Ami igazán zsidóvá tesz minket

Egy alkalommal egy igaz ember, Jom Kippur napján, lehetőséget kapott az Örökkévalótól, hogy betekintsen az eljövendő világba, ahová majd egyszer kerül. 

Egy palota hatalmas termébe lépett, melynek közepén egy hosszú-hosszú asztal volt megterítve, rajta a világ összes finomságával, amit csak egy ember kívánhat. Az asztalt körbeállták az emberek, de észrevett egy nagyon furcsa dolgot. Hiába roskadozott a finom ételektől az asztal, senki sem evett egy falatot sem.

Közelebbről megnézve, az emberek szörnyen néztek ki, soványak voltak és letörtek. Érezhetően vágytak az ételre, ami előttük volt, mégsem nyúltak hozzá. Az igaz ember kérdően fordult az őrhöz:

– Éhesnek tűnnek ezek az emberek, miért nem esznek a finomságokból?
– Azért, mert ezek az emberek nem tudják etetni saját magukat. Nézd csak meg őket közelebbről. A karjuk mindegyiknek merev, nem tudják behajlítani a könyöküket, így nem tudják az ételt a szájukhoz közelíteni.

Az igaz ember szörnyülködve hagyta el a termet, azt gondolva, ez egészen biztosan a pokol volt. De aztán a folyosó túloldalán szintén bevezették őt egy nagy terembe, amelyben egy pontosan ugyanolyan asztal volt telistele finomságokkal, de itt az emberek vidámak voltak, nevettek, beszélgettek. Amikor közelebb ment hozzájuk, meglepetten látta, hogy akárcsak az előző teremben, ezeknek az embereknek is teljesen merev a karjuk. Kérdően fordult ismét az őrhöz:

– Hogy lehetséges, hogy bár ők is képtelenek elérni az étellel a szájukhoz, mégis ilyen boldogok?
– Vizsgáld csak meg őket közelebbről! – mondta ismét az őr.

Ahogy az igaz ember közelebb lépett, látta, amint az emberek villájukra szúrják a finomabbnál finomabb falatokat, és egymást szájába helyezik azokat. Ekkor értette meg, hogy a pokolban és a mennyországban ugyanolyanok a körülmények, és csak az emberek hozzáállásán múlik, hogy mit hoznak ki a számukra felkínált lehetőségekből, hogyan képesek túllépni saját önző érdekein, és együtt, összefogva jobbá tenni saját és egymás életét.

Az ilyen tanmesék hallatán a legtöbb ember lelke megnyugszik, mondván: „én biztosan a második teremben lennénk, hiszen nem vagyok egy önző ember, aki nem segít másokon.”

Szinte látjuk magunkat lelki szemeinkkel, ahogy segítőkészen etetjük a körülöttünk álló embereket. A valóság azonban messze nem ilyen harmonikus. Mert lenne, aki mindenkit készségesen megetet, és mire arra kerülne a sor, hogy ő is hozzájusson a finom falatokhoz, a többiek már jólakottan távoznának, nem lenne, aki őt megetesse. Lenne, akit többen is etetnének, de ő nem etetne senkit. Lenne, aki pontosan kiszámolná, hány falatot adott a mellette állónak, nehogy ő kevesebbet kapjon. Lenne, aki lefizetné az őrt, hogy tegyen el neki még egy kis ételt későbbre. Lenne, aki meggyanúsítana másokat azzal, hogy többet vettek el. Lenne, aki megbeszélné a mellette állóval, hogy most adjon neki enni, cserébe másnap ő eteti meg. De másnapra már elfelejtené ígéretét. Olyan is akadna, aki szólna az őrnek, ha meglátja, hogy valaki több ételhez jut, mint a többiek. Az asztal körül álló zsidók szempillantás alatt kis csoportokat alkotnának vallási nézetek, származási hovatartozás és aktuális politikai nézetek szerint, és elkezdődne az ellenségeskedés, aminek eredményeképpen alig maradna olyan ember az asztalnál, akit hajlandóak vagyunk megetetni. Ha ezekben a szituációkban magunkra ismertünk, akkor nem a második, hanem az első terembe kerülnénk az Örökkévaló bírálata alapján. Ezekre az apró emberi gyengeségekre, pillanatnyi rosszindulatú mondatainkra, előre nem tervezett kis hazugságainkra, önző döntéseinkre kell gondolnunk, amikor ma, Jom Kippur napján, számot vetünk önmagunkkal.

A hamarosan felhangzó Viduj imádságban felsoroljuk mindazokat a hibáinkat, vétkeinket, melyek az előbb elhangzott történetben pillanatok alatt felszínre törnének, és amelyek az elmúlt év során a valóságban is jelen voltak az életünkben. Osámnu – vétkeztünk. Bogadnu – csaltunk.  Gozálnu – raboltuk mások idejét, energiáját. Dibárnu dajfi – rágalmaztunk, kritizáltunk. Heevinu – rosszra bíztattunk másokat. Vöhirsánu – igazságtalanul viselkedünk. Zádnu – önhittek, beképzeltek voltunk. Homásznu – kihasználtunk másokat. Tofálnu seker – hazugságot koholtunk. Joácnu ro – rosszat tanácsoltunk. Kizávnu – elhitettünk másokkal valótlan dolgokat. Lácnu – gúnyolódtunk. Morádnu – lázadoztunk. Niácnu – hasztalan dolgokkal töltöttünk sok időt. Szorárnu – kibújtunk a felelősség alól. Ovinu – becstelen dolgokat tettünk. Posánu – nem tartottuk a micvákat. Corárnu – fájdalmat, csalódást okoztunk. Kisinu ajref – nem vettük észre az Örökkévaló segítő kezét. Rosánu – gonoszak voltunk. Sihásznu – nem volt önkontrollunk. Tiávnu – utálatosak voltunk. Toinu – tévutakon jártunk. Titonu – nem volt lelkiismeret furdalásunk.

A viduj imádság nem említi külön a vallási kötelezettségeket. Nincs benne, hogy „Nem imádkoztunk. Nem gyújtottunk hanuka gyertyát. Kenyeret ettünk pészáhkor”. Inkább olyan bűnös viselkedéseket, cselekedeteket említ, melyeket a vallási előírásokat megtartó, és be nem tartó zsidók egyaránt elkövethetnek. Jó zsidónak lenni nem a látványos ünnepi rituálékból áll. Hogy egy nagyon modern és aktuális példát mondjak erre: a nagy népszerűségnek örvendő Shtisel című sorozat egy ultraortodox család életét mutatja be, 24 részen át. Azt gondolnánk, minden második részre jut egy zsidó ünnepre való készülődés, ami keretet ad a történetnek. Ehelyett azonban, meglepő módon, egyetlen zsidó ünnepet sem mutatnak be a sorozatban. Sőt, a szereplőket imádkozni sem látjuk a mindennapjaikban. Mégis az egész film zsidó, az első percétől az utolsóig. És hogy mindez miben kapcsolódik Jom Kippurhoz? Abban, hogy mindkettő az esszenciájában zsidó, de témájában univerzális értékeket, érzéseket közvetít. Ezért tudnak azonosulni vele lélekben mind a vallásos, mind a nem vallásos zsidók – egyaránt.

Ma, Kol Nidré este mindannyian a lelkünk legmélyén érezzük a zsidóságunkat. Nem külső jegyeken mutatjuk meg, nincsenek látványos vallási rituálék, jelképek, nincs jellegzetes zsidó étel, amit eszünk, nem meséljük el népünk 5000 éves történelmének egyik szakaszát sem. Nem igyekszünk a gyerekek figyelmét felkelteni érdekességekkel. Ma a belsőre koncentrálunk. Arra, ami igazán zsidóvá tesz minket: ott legeslegbelül.

Az ünnepi beszéd jom kippur előestéjén a Frankel Leó úti zsinagógában hangzott el.