Az igazi nagyság nyomában

„A zsidóság nagy újítása nem az egyistenhit, hanem az, hogy ebből le is vonjuk a következményeket.”

(Rabbi Samson Raphael Hirsch)

Mi van akkor, ha van I-ten?

Ettől függ az, hogy kinek kell megfelelnem. Ha nincs I-ten, akkor az emberi társadalomnak. Kell találnom a társadalmon belül egy olyan szegletet, ahol békésen éldegélhetek, nem zavarok senkit, ugyanakkor talán segítek is valamit másokon.

Ha viszont van I-ten, akkor ez a világnézet nem működik. Ő ugyanis felruházott engem bizonyos képességekkel, lehetőségekkel, és ezek jelentik azt a skálát, amihez magamat mérem, nem pedig a társadalom. Ha például különlegesen jó érzékem van a matematikához, akkor nem elégedhetek meg azzal, hogy a társadalom 99%-ánál jobban tudom a matematikát, ha egyszer saját képességeimnek csupán töredékét sikerült kiaknáznom. Egyszer ugyanis el fog jönni az a nap, amikor meg kell állnom a Teremtő előtt, és ezt fogja kérdezni: ennyi mindent adtam neked, mit sikerült vele elérned? Ha egy picit jobban odafigyeltél volna, mire vihetted volna? Mennyi változást tudtál volna a világban elérni? Rabbi Noach Weinberg-nek, az Aish HaTorah alapítójának van egy szép hasonlata erről.

Új munkahelyre vesznek fel, és ma van az első nap. Bemegyek, és kérdezem, mit kell itt dolgozni? A többiek kinevetnek: mit pattog itt ennyit ez az újonc? Nem kell itt semmit dolgozni, csak éljük egész nap az életünket! Először furcsállom a dolgot, de aztán lassan-lassan hozzászokom, beilleszkedem a közösségbe. Mígnem egy szép napon érkezik a hír, hogy egy hónap múlva jön a Főnök, és megkérdezi, mit sikerült elérni. Mindenki pánikba esik, és kapkodni kezd.

Ez a hasonlat a mi életünk. Amikor világra jövünk, minden teljesen tiszta és világos, van egy belső képünk arról, hogy hogyan kellene élni, de közben alkalmazkodnunk is kell a társadalomhoz. Ez néha túl jól sikerül, és megfeledkezünk eredeti ideáljainkról. És amikor jön a Főnök, azaz amikor megérinti az embert a halál közelsége, akkor valóban eljön az idő újraértékelni a dolgokat.

Vallásos zsidóként újévi fogadalmat tettem e zsidó újévben: Rabbi Mose Cháim Luzzato (RáMCháL, 1707-1746, Olaszország) művét, a Meszilát Jesárimot tanulom napról napra, minden nap 1 oldalt. Témája a muszár, avagy a személyiségfejlesztés – zsidó módra. Ez a téma mindig is érdekelt, nem vallásos koromban is. Akkoriban problémát jelentett, hogy a sok magasztos gondolat megtetszik, fellelkesít, de gyökeret már nehezebben ereszt. Ebben segít a tudat, hogy ez nem egy játék vagy hobbi. Ez az életünk, ez a feladatunk, ez lesz számonkérve a túlvilágon először: milyen emberré sikerült formálnod magadat? Nem a többiekhez képest, magadhoz képest!

Azon törtem a fejem, hogy aki ezt a gondolatot egyszer az életben megérti, az vajon képes-e ezután valaha is felmenteni magát ez alól a súlyos kötelezettség alól? Mennyi minden következik ebből az egyetlen felismerésből! Lehetséges felmérni, hogy hányféle tulajdonságom van, amit ki kell javítani, mennyi terület van, ahol fejlődhetnék mint ember, mindegyiken érzékelhetem a lemaradásomat a képességeimhez képest.

