Cfát aranykora

A 15. század végétől egyre népszerűbbé váló Cfát mágnesként vonzotta – a város spirituális légköre és a jobb megélhetés reménye miatt – a korábbi otthonaikat elhagyni kényszerülő zsidókat. Néhány évtized alatt a zsidó vallás és kultúra szinte minden területén vagy teljesen új dolgok jelentek meg vagy a korábbi gondolatok fejlődtek tovább – ami a város gazdasági prosperitásával és a helyi zsidó társadalom jelentős része életszínvonalának javulásával járt együtt. Ezt a nagyjából 1525-től 1575-ig tartó kreatív időszakot szokták „Cfát aranykorának” nevezni.

A szakirodalom nem egységes abban a kérdésben, hogy miért pont Cfát lett a kabbalisták gyűjtőhelye és mitől vált olyan fontos regionális központtá a 16. sz. első harmadától egy olyan kis település, amit néhány évtizeddel korábban még éhínség, pestisjárványok, természeti katasztrófák és súlyos politikai elnyomás sújtott.

Bár a változás csírái már korábban is láthatók voltak Cfátban, két – történelmi léptékben – váratlan tényező indított el jelentős változásokat. Az egyik a zsidóság Ibériai félszigetről történő kiutasítása a 15. század végén, amikor is hozzávetőlegesen 200-220 ezer zsidó menekült európai városokba és oszmán területekre. A másik esemény Izrael földjének oszmán meghódítása volt 1517-ben. Az oszmán birodalom – miután elfoglalta a Földközi tenger keleti partvidékét és így Cfát is a szultánok uralma alá került – készséggel befogadta az elüldözött zsidókat. Elsősorban a bevándorlók voltak azok, akik elindították a település gazdasági fejlődését, bővítve ezzel a vallásgyakorlás lehetőségeit is. A betelepülők számára komoly vonzerőt jelentettek a zarándokhelyek (bölcsek sírjai) és a messiás eljövetelét Cfátba helyező – széles körben elterjedt – misztikus értelmezés is. Mindezek miatt a cfáti zsidó lakosság lélekszáma pár évtized leforgása alatt többszörösére növekedett. Különleges adottságok voltak ezek egy város számára, amit lakói ki is tudtak használni.

 

Élet az Oszmán birodalomban

Az oszmánok kedvezően fogadták a város önerőből megvalósuló fejlődését, mivel korábban jelentéktelen adóbevételeik származtak a galileai térségből. A porta nem gördített akadályt annak útjába sem, hogy Cfát túlterjeszkedjen saját területén és támogassa kisebb zsidó kolóniák létrejöttét a hegyek között. II. Bayezid szultán kijelentette: a zsidók elűzésével Ferdinánd aragóniai király „elszegényítette királyságát és gazdagította az enyémet”. Hogy mennyire szívesen fogadták a zsidó bevándorlókat, jelzi az is, hogy engedélyt adtak új zsinagógák építésére, holott az iszlám törvények kifejezetten tiltották, hogy nem-muszlimok új imaházakat építsenek. Egyébként a zsidókra (és más nem-muszlimra) vonatkozóan – a birodalom által nekik nyújtott védelemért, vagyis hogy nem esik bántódásuk – további diszkriminatív törvényeket alkalmaztak. Ilyen volt például, hogy állami pozíciókat nem tölthettek be, tilos volt hangosan imádkozniuk és voltak öltözködésre (pl. sárga fejfedő) vonatkozó előírások is. A szabályoktól egyébként gyakran – mindkét irányban – eltértek, a helyi muszlim vezetők döntései szerint.

Az oszmán uralom alatt a törökök általában nem forszírozták a zsidók és a muszlimok közötti elkülönülést. A hatalom közömbös volt a közösségek belső ügyei iránt és nem akadályozta, hogy a zsidók muszlim bíróságon indítsanak peres eljárást, a zsidó bírósági autonómia gondolatát inkább a rabbik támogatták.

A cfáti zsidóságot többféle adó terhelte, de nem részesültek csak őket érintő hátrányos megkülönböztetésben. Így például „dzsizját” kellett fizetniük (mint más nem-muszlimnak is), cserébe szabadon intézhették saját vallási- és egyéb ügyeiket. A gazdaságot és a kereskedelmet is adóztatták, aminek fontosságát jól mutatja az történet, miszerint a szultán 1576-ban elrendelte ezer tehetősebb zsidó Ciprusra költöztetését az ottani gazdaság fellendítésére. Erre – a helyi pasa azon érvelésére, miszerint Cfát a „a tönkremenetel szélén állna” és az elmaradó adóbevétel miatt „a kincstár nagy veszteséget szenvedne” – végül nem került sor. Létezett a természetbeni adózás is, ami a század közepén az összes gabonatermés negyedrésze volt.

Az adót mindig kollektíven, nem pedig az egyénektől szedték be. Az állami adóbecslők felmérést végeztek egy adott közösség férfi háztartásfőinek körében, és ennek alapján határozták meg, hogy a közösségnek mennyit kellett fizetnie. A közösségek maguk dönthették el, hogy az egyes tagoknak mekkora részt kell vállalniuk az adókból. Az adók befizetéséért végső soron a közösségek vezetői voltak felelősek.

Szulejmán egy 40 fős helyőrséget is állomásoztatott a városban. A katonai védelem jelentősen növelte a helyiek – és elsősorban a kereskedők – biztonságérzetét a beduin támadásokkal szemben. Az 1549-ben épült városfal sok helyen megsérült, már nem volt biztonságos, a pasa ezért a zsidó negyed védelmére falat emeltetett, ami megvédte a őket a rablóktól.

 

Gazdaság

A lakosság számának növekedéséhez természetesen a gazdaság biztosított anyagi hátteret. Szulejmán Izrael újonnan megszerzett földjén intenzíven támogatta a gazdaságfejlesztési és építkezési programokat. Cfát különösen felkeltette az érdeklődését és ez hamar érezhetővé vált a településen, mivel kiemelkedő támogatásban részesítette ipari infrastruktúrájának – vagyis a textiliparnak – a fejlesztését. A szultánok elsősorban a szefárdokra számítottak, mivel őket tekintették a számos zsidó csoport közül a gazdaságilag legdinamikusabbnak. Elsősorban a mediterrán kereskedelmi központokkal kiépült kapcsolati hálózatukat kívánták hasznosítani, ezen felül értékes volt számukra a szefárdok tájékozottsága európai gazdasági és politikai ügyekben is.

A város gazdasági növekedésének legfőbb pillére a textilipar és a textilkereskedelem volt. A szefárd bevándorlók – szaktudásuk révén – dominálták a piacot, mivel ez egy sok zsidót foglalkoztató, fejlett iparág volt már Spanyolországban is. A textilipar elsősorban a kereskedők tulajdonában volt, akik a gyapjút feldolgozás céljából Cfáthoz közeli kikötőkön keresztül importálták, a késztermékeket pedig főként Európába, Egyiptomba és Szíriába szállították. A helyiek a termelés minden szakaszában aktívak voltak, így a fonásban, szövésben, festésben, varrásban is. Egy kereskedő, aki 1535-ben járt a városban úgy becsülte, hogy abban az évben Cfátban több mint 15 ezer öltözet ruhát gyártottak.

A kikötőkön át bonyolított kereskedelem mellett jelentős tényező volt az is, hogy a Jeruzsálemből északi irányba, Damaszkusz, Konstantinápoly stb. felé tartó kereskedelmi útvonalak fontos állomásává vált Cfát, ahol naponta jöttek-mentek a karavánok. Ezek ellátása és kiszolgálása számos munkalehetőséget teremtett az ottaniak számára.

Ezt a korszakot is jellemezte a különféle támogatásokért és koncessziókért folyó lobbizás. Egy ilyen eset Joseph Mendesé, aki 1561-ben különleges támogatást kért és kapott a szultántól Tiberias és a környéke újjáépítésére – beleértve Cfátot is. Mendes-szel kapcsolatban Szulejmán azt üzente a cfáti pasának, hogy „bármit akar ez az ember, azt tegye meg.” Azt nem lehet tudni, pontosan mit kért Mendes Cfát első számú világi vezetőjétől, de feltehetően kapcsolódott a textilipari vállalkozásokhoz. Joseph Mendes nagynénje és üzlettársa Grácia Mendes szintén részese volt több helyi vállalkozásnak, emellett az inkvizíció által üldözött zsidók számára szervezett különféle menekülési útvonalakat, többek között Cfátba is. Nagyon valószínű, hogy mindkettőjüknek fontos szerepe volt mind a gazdaság, mind a vallásos élet fejlesztésében, Gracia Mendes például a kabbalistákat is támogatta.

