Az Élet Fája és a Báhir könyve

Az Édenkertben volt két híres fa, az élet fája és a tudás fája. A tudás fájának gyümölcsét megízlelte az első ember, de az élet fájához soha nem jutott közel. Éppen ezért sok mindennek adta ezt a nevet, így például a Tórának: „Élet fája az a hozzá ragaszkodóknak, és bár ki tartja, boldognak mondható” (Péld 3, 18). A Báhir könyve, ez a középkori írás is megragadni látszik az élet fáját, és ha nem is boldogság, de legalábbis megvilágosító tudás fakad belőle.

A Báhir könyve, (héb. Szefer háBáhir הַבָּהִיר סֵפֶר) első magyar nyelvű fordításának a tiszta fény címet is adhatnánk, mivel a báhir szó jelentése: tiszta, világos. A Báhir könyve és a Szefer háJecirá, (Könyv az Alkotásról) a Zohár megjelenéséig szinte kizárólagos forrásai voltak a kabbala tanításainak. A Szefer háJecirá rövid, matematikai tömörségű írás, mely se önmagát, se a szövegforrásokat nem hozza emberi közelségbe, és aki tanulmányozni kívánja, csak a rabbinikus magyarázatokkal férkőzhet közel a titkaihoz.

A kabbala nagy ismerője, Gershom Scholem szerint, (ld. irodalmi jegyzék) a Báhir könyvét a 12. század második felében szerkesztették korábban meglévő midrásokból. A hagyomány a szerzőséget az első évszázadban élt Rabbi Nehoniának, a Káná fiának tulajdonítja. Rabbi Nehonia nevét a Talmud is említi. A Báhir könyve kétszáz misnát tartalmaz. Az első misnában szerepel Rabbi Nehonia neve, de aztán többet nem találkozunk vele. Aryeh Kaplan szerint a később gyakran előforduló Rabbi Amorai is Rabbi Nehoniára vonatkozik. Az Amorai név azonban csak a Báhir könyvében szerepel, a korábbi Talmud erről a névről nem tesz említést. A kéziratok és a nyomtatott kiadások címlapján ez áll:

Szefer háBáhir, Rabbi Nehonia ben háKáná midrása

A középkori bölcsek, a Báhir szerkesztői 1197-ben Provance-ban, a régi midrásokból örök életű könyvet alkottak, mellyel egy addig titkos, misztikus világ vált közkinccsé. A Báhir azt a világot ábrázolja, amelyet a szent írásokban „elrejtettek”.

A kabbala első fokon bibliamagyarázat, úgyanúgy, mint a Misna vagy a Midrás. A rabbinikus exegézis négy fokozatot különböztet meg. Ezeket egy szóval PáRDeSz-nek nevezik, amely a négy fokozat kezdőbetűiből áll. A „P”, héb. psát, a szószerinti, vagyis az egyszerű magyarázatot jelöli; az „R” a héb. remez (célzat) kezdőbetűje, amely a mélyebb, szimbolikus jelentésre utal; a „D” a héb. drás kezdőbetűje, amely a midrás(ok) összehasonlító magyarázatára utal; az „Sz” a héb. szod (titok), az ún. ezotérikus-misztikus magyarázat. A Báhir könyvének módszere a szod fokozatán jár, a PáRDeSz legmagasabb fokán. Ezzel a Báhir, későbbi legendás utódjához, a Zohár könyvéhez hasonlóan, a Teremtő, a Tóra és a Teremtés legmélyebb titkait fürkészi. Erre jó példa az alábbi misna emelkedett hangvétele:

Misna 14

„Miért van az, hogy a bet [ ב ] minden oldalon zárt, kivéve elől? Hogy ezzel is megmutassa, hogy a Világ Háza. A Szent, áldott legyen, a Világ Helye, nem a pedig a világ nyújt számára helyet. Ne is nevezd betnek, hanem Háznak. Erről szól: Bölcsesség által épül fel a ház, és értelem által szilárdul meg (Péld 24, 3).”

