Az első ki nem tért zsidó egyetemi tanár

Mit jelentett a kiemelkedő magyar történetíró, korának legnagyobb magyar történésze, az első ki nem tért zsidó egyetemi tanár, Marczali Henrik számára az, hogy nem volt hajlandó elhagyni ősei hitét? Vajon a magyar mellett volt zsidó identitása? Milyen értelemben volt zsidó, és az hogyan viszonyult magyar voltához? Többes identitása volt vagy magyar önazonossága határozta meg hovatartozását?  

Marczali Henrik (Marcali, 1856 – Budapest, 1940) budapesti, berlini, párizsi, londoni és oxfordi történelmi iskolázottság után az 1880-as évektől az 1910-es évekig, huszonöt és ötvennégy éves kora között korának legnagyobb és legkiválóbb teljesítményű magyar történetírója volt. Úttörő monográfiákat írt Mária Teréziáról, II. Józsefről és a korabeli Magyarország politikai, társadalmi, gazdasági és művelődési viszonyairól és az 1790-91-es országgyűlésről. Ő volt a szerzője a nyolc kötetes Világtörténelem a mívelt magyar közönség számára című sorozat négy kötetének. Feldolgozta és megírta A magyar nemzet története csaknem három vaskos kötetét, a magyar államalapítás, az Árpádok kora és a hosszú 18. század (1711-1815) történetét. Szerkesztette a Nagy Képes Világtörténetet, s a reformációtól a jelenkorig ívelő hat kötetének szerzője volt. Monográfiái, szintézisei, forráskiadásai és tankönyvei itthon, a Cambridge University Press által – az első nem-cambridge-i szerzőtől – publikált Hungary in the Eighteenth Century (1910) és a Tübingenben megjelentetett Ungarisches Verfassungsgeschichte (1910) és az Ungarisches Verfassungsrecht (1911) Európa és Amerika szerte ismertté és elismertté tették a nevét. Angolul, franciául és németül megjelent műveit újból kiadták vagy digitalizálták, magyarul publikált szintéziseinek többsége digitálisan hozzáférhető, könyvei a nemzetközi és hazai könyvpiacon kelendők. 1893-ban a Magyar Tudományos Akadémia – Majláth Béla és Szécsen Antal ajánlására – levelező tagjának választotta.

Ugyanabban az évben megnősült: felesége Schmidl Laura (1866-1920), Schmidl Sándor (1839-1899) gyarmatáru nagykereskedő és Schmidl Sándorné, Holländer Róza (1846-1904) gyermeke, akinek három testvére volt (László, Miklós és Margit).  A házaspárnak két lánya született: Erzsébet és Paula. A Marczali-család a József körút 59-61. számú ház második emeletén lakott, ami évtizedekig budapesti szellemi szalonként működött. 1895-ben Marczali Henriket I. Ferenc József a budapesti tudományegyetem tanárának nevezte ki.

Az egyetem tanárai között ő volt az első és jó ideig az egyetlen ki nem tért – neológ és szekuláris – zsidó. Kinevezésére – édesapja, Marcali rabbija, Morgenstern/Marczali Mihály (Szalónak, 1827- Marcali, 1889) és édesanyja, a híres győri, majd újvidéki rabbi, Freyer Salamon lánya, Freyer Róza Sára (Győr, 1831- Marcali, 1906) – rabbi felmenői vallása melletti kitartása miatt tizenöt évet kellett várnia. Hat testvére szintén ragaszkodott a vallásához, ám családjaik identitásválasztásában már megjelent a kitérés.

