Aztán jön egy indiai zsidó…

… és közli velem, hogy én egy harcos vagyok… Verő Tamás rabbi beszéde Ros Hasana első estéjén.

 

Engedjétek meg, hogy 5775. évet egy személyes történettel kezdjem. Biztosan többen hallottatok róla, hogy pár hete szerveztünk egy rakétamentes vakációt olyan fiataloknak és tanároknak, akik a Gázai övezet közvetlen szomszédságában laknak, és a nyaruk nagy részét az óvóhelyeken töltötték. Két 40 fős csoport érkezett hozzánk egy-egy hétre. A fiatalok csoportjának vezetője egy 40 év körüli, 3 gyermekes apuka volt. Hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozik. Szülei Indiából alijáztak 1972-ben.  Az együtt töltött hét során sokat beszélgettünk. Búcsúzáskor előhúzott az ingzsebéből egy kis imakönyvet. A szokásos díszek helyett a borítón terepszínű háttéren a következő felirat állt:

„Izrael pajzsa – zsoltárok könyve és imakönyv a vészhelyzet óráira harcosoknak” Mint elmondta, egy jó barátjától kapta, amikor az izraeli hadseregben szolgált és Libanonban harcolt.  Átlapoztam a sokat látott kis könyvecskét majd visszanyújtottam neki.

„Lo, lo! Haiti roce lehánik lecha et ze sejismor alecha ki gám átá hájál senilhám kol házmán ách lelo nesek”.

„Nem, nem! Szeretném ha megtartanád ezt az imakönyvet,  hogy vigyázzon rád, mert Te is katona vagy és folyamatosan harcolsz, csak fegyver nélkül.”

Most itt van kezemben az imakönyv. Szeretném hinni, hogy vagyok, vagyunk akkora harcosok, mint azok, akiknek ez az imakönyv íródott.  Amikor arról kérdezték a csoportot, hogy tudnak rakéták árnyékában élni évek óta, mosolyogva csak annyit válaszoltak – pontosabban énekeltek: „éjn li erec áheret”. Nincs másik országunk”. Ajándékba egy szobrot kaptam a csoporttól, amely egy békekalambot ábrázol Izrael térképe felett. A szobrot egy Gázából átlőtt Kasszam rakétából készítette egy szobrászművész, aki a lakóvárosára hullott rakéták maradványait béke jelképekké alakítja át.  Ő így harcol a békéért.

Számunkra úgy tűnik, az Izraelben élő emberek élete csak a létezésért vívott harcból áll. Ezért is volt megdöbbentő számomra, amikor a beszélgetés során megértettem, ők ugyanígy látják a mi életünket. Számukra mi vagyunk azok, akik nap, mint nap megküzdünk a zsidóságért azzal, hogy itt élünk. Csak a mi harcunkhoz nem készült külön imakönyv. És nem abban nőttünk fel, hogy büszkék legyünk a harcunkra. Hogy elismerést kapjunk érte. Nem tanultuk meg, hogy mi egy csapat vagyunk, és hogy hittel és összefogással csodákat tehetünk.

A magyarországi zsidó közösségben mindenki a saját, önálló harcát vívja abban a tudatban, hogy senkire sem számíthat. Márpedig a diaszpóra zsidóságának is meg kellene építenie a saját védelmező vaskupola-rendszerét. Első lépésként fel kellene ismernie a veszélyt, és tudatában kéne lennie annak, hogy egy – remélhetőleg – fegyverek nélküli harcot vív.

Nagyünnepeken mindig az önvizsgálatra szólít fel bennünket az Örökkévaló. Én most kivételesen nem ezt szeretném hangsúlyozni. Mert pont azzal van a baj, hogy napjainkban mindenki befelé fordul. Csak önmagunkat, szűk környezetünket vizsgáljuk. Bezárkózunk, mert ami kint van, az elkeserít bennünket, reménytelennek látjuk. Tehetetlennek érezzük magunkat. Mit tudunk mi változtatni? Az egész világ rossz irányba megy. Ismerősek a mondatok, ugye? Bevallom, én is gyakran így érzek. De aztán jön egy indiai zsidó, aki hihetetlen határozottsággal közli velem, hogy én egy harcos vagyok.  Érzem, hogy bízik bennem. Sokkal jobban, mint én magamban. Mert ő ebben nőtt fel. Hogy bízunk egymásban. Hogy erőt sugárzunk, és a saját erőnket látjuk a másikban is. Kicsit felébresztett a passzivitásból.

És én most ugyanezt szeretném tenni veletek. A Tórában nem szerepel Ros Hásáná nevű ünnep, csak jom teruá – a sófárfújás napja, és zikáron teruá, az emlékezés fújásának napjaként van említve Mózes 3. könyvének 23. szakaszában:

„Szóla ismét az Úr Mózesnek, mondván: Szólj Izráel fiaihoz, mondván: A hetedik hónapban, a hónap első napján ünnepetek legyen néktek, emlékeztető kürtzengéssel, szent gyülekezéssel. Semmi robot munkát ne végezzetek, és tűzáldozattal áldozzatok az Úrnak.“

Elsőként a Misnában van említve Tisré hónap első napja, mint Ros Hásáná, amikor a teremtésre emlékezünk. Ez azonban rabbinikus döntés volt a II. században.  Eredetileg a Tóra nem mondja meg nekünk, mire kell emlékeznünk ezen a napon a sófár megfújásával.

Csak azt tudjuk, hogy a sófár hangjának feladata az emberek figyelmének és lelkének felébresztése, és az emlékezés volt. Elsőként a Szináj hegynél fújták meg a Tóraadásnál, később megfújták ünnepnapokon, veszély közeledtével és nagyobb eseményeken. A zsidó katonák vitték magukkal a csatatérre is, és hangjával indították meg a támadást. Holnap mi is megfújjuk a sófárt itt a zsinagógában. A hagyomány szerint a világ teremtésére emlékezünk vele. Én azonban kiegészíteném egy másik  üzenettel is. Emlékeztessen bennünket arra, hogy közösen kell harcolnunk mindenért, ami fontos számunkra! És ehhez kérjük most az Örökkévaló áldását!

Sálom és Sáná tová!