 

 

Társadalom

A 16. század közepére Cfát a Szentföld legnépesebb településévé vált. Míg 1522-ben csak 300 családot talált egy arra utazó rabbi, addig – két későbbi összeírás adataiból becsülve – 1525 és 1555 között a zsidó háztartások száma megháromszorozódott. 1570 körül a lakosság száma már legalább 10-12 ezer fő volt, közöttük 7-8 ezer zsidó.

A város egy elég nagy, egészen a tengerpartig terjedő regionális körzet (szandzsák) egyetlen és egyben központi települése volt, melyhez számos kis falu (vagy inkább tanya) tartozott. Cfát 1555-ben 7 muszlim és 12 egymástól elkülönülő zsidó városrészből (mahallából) állt, melyek elnevezései lakóik származási helyére utaltak, úgymint: Portugál, Cordoba, Castilia, Aragonia, Magyar[1] , Apulia, Sevilla, Itália, Calabria, Német, Musztarab[2] és Magrebi. Legnépesebbek a szefárd városrészek voltak.

A szefárd bevándorlók száma gyorsan növekedett, idővel – magasabb képzettségük és társadalmi helyzetük miatt – a zsidó közösség meghatározó tényezőjévé váltak. Fogadtatásuk vegyes képet mutat. Az egyik megközelítés szerint a zsidók örültek, hogy okos és tehetős emberek érkeznek, mert fellendítik a város gazdaságát és ezzel munkalehetőségeket teremtenek. Ezzel kapcsolatban Joszéf Trani (isztanbuli rabbi) azt mondta: „Cfátban az emberek biztosan hálásak Spanyolország királyainak, hogy kiűzték bölcseinket és bíráinkat, akik ezáltal idejöttek hozzánk és visszaállítják a Tórát teljes érintetlen dicsőségében”. Egy másik tapasztalat szerint ennek pont az ellenkezője volt jellemzőbb, ami nem könnyítette a bevándorlók helyzetét. A régiek úgy látták, hogy a bevándorlók megpróbálják rájuk erőltetni a kívülről hozott szokásaikat. Nagyon valószínű, hogy a két tendencia együtt volt jelen, legalábbis a korszak kezdetén.

A város sikertörténete közben a zsidó lakosság alkalmanként komoly nehézségekkel szembesült. Ilyen volt például a közösségek közötti diszharmónia, a súlyos lakáshiány, a magas adók és a megélhetési nehézségek. Előfordult, hogy egyéneknek és közösségeknek a diaszpóra tehetősebb köreitől kellett támogatást kérni.

 

A vallásos élet szerveződése

A 16. század első harmadától kezdve a korábbihoz képest sokkal intenzívebb vallásos élet alakult ki. Az aktív zsidó közösségnek köszönhetően virágzott mind a hagyományos, mind a kabbalista vallásosság. A cfáti zsidóság (ahogy a jeruzsálemi is) elég bonyolultan szervezte önmagát. A 16. század elején csak két kongregáció, a musztarab és a szefárd létezett, ami két évtized után kiegészült a magrebivel. A század közepére a kongregációk száma tovább bővült, sőt a már meglévők további részekre bomlottak. A legnagyobbak a jórészt conversókból álló Portugál, a Kasztíliai és a Sevillai gyülekezetek voltak. Minden egyes gyülekezetnek megvolt a saját vezetője, aki – azon túl, hogy begyűjtötte a közösségi adókat – jótékonysági célokból is gyűjtött és felelős volt a gyülekezetekre vonatkozó szabályzatok közzétételéért is. Az egyes gyülekezetek egy ernyőszervezetben egyesültek, ami a gyülekezetek közös ügyeit intézte.

A szellemi élet magas színvonaláról a városban élő tudós rabbik gondoskodtak. Köztük kiemelkedő szerepe volt Mózes Cordoverónak, a legnagyobb kabbalisták egyikének, Jicchák Luriának, a kabbala újító szellemű tanítójának, Hájim Vitálnak, Luria hagyatéka kezelőjének, valamint Joszéf Kárónak a Sulchán Áruch (zsidó törvény- és szertartásgyűjtemény) szerzőjének. Jellemző a közösség erejére és dinamikájára, hogy ezek olyan hátteret jelentettek a város vallási vezetője – Jákov Berav főrabbi – számára, hogy néhány kezdeményezésével megkérdőjelezte Jeruzsálem hatalmát az egész zsidóság felett.[3]

Családjuk fenntartása érdekében a rabbik ugyanúgy részt vettek a gazdasági életben, mint mások. Luria rabbi különféle mezőgazdasági termékekkel kereskedett, Beravnak kis üzlete volt.

A vallásos élet közösségi tereinek bővülését jól jellemzi, hogy míg 1522-ben csak három zsinagóga volt a városban, addig 1603-ban már 21 zsinagógát és 18 jesivát működtettek. Volt egy „nagy jesiva” is a szegényebbek gyerekei részére, húsz tanárral és négyszáz diákkal – amit a gazdag isztambuli zsidók tartottak fenn. Feltételezhető, hogy a kisebb gyülekezetek közül néhánynak nem volt elég pénze sem jesivát, sem bét midrást fenntartani, viszont néhány nagyobb, például a szefárdoké, többel is rendelkezett.

A bölcs rabbik – kongregációktól függetlenül – tanuló– baráti köröket (havorut) működtettek, részben, hogy segítsék a bűnbánat[4] gyakorlását, részben, hogy együtt tanulmányozzák a Zohárt, a kabbalisták szent könyvét. Saját magukra (és nem a cfáti zsidóság egészére) mint szent közösségekre tekintettek, mivel azt vallották, hogy ha akár csak egyetlen zsidó közösség teljesen a parancsolatoknak és bűnbánatnak szenteli magát, akkor az elősegíti a mielőbbi megváltást. Ugyanebből a meggondolásból új liturgikus formák jelentek meg és egyre sűrűbben látogatták a bölcsek sírjait, például Simon Bár Johájét[5], hogy ott imádkozzanak. Mindezek tovább erősítették azt a meggyőződést, hogy a messiás rövidesen (egész pontosan 1575-ben) megérkezik Galileába. Ez volt az az időszak, amikor a kabbala kezdett tömegvallássá válni[6].

 

Valóság és legendák

Cfát legnagyobb erőssége az ott összegyűlt tudás, kreativitás és a vallásgyakorlás kibővült lehetőségei voltak. Az emberek jóval iskolázottabbak voltak, mint korábban és kifejezetten széles volt a jórészt szefárdokból álló – mai kifejezéssel – értelmiségi réteg, ami meghatározó volt a cfáti mentalitásra. Csak egy példa a Cfáton megvalósult innovációkra: Eliezer Ashkenazi, cseh származású nyomdász 1576-ban megalapította Erec Izráel első nyomdáját. Nem véletlen, hogy egy ilyen közegben jelent meg az első nyomtatott könyv az Oszmán Birodalomban.

 

 

A városról kialakult kép az idők folyamán fokozatosan kiszíneződött és – főként Jicchák Luriával kapcsolatban – egyre több mitikus elemet tartalmazott. A cfáti legendákhoz tartozott, hogy a város idilli hely, ahol teljes a béke, a megértés és megélhetés sem túl nehéz. De a mítosz – hogy Cfát egy szent város, amely az erkölcsre, a vallási gondolatokra és a mindenki számára elérhető jólétre épül – és a valóság – vagyis az, hogy az emberek tele vannak gyengeségekkel, hibákkal és hogy egyes csoportok között konfliktusok támadnak – természetesen keveredett és később is ez tükröződött a Cfátról szóló beszámolók egy részében.

 

Cfát hanyatlása és hatása az utókorra

A 16 sz. utolsó évtizedeiben a cfáti gazdaság tempója lassulni kezdett, majd egyre inkább visszaesett, ami a tengeri kereskedelmi útvonalak hangsúlyeltolódásával, a piacon megjelent, a cfátinál olcsóbban előállított textíliákkal és az Oszmán birodalom gazdasági hanyatlásával magyarázható. A város lakossága lecsökkent és a rabbik egy része – beleértve a kabbalistákat is – elköltözött.

