzítés és a konferencia totális kudarca szinte előre jelképezte a világ későbbi magatartását és a zsidóság küszöbön álló tragédiáját.

Egyetlen ország volt az eviani konferencián, amelyik azt mondta, hogy hajlandó segíteni: ez az ország Dominika volt. Az országot akkor irányító diktátor, az El jefe („A főnök”) néven emlegetett Rafael Trujillo egy aprónak tűnő momentum miatt mondott igent: a gyereke Franciaországban tanult, a franciák a dominikai idegent ridegen fogadták: csak egy osztálytársa volt, aki barátságosan, kedvesen viselkedett vele, segítette, támogatta. A diktátor gyereke tudta, hogy ez az osztálytársa zsidó volt. Mesélte az apjának, hogy csak egy barátja van az iskolában, aki történetesen zsidó. Ezért az apja miatta jóindulattal közelített a zsidó közösséghez, az egy személy alapján kialakított szimpátiáját kivetítette az egész zsidóságra. Sajnos ennek a zsidó osztálytársnak a neve nem maradt fenn, így tehát azt sem tudjuk, mi lett a sorsa a háború alatt, de neki köszönhető 800 zsidó Dominikába történő menekülése (és közvetve ezen 800 ember több ezer utódjának, gyerekének és unokájának a megszületése). Az ember mindennapi viselkedése, egyszerű, a semmibe nem kerülő kedvességek, az apró figyelmességek is óriási hatást válthatnak ki. A környezetre nagy hatással lehet lenni apróságokkal is.

A megtéréshez vezető egyik eszköz a zsidó hagyomány szerint az adakozás, a másik ember segítése.

A rabbinikus hagyomány részletesen tárgyalja a jótékonykodás szabályait. A zsidó vallásban az adakozásra pontosan kidolgozott szabályok vonatkoznak: mértéke, módja pontosan meghatározott. A Talmud szerint a zsidó ember három tulajdonságról ismerhető fel: az adakozás, a szemérmesség és a könyörületesség ezek a jellemvonások.

Egy embernek jól ment a fogadója, amit üzemeltetett, és adakozott is annak rendje-módja szerint, ahogy az egy zsidóhoz illik. Egy idő után azonban még jobban beindult az üzlet, kibővítette a fogadót, sokkal több pénzt keresett, de ezután nem többet adakozott, hanem éppen ellenkezőleg: felhagyott ezzel a micvával, beszüntette a szegények támogatását. Amikor a rabbija elment hozzá, és azt mondta neki: gyere az ablakhoz, nézz ki. Mit látsz? „Embereket látok, amint sétálnak a járdán.” Mire a rabbi: „akkor gyere a tükörhöz, most mit látsz?” A fogadós így válaszolt: „Hát, mit látnék? Magamat látom a tükörben”. Azt válaszolta a rabbi: „az ablak, amin keresztül kinéztél az utcára és a tükör ugyanabból az anyagból készültek. Mindkettő ugyanaz az üveg, csak a tükör hátoldalán van egy vékony ezüst réteg. Látod, lett egy kis ezüstöd és már nem veszed észre az embereket, hanem csak magadat látod.”

A három esszenciális tulajdonság egyike a jótékonykodás, a rászorulók segítése. Az i. sz. 2. századtól kezdődően – egészen az 5. századig – a Római Birodalom központjában és a keleti tartományban, Judeában markáns trend volt jellemző a nem zsidók között: tömegesen tértek át a zsidó vallásra a nemzsidónak születettek (valószínűleg pl. Néró császár felesége is). A nép körében ennek a tendenciának az oka az volt, hogy egyetlen nép, vallás vagy más közösség sem gondoskodott úgy a szegényekről, árvákról, özvegyekről, ahogy azt a Tóra a zsidóknak előírja. Aranyszájú Szent János, Konstantinápoly püspöke (4. század második fele) élesen támadja a zsidókat: homíliáit valójában nem (csak) a zsidók ellen írja, hanem a zsidó hitre tért keresztények ellen. A 4. században még nem vált el egymástól teljesen a zsidó és a keresztény vallás a hívők mindennapi életében: sok keresztény járt zsinagógába, keresztény ünnepet (húsvét) zsidó ünnep (peszách) napján ülték meg. A keresztények zsidó közösséghez húzásának egyik oka a rászorulók teljes skálájáról (özvegyek, árvák, szegények, rokkantak) való zsidó közösségi gondoskodás volt.

Quintus Tineius Rufus konzul (i. sz. 1-2 század fordulója) azzal a kérdéssel fordult rabbi Akivához (i. sz. 50-135): ha Isten szereti a szegényeket, miért nem gondoskodik róluk? „Ha abban hisztek, hogy az Örökkévaló szereti őket, akkor miért hagyja őket szegénységben tengődni?” Akiva válasza szerint Isten azért tesz embereket szűkölködővé, hogy lehetőséget adjon a tehetőseknek az adakozásra és ezzel megmentse a gazdagokat a pokoltól.  A Világ Királya ezzel ad lehetőséget az embernek, hogy folytassa a teremtés művét, formálja a világot, alakítson rajta, tegye jobbá. Ha az ember segít a másik emberen, óriási változást hoz létre a világban. A világ alakítása az ember egyik feladata. Ehhez nemcsak a tenni akarás szükséges, hanem a folyamatok lényegének a megértése. Egyszer egy ember elment a chászid rebbéhez: „rabbi, én a te chászidod akarok lenni, milyen kalapot, milyen kaftánt kell felvennem?” A válasz így hangzott: „nem a külsőség a lényeg. Aki reggel úgy kel fel, hogy azt mondja magának: ma alkotok valami értékeset, a magam lehetőségei szerint jobbá teszem a környezetemet, az az én chászidom.”

A héberben minden szó visszavezethető egy legtöbbször három-, néha négybetűs szótőre: a cedáká (adakozás) töve a C-D-K betűk, ugyanez a három betű az alapja a cedek (igazság) szónak. Az adakozás és az igazság etimológiája azonos: az ember az adakozással teremti meg a hiányzó igazságot: az adakozás bizonyos értelemben igazságtalanságot szüntet meg. Igazságtalanság, hogy egyesek dúskálnak a javakban, mások szűkölködnek: aki adakozik, ezt a két végletet hozza közelebb egymáshoz, a két pólust hozza egy kicsit egyensúlyba. Az ember csodálkozik: miért kellene adnia másnak a sajátjából, hiszen a pénzért keményen megdolgozott, ez az ő keze munkájának az eredménye. Sok tanulás, munka, befektetett energia kellett, hogy megkeresse a pénzt, miért adná másnak?

A válasz röviden az, hogy rossz a kiindulás, mert ez a pénz nem azé, aki megkereste. Aki jómódú, valójában más pénzének az őrzője. A pénz csak letétben van nála, annak egy részét oda kell adni a rászorulóknak. A Talmud Bává Bátrá (131b) egy öröklésjogi szabályt hoz: akinek több gyereke van és az összes vagyont egyikükre hagyta, ezt az intézkedést nem úgy kell érteni, hogy ez az egy gyerek örököl mindent, hanem minden leszármazó egyenlő arányban örököl, csak az egyiknél van ideiglenesen letétben a pénz. Ugyanez a helyzet a jómódú és a rászoruló relációjában is: az első csak őrzi, amíg oda nem adja az utóbbinak.

A Teremtés könyve 7. fejezet 1. versében Isten azt parancsolja Noáchnak, hogy “menj be a bárkába”. Ugyanannak a szónak két jelentése van. A szó egyik jelentése „bárka”, a másik jelentése „leírt szó”. Bál Sém Tov magyarázata szerint a „menj be a bárkába” akként is értelmezhető, hogy „menj be a szavak közé”, menj a Tóra és az ima szavaiba. Ahogyan a bárka megvéd a mábul, az özönvíz veszélyeitől, a pusztulástól, ugyanúgy véd meg a Tóra és az ima, hogy (átvitt értelemben) elsodorjon az élet.

A ros hásánával kezdődő őszi ünnepeknek hadd ismertessem egy kevéssé ismert interpretációját: az Énekek énekéből vett „én a kedvesemé, a kedvesem az enyém” idézet héber szavainak kezdőbetűi az elul szót adják ki. Ros hásánával új év, új lehetőségek, új fejezet kezdődik, ahogy a házasság is új fejezet az ember életében. Ez a málchut sámájim, az Égiek uralkodása elfogadásának az ideje: elfogadjuk, hogy Isten kormányozza a világot, irányítja a teremtményeit, ő az egyetlen, aki felettünk van. Elfogadjuk az egyetlen entitást: „választunk egy párt” magunknak, ahogy feleséget és férjet választunk. Következnek ászeret jámé hátsuvá, a megtérés napjai, a ros hásáná és a jom kipur közötti időszak, amely az utóbbira való felkészülés jegyében telik: felkészülés az esküvőre, készülődés a nagy napra. Jom kipurkor böjtölünk, vidujt (bűnbánó imát) mondunk, éppen úgy, ahogy az esküvő napján is böjtölünk és viduj imát mondunk. A következő ünnep szukot 7 napja, más néven zmán szimcháténu (örömünk ideje), amely a sevá bróchesz, az esküvői áldások 7 napon át történő ismétlésének az allegóriája. Ezután jön semini ácereret, mely az intimitás, a jihud (a házasságkötés utáni együttlét) szimbóluma. A jeruzsálemi szentélyben 70 áldozatot mutattak be a világ népeinek szukotkor, míg smini áceretkor a főpap már nem a világ népeiért, hanem csak a zsidókért mutatott be 7 áldozatot, azaz ekkor már magunkban voltunk, mint a jihud szobában a házaspár. Semini áceretkor a vízért is imádkozunk, amely megtermékenyíti a földet, amelyből aztán gyümölcsfa fog teremni. Szerencsés esetben a házasság „gyümölcse” is megszületik. Következnek az ünnepek után chesván hónap napjai: ebben a hónapban nincs ünnep, ez az együttélés – nem szürke, hanem színes, bár néha borús, de alapvetően boldog, néha fárasztó, egyszer-egyszer türelmetlen, de legtöbbször fantasztikus és inspiráló – hétköznapjait jelképezi.

A cikk forrása: Sófár, a nyíregyházi zsidó hitközség lapja