Mesteremtől, Domán Sijétől megtanultam, hogy a muszár irodalom tanulmányozása mellett van még egy különleges terület, egy egyedülálló módja a fejlődésnek, amikor egyetlen apró feladaton dolgozunk hosszú időn (heteken, hónapokon, akár éveken) keresztül. Ez az ávodá. Egyéni kreativitásunkra van bízva megtalálni azt a területet, amiben fejlődni szeretnénk, legyen az a figyelem, önzetlenség, a haragtól vagy a lustaságtól való megszabadulás. Ki kell tűzni egy tartható és mérhető célt és állandó kontroll alatt tartani magunkat. Például: számolni, hány frusztráció ér egy nap, és elhatározni, hogy csökkentjük ezt a mennyiséget. Ez mindenkinek képességében és lehetőségében van, így – ha van I-ten – akkor kötelezettséget is jelent. Ha valaki ezt éveken keresztül csinálja, garantált, hogy nem ugyanaz az ember lesz, aki előtte volt, és nem ugyanaz, aki enélkül lett volna. Ez az elérhető emberi nagyság kötelezettsége, ami alól nehéz kifogásokat találni.

„Nagy a Tóratanulás, mert cselekedetekhez vezet” (Talmud, Kidusin 40b). A Meszilát Jesárim leírja ezeket a magas célokat, „lépcsőzetes” elrendezésben. Egyik lépcsőfok segít abban, hogy a következőre lépjünk. Mindezt úgy, hogy közben (saját bevezetőjében fogalmaz így) semmi újat nem mond, amit ne tudna mindenki magától, csak a mindennapok mókuskerekében valahogy megfeledkeztünk róla. Akárcsak Rabbi Weinberg fenti hasonlatában, az új munkahelyen. Ezen lépcsőfokok közül az első a Tóra tanulása. Első látásra furcsa lehet, hogy szent szövegek rendszeresített olvasása hogyan formálhatja át a személyiséget, de mégis működik a dolog. Az ember viselkedését az intellektusának kell uralnia a rutinszerű megszokás helyett, és ez az egyedülálló állandó intellektuális frisseség, amit a Tóra tanulása meg tud adni.

Az igazi emberi nagyság különleges kincs, amit nem mindenki képes felismerni, mint ahogy a hamisítatlan gyémánt vizsgálatához is szakértelemre van szükség. Viszont e kincs megszerzésére mindnyájunknak kell törekedni. Erre meg is van lelkünk mélyén az indíttatás. Csak azt nehéz elhinni legtöbbünknek, amit bölcseink mondanak: „nem a tanulatlan ember a jámbor” (Misna, Ávot 2:6). Sok ilyen „tanulatlan jámbort” ismerünk, csak szakértelmünk híján azt nem vesszük észre, hogy minden embernek bizonyos dolgok természetesen mennek. Van például, aki természeténél fogva kedves, ugyanakkor nagyon lusta. Ez még nem az a különleges emberi nagyság, amire törekednünk kell.

A fordított eset is ismerős lehet, amikor valaki kívülről nagy vallásosságot mutat, ám emberi tulajdonságaiban, finoman fogalmazva, nem érezzük azt a fajta nagyságot, amit elvárnánk. Bölcseink ezt így fogalmazták meg: a Tóra életelixír annak, aki jó motivációból foglalkozik vele, viszont méreg annak, aki nem (Talmud, Táánit 7a). Ez természetesen nem ad felmentést saját magunknak, hogy mi miért nem foglalkozunk jó motivációból a Tórával!

Ahogy mesterem egyszer megfogalmazta, a vallásos zsidó világnézet egyik igazi megkülönböztető ismérve bármely más világnézethez képest: az emberi nagyságba vetett hit. Attól a perctől kezdve, hogy felismerjük, hogy létezik ilyen szintű emberi nagyság, megtanulhatjuk szégyellni eddig elért eredményeinket, ezzel együtt érdemes lesz minden reggel felkelni, azzal a tudattal, hogy van miért dolgozni, van olyan cél, ami felé érdemes haladnunk, és képesek is vagyunk rá. Ettől a perctől kezdve nevetségessé válik az összehasonlítgatás a többi emberrel – saját képességeink adják a mércét, melyet az Ö-valótól kaptunk.