A Báhir, az ábc második betűjében (bet) rejlő titkot a Példabeszédek könyvéből vett idézetből fejti ki. A második betű, a bet neve „ház”, és nem is akármilyen ház, hanem a Bölcsesség háza, a Világ helye, amelyet az isteni Bölcsesség tölt meg. A „ház” nyílása előre néz, (a héber írás irányát követve) vagyis a jövőre. A betűmisztika alapja, hogy a héber ábc minden egyes betűjének számértéke van, (ld. Melléklet), álef=1, bet=2, gimel=3, stb. A Héber Biblia első szava „kezdetben”, héb. beresit. Ez a szó, jelképesen a teremtés kezdete. A szó első betűje kiemelt (kövér) bet (ב) és ugyanakkor arra utal, hogy a világot bettel teremtették. A bet kettes számértéke azt jelenti, hogy két világ létezik, egy fenti és egy lenti világ. Példája ez annak a sokrétű dualizmusnak, mely átjárja a kabbalát, és már abban is megmutatkozik, hogy amikor az embert teremtették, egy testben volt a férfi és a nő. A Genezis Nagy Midrása (midrás rábá) szerint:

„Mikor a Szent, áldott legyen az első embert teremtette, férfi és női nemi szervekkel látta őt el, ahogy írva van: férfinek és nőnek teremtette őket, és Ádámnak nevezte őket” (Beresit Rábá 8, 1).

A hatalmas Midrás irodalom is „dualista”, mert egyrészt szigorúan a mózesi törvényt (háláchá) magyarázza, másrészt mesemondó, midőn a Tóra, (Mózes Öt Könyve) valamely passzusáról mesél, (ágádá). Eszerint beszélünk midrás hálácháról és midrás ágádáról. A Báhirt műfajilag némi szójátékkal úgy határozhatnánk meg, hogy a midrás ágádá egyfajta változata, ún. midrás kábálá (kabbalisztikus midrás), filozófiailag pedig elmés metafizika, amely nem vesződik az istenfogalommal, hanem az élő Isten megközelítésére törekszik. A Báhir könyve olyan midrás, mely kétszáz misna-szerű aforizmából áll.

Misna 107

„Mi a jelentése: ’Áldjon meg tégedet az Örökkévaló (JHVH) és őrizzen meg tégedet. Világosítsa meg az Örökkévaló az ő orcáját te rajtad és könyörüljön te rajtad. Fordítsa az Örökkévaló az ő orcáját te rád és adjon békességet néked?’ Ez a Szent, áldott legyen, kifejtett neve. Ez a tizenkét betűs név: JHVH JHVH JHVH.”

Isten neve, a kimondhatatlan tetragrammaton négy héber betűből áll: jod, hé, váv, hé. (A héber-magyar IMIT Biblia nyomán helyén valónak találtuk a tetragrammaton, illetve az ennek megfelelő, Biblia fordításokban elterjedt „Úr” helyett az „Örökkévaló” használatát. Jelen fordításon belül, a korábbi Zohár fordításunktól eltérően, a tetragrammaton jelölése helyett, mind a szövegben, mind pedig a bibliaidézetekben ez a megnevezés szerepel).

Isten büszkesége és legjobban őrzött kincse az Éden kertje, a paradicsom és azon belül a paradicsomi élet fája:

„És növesztett az Örökkévaló Isten a földből mindenféle fát, kellemeset a megtekintésre és jót az evésre; az élet fája pedig a kert közepén volt” (Ter, 2, 9).

Misna 22

„Én vagyok, aki ezt a fát ültette, az egész világ gyönyörűségére. Mindent belé helyeztem, és mindenségnek neveztem, mert minden tőle függ, minden tőle származik, mindenki őt akarja és őt figyeli, őt várja, és belőle jönnek a lelkek a világra, örömmel. Egyedül voltam, amikor megalkottam, ne dicsekedjen ezzel semmiféle angyal, mondván, hogy én már korábban léteztem.”

Az ember, akit elűztek a paradicsomból, nem mondott le arról, hogy visszatérjen és mindent megtesz azért, hogy legalább a fa árnyékában legyen. Az a szerencséje, hogy elűzték onnan, mondja Franz Kafka, mert különben Isten elpusztította volna a paradicsomot, az emberrel együtt, (ld. irodalmi jegyzék). De mind a paradicsom, mind pedig az ember megmaradt és továbbra is bizakodik ebben a törekvésében. Az élet fája a talmudi kor és a középkor értelmezéseiben tovább élt, és idővel nemcsak helyet kapott a kabbalában, hanem annak emblematikus képletévé vált, ugyanezen a néven (ld. Melléklet 2). A fa ágainak eredetét a Teremtés könyvének „forgatókönyvében”, a Tíz Mondásban látjuk. A Tíz Mondásról az Atyák Fejezeteiben, (héb. pirké ávot) ezt olvassuk:

„Tíz Mondással teremtették a világot”, (Ávot 5, 1).

