„Amikor nem hiszel az életedben”: a szabadság kis körei és a Tóra 

Mózes pontosan tudja, hogy minden önfeladás, árulás legsúlyosabb büntetése az, hogy utána nem érzed többé értelmesnek, jelentőségteljesnek, igaznak az életedet. Hogy feleslegesnek vagy károsnak érzed, amit csinálsz. Az ember alig tud jelentés, értelem, távlat nélkül élni. Ki távó hetiszakasz (5Mózes 26:1–29:8) 

A mostani, Ki távó (Ha belépsz) című hetiszakaszban olvasható egy hátborzongató mondat. Mózes arról beszél, milyen következménnyel jár majd, ha az Izrael földjét birtokba vevő utódai nem figyelnek többé Istenre, arra, hogy mi célból kapták a földet. Gyakran idézett mondat Isten „küldetésnyilatkozata” a zsidóság számára, amellyel Ábrahámot útnak indította: benned leljen áldást a föld minden családja. Ez a feladata. A „népek fényévé” kell legyen, lámpássá, amely másokat elvezet Istenhez, a zsidók országa útmutató mintaország. Ezért elvész majd, ha többé nem segítik lakói az idegent, az özvegyet és az árvát, vagyis, ha megszűnik az identitása, önazonossága, létoka.

Mózes sötét képei az ebben az esetben bekövetkező szétszóratás nyomorúságáról a már a szöveg elején megígért, lidércesen halk mondatban kulminálnak: nem találsz majd sehol nyugalmat száműzetésedben és  וְלֹא תַאֲמִין בְּחַיֶּיךָ, amit úgy szokás fordítani, hogy nem lehetsz biztos a túlélésedben sem. De a kifejezést  úgy is lehetne fordítani – és így sokkal többet mond -, hogy nem hihetsz többé az életedben. Magad sem hiheted többé, hogy az életed értelmes, ha csak a puszta tovább élésről szól. Nincs az a kín és nélkülözés, ami ennél szörnyűbb lenne. Mindez a hűtlenség következményeit felsoroló szakasz végén áll. A Tóra szerint az ember olyan lény, aki viszonylag sokáig meg tud maradni rossz fizikai körülmények között, de jelentés, értelem, az élete igazsága nélkül nem tud hosszan és jól meglenni, és ezért meglepő dolgokra képes – írja a hetiszakaszról szólva Avi Weinstein rabbi. Spiró György keserű, pesszimistán romantikus megállapítása szerint „az ember vallásos állat”.

Ezért vesznek részt néha némelyek közülünk eleve és bizonyosan megnyerhetetlen konfliktusokban, amikor egyéni életstratégiaként bölcsebb volna arrébb menni, meghúzódni, visszavonulni, elindulni egy másik, szűkebb ösvényen. Van úgy, hogy a meggyőződésünkért, csak azért, hogy helyesen cselekedjünk, kockára tesszük az állásunkat, a társadalmi státuszunkat, a megszokott, belakott életkörülményeinket.

Azért csináljuk, mert különben „nem tudunk hinni az életükben”, és a Tóra jól tudja, hogy ez mindennél elviselhetetlenebb. Érthető, ha valaki nem ezt csinálja, senkinek nincs joga (legalábbis nem szerencsés) kívülről mérlegelni, kit milyen belső és külső kényszerek vezetnek a döntéseiben, de legalább ennyire érthető, ha minden ésszerű megfontolás ellenében valaki azt választja, hogy feltétlenül hinni akar a saját életében.

De van-e bármi rajtunk túlmutató értelme annak, ha így viselkedünk, ha minden következménnyel dacolva hinni szeretnénk az életünkben, az életünk értelmes voltában? Ami a vesztes csaták után marad, az a belső szabadság megerősítő tapasztalata, ha közösen léptünk így fel, annak tapasztalata megteremtheti a szabadság kis közösségeit a kölcsönös szolidaritás gesztusaiból. Ez, ha valóban tartósan meg tud maradni és találkozik más szabadságtapasztalatokkal, akkor – persze, hosszú idő alatt – alulról formálja majd át a teljes közösséget. Áldássá lesz mindannyiunk számára.

Jó szombatot!

A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője