Miért Pészach az ünnepek koronája?

Chaim Levi

Miért Pészach az ünnepek koronája?

A zsidó ünnepek és örömteli összejöve­telek közül kétségtelenül Pészach széder-estje a legnépszerűbb: a legkülön­bözőbb hátterű zsidók igyekeznek részt venni a szertartáson – és még a hagyományos zsidó életformától messze távolodott otthonokban is összegyűlnek Pészach estjén valami mélyen gyökerező és megmagyarázha­tatlan vágyakozástól vezérelve.

A náci haláltáborok elmondhatatlan rémülete közepette a zsidók életüket kockáztatták egy rövid és szegényes széder kedvéért, és a katolikus Spa­nyolországban az inkvizíció idején sok marranus titokban gyűlt össze földalatti barlangokban, hogy együtt ünnepelje­nek a felfedezéstől és megkínzástól va­ló félelem mellett.

Miért? Mi különbözteti meg a széder-estet más rituális ünnepektől? Jelentheti-e ez egyszerűen a történelmünk hajnalán lejátszódott eseményekről va­ló megemlékezést szövegek, szertartások és szokások komplex sorozatán ke­resztül? Amennyiben a válasz egy egy­szerű „igen”, akkor miért nem emléke­zünk meg ugyanilyen pazar módon a szináji kinyilatkoztatásról, mely maga is egy rendkívüli csoda?

A kulcs: a széder szerkezete

A fenti kérdésre a választ a széder fel­építésének áttekintésével kaphatjuk meg. A szövegek, előírások és rituálék – az utolsó részletig – egy meghatározott rendszert alkotnak, mely nyilvánvalóan tudatosan lett megszerkesztve. Tulajdon­képpen maga a „pészachi széder” kifeje­zés héberül a „Pészach rendjét” jelenti.

Az este alapszerkezete a következő:

1. Az Exodus elbeszélése a gyermek és az apa közti kérdés-felelet formájá­ban kell megtörténjen.

2. Az ünneplés mindig családi körben zajlik, lehetőleg minél több barát bevoná­sával. Ez nem a magányosok éjszakája

3. A Haggada elbeszélése a macesz, a keserűfű és a négy pohár bor köré összpontosul.

Ahhoz, hogy megértsük a széder-este lényegét, az első és legfontosabb, hogy lássuk a Tóra viszonyát az egész történet­hez: A Tóra nem azt parancsolja nekünk, hogy elhiggyük az Exodus megtörténtét, hanem azt, hogy emlékezzünk arra a kel­lemetlen dologra, melynek az egész zsidóság tanúja és részese volt. A tíz csa­pás, a kivonulás, a Vörös-tenger kettévá­lása – mindezeknek 600.000 húsz és hatvan év közötti férfi személyesen tanú­ja volt. Ezekhez hozzáadva asszonyaikat, gyermekeiket és az idősebb férfiakat – a végösszeg milliókra rúg.

A Tóra határozottan állítja, hogy mind­ezek az események valóban ezen mil­liók szeme láttára történtek, mind­annyian személyesen részesei voltak, nem egy, nem tizenkettő – hanem mil­liók! És megparancsoltatott nekik, hogy ezt a tanúbizonyságot továbbadják a jövő generációinak, hogy e hatalmas esemény sose merülhessen feledésbe.

Ez a keret adja a széder-este hátterét.

Az emlékezés önmagában azonban nem elegendő. A széder-este olyan pa­rancsolatok köré épül, melyek arra az el­ső egyiptomi Pészach estére utalnak – a pészachi áldozat, a macesz és a keserű­fű. Most is, mint akkor, ezek a gyakorlati parancsolatok alkotják a pészachi előírá­sokat. A szertartás alapja egyszerűen csak az események elbeszélése lehetett volna. Azonban – ahogy bölcseink tanít­ják – „az embert a cselekedetei formál­ják”, jobban, mint ideák, filozófiai elmélkedések vagy ideológiák. Azért, hogy Pé­szach inkább egy jelentőségteljes, benyo­másokban gazdag élménynek tűnjön, mint pusztán egy megemlékezésnek, konkrét cselekedetek Írattak elő. Így, ami­ kor a maceszre vonatkozó szakaszokat olvassuk, majd utána elmondjuk az ál­dást és eszünk belőle egy olyan, jelentő­ségteljesen támaszkodó pozícióban, mely a szabadságot jelképezi, akkor a szavak és cselekedetek eme kombináció­jával segítjük elő, hogy megtapasztaljuk a rabságból a teljes szabadságba való hirte­len átmenet jelentőségét.