Marczali Henrik azonban nem volt sem pária, sem parvenü. Mintaadó tudós tanárként és magyar patriótaként állta a sarat akkor is, amikor 1910-től 1914-ig, ötvennégytől ötvennyolc éves koráig antiszemita hecckampány folyt ellene, amelynek kezdeményezői az Alkotmány című katolikus néppárti lap újságírói közül kerültek ki, bázisát pedig a Néppárt politikusai és a Szent Imre Kör tagjai alkották. A sajtóvádakat és az egyetemi tumultuózus jeleneteket férfiasan, méltósággal viselte, önmaga ellen fegyelmi vizsgálatot kért, s a vádakra becsületsértési perrel felelt. Minden jogi fórum és minden színvonalas újság neki adott igazat.

1914-ben meghívták Oxfordba vendégtanárnak, amit a világháború kitörése akadályozott meg. Komoly összegű hadikölcsönt jegyzett, hogy támogassa a Monarchiát. Igazságkereső szenvedélye, elmélyültsége és szorgalma, empatikus és kritikai beállítottsága, tárgyilagosságra törekvése, tanári erudíciója perfekcionista elhivatottsággal társult. Domanovszky Sándortól Hóman Bálinton és Szekfű Gyulán át Hajnal Istvánig a következő nemzedék szinte valamennyi komoly történésze tanítványa volt.

Marczali számára – művei,  életmódja, dilemmái és döntései alapján – elkötelezettséget jelentett az, hogy családja zsidó volt. Mindenekelőtt azt, hogy apai és anyai ágon egyaránt számos rabbi őse volt, akiket mindig öntudatosan vállalt. Édesapjának megígérte, hogy nem tér ki és a kitérést – ha szóba került – mereven elhárította, vagy viccesen teljesíthetetlen feltételeket szabott azoknak, akik rá akarták arra venni. Akkor, amikor zsidónak bélyegezték, nem a bélyeghez viszonyult megbélyegzettként, hanem a vádakra válaszolt öntudatos, jogai tudatában lévő méltóságteljes állampolgárként.

Ugyanakkor a vallási előírásokat nem tartotta be, lányai nem tudtak héberül, még egy imát sem ismertek, feltehetően az ünnepeket sem tartották. Feleségét, Schmidl Laurát – akinek a szülei a Lajta Béla tervezte Kozma utcai Schmidl családi sírboltban nyugszanak – 1920-ban a Kerepesi/Fiumei úti nemzeti panteonba, a lakásához legközelebbi temetőbe, kitért unokatestvére, Kőnig Gyula sírja közelébe temettette. Temetésének időpontja és helye a Kerepesi/Fiumei úti temető nyilvántartásában szerepel. Sírkövének nincs nyoma, sem annak, hogy exhumálták volna. Marczali Henrik feleségét oda temettette, ahová halála után valószínűleg ő is kerülni akart. A Salgótarjáni úti temetőben ugyanis akkor már csak azokat temették, akiknek családi sírboltja volt, a Kozma utcai temető pedig – feltehetően – messze volt neki, ezért kieshetett a látóköréből.

Visszaemlékezéseiben újra és újra szembeállította egymással a bokharai dervis helyzetét az európai műveltségű emberével, ami nemcsak az általa jól ismert utazó és tudós, Vámbéry Ármin szerepei közötti feszültségre utalhatott, hanem feltehetően az ő ortodoxiáról alkotott véleményére is.  Bár a magyar zsidó történelemről fennmaradt anyaggyűjtése, különösen a szegedi zsidók történetéről, alapvetően nem zsidó témákat dolgozott fel, túlnyomórészt nem zsidó olvasóközönségnek írta könyveit és elsősorban nem zsidó hallgatóságnak adott elő.