Ezzel együtt a Cfáton élt mesterek hatása az utókorra egyre erősödött, elsősorban azért, mert ezekben az évtizedekben kezdték el Luria tanítványai közzétenni mesterük gondolatait. Ráadásul a 17. század elejétől más szerzők is leírták a várossal és a luriánus kabbalával kapcsolatos – közvetlen vagy közvetett – tapasztalataikat. Ezekben az írásokban számtalan olyan szövegrész található, ami táplálta a Cfáthoz kapcsolódó legendákat. Jól illusztrálja ezek hatását a szintén misztikus Sábbátáj Cvi, a hamis messiás története.

A Cfáthoz köthető kabbalának alapvető szerepe volt a haszidizmus létrejöttében és eszmevilágának formálásában, így Luriát lszámosan Báál Sém Tov[7] előfutárának tekintik. A cfáti aranykor zsidóságra gyakorolt hatása abban is megnyilvánul, hogy a mai zsidó liturgiában számos Cfátban bevezetett újítás található. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy Simon Bár Joháj sírja a Cfáthoz közel eső Meronban évszázadok óta a Lág Báómer ünnep helyszíne. Arról nem is beszélve, hogy Cfát ma Izrael legfontosabb turistaközpontjai közé tartozik.

 

IRODALOM

(1) Ágoston, G. and B. Masters (2009) Encyclopedia of the Ottoman Empire, Facts On File, New York

(2) David, A. (1999) To come to the Land: Immigration and Settlement in 16th-Century Eretz-Israel, Judaic Studies Series, The Univ. of Alabama, Tuscaloosa

(3) David, A. (2017) The Nasi Family and the Reconstruction of Tiberias in the second half of the 16th century, Judaica, vol. 73, no. 1.

(4) Fine, L. (2003) Physician of the Soul, Healer of the Cosmos, Stanford Univ. Press.

(5) Kárpáti J. (2009) Zsidó – arab koegzisztencia kultúraszociológiai és vallástörténeti dimenziói, OR-ZSE, Budapest

(6) Lewis, B. (1952) Notes and Documents from the Turkish Archives: A Contribution to the History of the Jews in the Ottoman Empire, Jerusalem

(7) Lewis, B. (1954) “Studies in the Ottoman Archives – I”, Bulletin of the School of Oriental and African Studies, Univ. of London. 16.

(8) Paz, Yair (2006) Holy Inhabitants of a Holy City: How Safed Became one of the four Holy Cities of Eretz Israel in the 16th century, in: Poorthuis, M. and J. Schwartz (eds.) (2006) A Holy People – Jewish and Christian Perspectives on Religious Communal Identity, Vol.12. Brill, Leiden, Boston, 237-261 old.

(9) Quataert, D (2005) The Ottoman Empire, 1700–1922, State Univ. of New York, Binghamton

(10) Rhode, H. (1979) The Administration and Population of the Sancak of Safad in the Sixteenth Century, Columbia University

(11) Schechter, S. (1908) Studies in Judaism, The Jewish Publication Society of America, Philadelphia

(12) Yassif Eli (2019) The Legend of Safed, Wayne State University Press, Detroit

 

JEGYZETEK

[1] 1555/56-ban a városban 12 „ madzsar” zsidó háztartást regisztráltak.

[2] A musztarabok Közel-Keleten és Észak-Afrikában élő, arabul beszélő zsidók.

[3] Berav rabbi arra törekedett, hogy hosszú idő után újra bevezesse a szemikhát (rabbivá avatás hagyományos szertartása) és újraélessze a Szanhedrin (ókorban működő legfelsőbb törvényszék és vallási döntéshozó testület) tevékenységeit. Összegyűjtötte a szükséges számú rabbit ahhoz, hogy elkezdjék működésüket és őt főrabbivá válasszák. Miután ezt elérte, négy bölcset – köztük Joszéf Kárót – avatott rabbivá. A folyamatot akadályozták a jeruzsálemi főrabbival való nézeteltérései. Elképzeléseit – halála miatt – nem tudta beteljesíteni.

[4] Ebben az időben a zsidók – talán minden korábbi korszaknál jobban – el voltak mélyedve a messiásvárásban. Eljöveteléhez – hitük szerint – maguk is hozzájárulhattak azzal, hogy megtisztulva készülnek a megérkezésére. A bűnbánat a megtisztulás eszköze volt számukra.

[5] A hagyomány szerint Simon bár Joháj írta a Zohárt.

[6] Tatár György: A kabbala mint tömegvallás.

[7] Báál Sém Tov a haszidizmus megalapítója.