Mélyedjünk el ebben még jobban. A Tóra kiemeli a macesz és az Exodusról való megemlékezés közti kapcsolatot; hangsúlyozza, hogy „…egyél mellette kovásztalant, a sanyarúság kenyerét, mert sietséggel mentél ki Egyiptom országá­ból, hogy megemlékezzél ama napról, melyen kijöttél Egyiptom országából, életed minden napján.” (Dvarim 16:3)

Más szavakkal: a rabságbéli szenve­dés szimbóluma („a sanyarúság kenye­re”) vált a váratlan és gyors kiszabadu­lás jelképévé („mert sietséggel mentél ki”). Micsoda paradoxon!

Így, azáltal, hogy a macesz szimboli­zálja mind a rabságot, mind a szabad­ságot, egyedülállóan hordozza a széder üzenetét. Valójában ez a magyarázata annak, hogy a maceszt a Haggada elbe­szélése idejére felfedjük.

„És hogy elbeszéljed fiadnak és fiaid fiának füle hallatára, a mit mű­veltem Egyiptommal (…) hogy meg­tudjátok, hogy én vagyok az Örök­kévaló.” (Smot 10:2)

Most fordítsuk figyelmünket az este egy másik sajátosságára: az egyiptomi ki­vonulásról való beszélgetés feladatára.

Tulajdonképpen maga a Pészach szó is értelmezhető így, mint „Pe-Sach”, ami héberül annyit jelent, hogy a „száj be­szél”. Ez is hangsúlyozza, milyen fontos, hogy ennek az eseménynek a mondani­valóját szavakba is öntsük. E csodálatos történet egyszerű szemlélése szánalma­san kevés, de a cselekvés önmagában szintén nem elegendő; csak a kettő kombinációja és azok jelentésének ért­hetővé tétele kölcsönöz magasztosságot a széder-estének. Ha a szavak tettek nél­kül nem elegendőek, ahogy hangsúlyoz­tuk, akkor a tettek a jelentésük magyará­zata nélkül szintén nem elégségesek.

Jóllehet, ahogy korábban is említet­tük, történelmünk során voltak más rendkívüli események is, mint például a szinaj-hegyi kinyilatkoztatás; vajon miért nem lett megparancsolva, hogy ezekről beszéljünk? nyilvánvaló, hogy az Exodus egészen különleges tanítást hordoz, amely nagyon világos volt azok számára, akik annak tanúi voltak, és amely a Haggada szóbeli elbeszélésén keresztül olyan erős hatást kell gyako­roljon ránk, mintha mi magunk jöttünk volna ki diadalmasan Egyiptomból: Is­ten Királyságának kinyilatkoztatását és a zsidó nép kiemelkedését, mint népe.

Egyiptomi dilemma akkor – modern dilemma most

A fáraó, egy rendkívül civilizált biroda­lom irányítója, hatalma teljében felvetett egy kérdést, amely különböző formák­ban visszhangzott az egész történelem folyamán: „Ki az Örökkévaló, hogy hall­gassak a szavára (…)?” (Smot 5:2). Min­dig voltak olyan emberek, akik magukat világuk urának tartották. Ők azok, akik el tudták fogadni olyan istenségek létezé­sét, akiket a saját képükre alkottak, és akiket úgy tudnak manipulálni, ahogy akarják – de képtelenek voltak arra, hogy tudomásul vegyék egy Legfelsőbb Lény létezését és hatalmát, egy olyanét, aki mindent tud és mindenható, aki nem­csak teremtette ezt a világot, de azóta is irányítja azt minden tekintetben. A fáraó ilyen ember volt. Gőgösségére azok a rendkívüli csodák adtak választ, melyek alapjaiban rázták meg a hatalmát.