Nemzeti liberális szemléletű tudós volt, a magyar nemzetépítés részese, aki saját mobilitási mintájának dinamikáját és műveltségi perfekcionizmusát általánosította. Ebben látunk némi elmozdulást. 1880 és 1910 között a neológ asszimilációs stratégiák egyik legnagyobb egyéni sikerét, teljesítményét és öndefinícióját érzékelhetjük, 1910, különösen pedig 1919 után pedig fájdalmas dilemmákat és részleges korrekciót. A demokratikus forradalom idején a nevét azok között találjuk, akik az 1918. november 6-án a Vigadóba szervezett zsidó nagygyűlésen megválasztott neológ hitközségi szervezet új vezetőit, Székely Ferencet, Mezey Ferencet, Kohner Adolfot és Vadász Lipótot támogatták. Azokat, akik Hevesi Simon, Fischer Gyula és  Adler Illés rabbik szentesítésével kinyilvánították, hogy „a magyar nemzethez való szent, elszakíthatatlan kötelékének tudata” vezérli őket, s hogy lojálisak a mindenkori magyar kormányhoz, a zsidó nemzethez tartozást meghirdető cionistákkal és a távolmaradásukkal tüntető ortodoxokkal szemben.

Az ellenforradalom antiszemitizmusa idején, amikor őt kényszerszabadságolták az egyetemről, s mikor földijei közül számosat Prónay különítményesei kivégeztek, őt pedig Klebelsberg Kunó miniszter nyugdíjazta, zsidó lapokba, mindenekelőtt az Egyenlőségbe és annak képes folyóiratába és zsidó gyűjteményekbe is írt, hogy az ellenforradalom antiszemitizmusára válaszoljon. Kapcsolatrendszere is megváltozott. Ezt mutatja, hogy Paula lánya első házasságának (1922. november 16.) esküvői tanúi Vadász Lipót és Vészi József, két zsidó közéleti személyiség volt. Marczali Paula második házasságának tanúi (1934. június 30.) pedig Szladits Károly és Sándor Pál voltak.

Marczali – a zsidó valláshoz, néphez, származáshoz, családi hagyományhoz ragaszkodás kritériumai, a kisebbségi tudat, a zsidónak bélyegzettség és a cionizmus közül – vallását nem tartó, szekuláris felfogású és életmódú zsidó vallású magyarnak mutatkozik. Leginkább pedig azt a dinamikát, igazságérzetet, empátiát és tárgyilagosságra törekvést érzékeljük, amellyel belevetette magát az európai és a magyar történelem feldolgozásába. Kisebbségi helyzetből indult, és többségi értékelési és magatartási mintaadóvá vált. Az asszimilációs szerződés felmondása következtében ebből szorult ki és a körülötte lévő világ és saját helyzete megváltozásához viszonyult.

Nyugdíjazása után még tizenhat évig élt. Ép ésszel már nem élte át a második zsidótörvényt. Akkor pedig, amikor a vidéki zsidókat gázkamrákba hurcolták, s a budapestiek ellen hajtóvadászatot tartottak, már nem élt. 1940-ben a zsidó kórházban halt meg és a Kozma utcai temetőbe temették, ahol 1943-ban sírkövet emeltek emlékére.

Ő, aki életében magyar történelmet tanított, egyetemes és magyar történelmet írt, halálában identitásának mindkét elemét megjeleníti. Marcaliban szobor és emléktábla örökíti meg emlékét. A Kozma utcai  temetőben, sírján  (5B-10-1) – amely két másik nagy magyar zsidó tudós, a filozófus Alexander Bernát és Bánóczi József sírja szomszédságában található –  az egyik oldalon, Telcs Ede reliefjén Marczali Henrik neve fölött világító olajlámpás, fóliánsok, homokóra, nyitott könyv és olajág jelképezi történetírói szerepét, neve alatt pedig hivatása, „egyetemi tanár, történetíró”, alatta  születésének és halálának éve, „1856–1940” olvasható. A sírkő másik oldalán Marczali Henrik héber neve, Sára fia, Cvi, előtt emlékének héber megörökítését betűzhetjük ki: מורנו הרב, magyarra fordítva: tanítómesterünk/rabbink. Ez inkább a rá büszke, 1943-ban már a jogfosztást és kiszorítást elszenvedő zsidó közösség hozzá viszonyulását jeleníti meg, mint az ő önképét. Életrajzának és életművének feldolgozása sok éves elmélyült munkát igényel és érdemel.