A Tíz Mondás közül az első négy: „És mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság”; a második: „És mondta Isten: Legyen boltozat a vizek közepében”; a harmadik: „És mondta Isten: Gyűljenek össze a vizek az égen alul egy helyre, hogy meglássék a száraz”; a negyedik: „Akkor mondta Isten: Sarjasszon a föld sarjat, maghozó füvet”; (Ter 1; 3, 6, 9, 11).

Az élet fájának ágait szefirotnak nevezzük (egyes számban: szefirá), melyeknek a teremtés ereje, az isteni fény valamilyen fontos attribútumot kölcsönöz. Az alábbi misna megmagyarázza a szefirot név eredetét:

Misna 125

„Miért nevezik [ezt a tíz fokozatot] szefirotnak? Mert a Zsoltárokban így írták: Az egek elbeszélik (héb. me-száprim) Isten dicsőségét (Zsolt 19, 2).”

Az élet fája és az első ember teremtése, történet és forma szerint is összefügg. Az élet fájának is van „anatómiája”, akárcsak az embernek. Az ember, vagy talán az Isten is építmény, akár Mózes tabernákuluma a Szináj sivatagban, melynek ugyanúgy oldalbordái vannak, mint Ádámnak, akiből az asszonyt vették.

Az élet fája azonban a végtelen semmibe, vagy a határtalan fénybe nyúlik és azzal tápláló érintkezésben van az első, a keter (korona) nevű szefirá által, amely a láthatatlan Isten akarata. Az akarat, sőt magának, Istennek léte is csak a végtelenen innen lévő szefirot világából érthető meg. A hochmá (tudás) a keter után következő legmagasabban lévő szefirá. Mellette, vele egy magasságban a biná (értelem), (ld. melléklet 2). Az élet fája közepén van a tiferet (szépség), mely akár egy tükör, továbbítja a fényt fentről a lejjebb lévő fokozatok felé. A tiferet alatt áll a fundamentum, (héb. jeszod), a lelkek forrása. A fa törzsének legalján van a tizedik szefirá, a málchut (királyság), ismertebb nevén a Sechina. A Sechina szó szerinti jelentése isteni jelenlét, akinek női természete van. A Sechina a Zohár szerint „Isten lánya”.

Mintha az alsó hét szefirot mögött valóságos emberek állnának: A tiferet, (szépség) a test törzse Jákobbal, akit két oldalról Ábrahám és Izsák karja támogat a heszed és a gvurá (jóság és erő) felől. Száz évvel később, a Zohár Beresit 21b fejezetében olyan próféták is helyet kapnak, mint Mózes és Áron, valamint Sámuel a törzs körül, a necáh és a hod fokozatain, (győzelem és dicsőség). Az atyák hármasa a Báhir szerint harmonikus egységbe foglalja Izrael örökségét:

Misna 190

„a jóságot, a félelmet, az igazságot és a békét.”

A Báhir különböző irányokból közelít a szefirot építményéhez, melynek neve az élet fája és a kabbalista gondolkodót elvezeti Istenhez, legalább is ehhez az építményhez. Az élet fájának materiális, antropomorf képe, amelyet a Báhir részletesen taglal, az Ezékiel féle isteni fogat, a merkává látomásának ad absurdum vitele. A merkává ilyetén feldolgozása tárgyiasítja a misztikum világát. Emiatt a Báhir szerzőit kerülgeti a gyanú, az önként vállalt „eretnekség” gyanúja. Ezt a vádat máshol a Maimonidesz is kimondja, a Siur Komá, Az (isteni) Test mérete c. misztikus írásról való lesújtó ítélete során. De a Báhir szerzői nem állnak meg, félelmet nem ismerve, a betűktől a testig teljességgel felállítják, rekonstruálják az élet fáját, hiszen ez a kötelességük, mert ez a hagyomány a kabbala, melyet az ősrégi időkből örökségül kaptak:

Misna 150

„Azt kérdezte Rabbi Rehumai, mire tanít ez: „a tan világosság és élet útja az oktatásnak feddései”? Arra, hogy aki a teremtés és a merkává rejtélyeit tanulja, kénytelen elbukni, mint ahogy Ésaiás mondja: „és legyen ez az omladék (romlás) a te kezed alatt” (És 3, 6). Ezeket [a titkokat] nem lehet megérteni, csak úgy, hogy közben az ember elbukik. A Tóra [a tan] ezt feddésnek nevezi, de valójában ez teszi az embert méltónak az élet útjához. Ezért, aki az élet útján akar járni, ki kell állja a tisztesség feddését.”

(A fenti szöveg az Atlantisz Kiadónál megjelent kötet fordítói előszava.)