Az Exodus eseményei és körülmé­nyei úgy lettek megtervezve, hogy két­ség kívül világossá tegyék – mind a fá­raó, mind az egész emberiség számára -, hogy „Én vagyok az Örökkévaló ezen a földön” (Smot 8:18); nem egy abszt­rakt Isten a távoli mennyekben! Ez a Tóra alapelve s ez az Exodus elbeszélé­sének háttere és kerete.

Lehet-e csodálkozni akkor azon, hogy a legteljesebb mértékben meg kell vitat­nunk a kivonulás eseményeit – bele kell éljük magunkat annak szellemiségébe és valóban át kell éljük őket. Azáltal, hogy a világ megismeri Istent, ezek az esemé­nyek minden valamirevaló emberi törek­vés alapjává és előjátékává váltak.

Őszintén szólva, bár a korábbi idők bálványai eltűntek, az őket helyettesítő is­tenségek nem hiányoznak napjainkban sem. Hagy Frigyes kifejezést adott a saját hatalmukat és erejüket hirdető modern hívők arroganciájának, amikor úgy érvelt, hogy „Az Isten mindig a legerősebb had­sereggel van.” Virchow, a századforduló patológusa is gőgösen hirdette azoknak, akik hiszik, hogy a tudomány felfedezhe­ti az összes titkokat és megoldhatja a lé­tezés minden problémáját, hogy „Én tes­tek ezreit boncoltam és lelket soha sem találtam”! Mindaddig, amíg az emberek nem akarják elismerni az emberi hatalom gyöngeségét és az értelem korlátait, a Tó­ra az Exodus tanítását annyira alapvető­nek tartja, hogy megérthetjük, miért mondja a Haggada: „minél többet beszé­lünk az egyiptomi kivonulásról, annál di­cséretre méltóbbak vagyunk.”

Exodus – Izrael megalkotása.

Széder-este – a zsidóság nemzeti estje

A Széder-este még egy figyelemre méltó egyedi vonással rendelkezik: az Exodus elbeszélése kérdés-felelet for­májában kell megtörténjen, ahol lehet­séges a gyermek és az apa között Tu­lajdonképpen a Tóra azt írja elő újra és újra, hogy figyeljünk fiainknak a kivo­nulásra vonatkozó kérdéseire és vála­szoljuk is meg őket:

a) „És lészen, ha mondják nektek gyermekeitek: Mi ez a szolgálat nektek? Akkor mondjátok (…)” (Smotl2:26);

b) „És add tudtára fiadnak azon a na­pon, mondván (…)” (Smot 13:8);

c) „És lészen, ha kérdez téged fiad holnap, mondván: Mi ez? Úgy mondd neki (…)” (Smot 13:14);

d) „Ha kérdez fiad téged holnap, mondván (…) Akkor mondd fiadnak (…)” (Dvarim 6:20).

Meg kell értenünk, milyen nagy fon­tosságot tulajdonít a Tóra annak, hogy az Exodus hagyományát továbbadjuk a jövő generációinak. Azt, hogy a zsidó ember feladata beszélni gyermekeinek a kiszabadulásról, mivel az Exodus kü­lön jelentést tartogat a zsidóknak, azon túl, amit a világ többi része számára hordoz. Az Egyiptomból való kihozatal jelzi a zsidó nép csodálatos kiválasztá­sát mint olyan népét, mely egy különle­ges lánccal kötődik a Mindenhatóhoz, s amelyet megáldott, hogy elpusztíthatat­lan legyen, mert az Örökkévaló népét nem természetes evolúciós folyamattal teremtette, mint más népeket, hanem a természet szabályaival és a történe­lem alapelveivel ellentétesen.

Mivel az Exodus a zsidó nép teremté­sét jelöli és a Pészach annak születés­napja, a széder-este a zsidóság nemze­ti estje – a nemzet folytonosságának megerősítése, melynek természetes gyökere a családban van. Ezért üljük meg a széder-estét családi körben és törekszünk különösen arra, hogy Pé­szach üzenetét továbbadjuk gyermeke­inknek – mivel nemzeti létünk folyto­nosságának biztosítéka a család.

Goldi Szabó fordítása

A szerző a jeruzsálemi Or Szameach jesiva ok­tatója, a Budapest Kolel rendszeres vendégtanára. Cikkét lapunk felkérésére írta.