Alijázik-e a jó zsidó?

A zsidó hagyomány nem egységes abban, hogy abszolút értelemben jó-e alijázni, illetve, hogy jobb zsidóvá teszi-e az embert, az, hogy Izraelben él.

Szükség van olyan markáns, egyszerűen megfogalmazott véleményekre, mint Róna Aser cikke az alijázás témájában. Fontos, hogy jó cél érdekében, energikusan, az érzelmekre igyekezzünk hatást gyakorolni.

Ugyanakkor kiegészítésképpen ilyenkor mindig érdemes több oldalról megközelíteni egy kérdést. Különösen igaz ez olyan komplex, gazdag spirituális termékre, mint a Talmud. A cikk által sugalmazottakkal ellentétben a zsidó hagyomány nagyon sokrétű az Izraelben való letelepedés kérdésével kapcsolatban. A cikk írója a Szifré Devárim midrásgyűjteményt idézi, mely szerint, „a letelepedés Izrael földjén az összes tórai parancs megtartásával egyenértékű”. Tehát valóban van ilyen vélemény a zsidó hagyományban. De ez csak egy a sokból.

Lássuk mit mondanak még erről a kérdésről szövegeink. Négy csoportra oszthatjuk a rabbinikus véleményeket.[1]

1. Alijázni micva
2. Alijázni nem micva, de dicséretes, vallásilag követendő dolog
3. Akkor szent cselekedet alijázni, ha valaki el tudja magát tartani Izraelben, mert ott közismerten nehéz anyagilag fennmaradni
4. Alijázni tilos a diaszpórából

Az első véleménybe tartozik a Róna Aser által hivatkozott, antikvitás korabeli Szifré Devárim idézete (tehát Eleázár ben Sámuá és Johanan haSzándlár véleménye), valamint az ő nyomukon Nachmanidész (13.sz.).[2]

A második véleményt több tannaita, az amóra rabbi Szimlai, valamint Majmonidész is (12.-13.sz.) osztja. A Rámbám kiemeli, de nem sorolja a 613 parancsolat közé az alijázást.[3]

A harmadik, a gyakorlati realitásokat figyelembe vevő véleményt a Rotenburgi Meir (13.sz), és Isszerlein Izrael rabbi (15.sz.)  gondolatai tükrözik leginkább. Utóbbi azt is hozzáteszi, hogy „mindenkinek önmagának kell eldöntenie, hogy van-e fizikai és anyagi kapacitása, hogy Izraelben micvákat tartson meg.” [4]

A negyedik vélemény pedig a babilóniai amóra Rabbi Jehudáé, mely gondolat ráadásul, legalább háromszor jelenik meg a Talmudban![5] Nyilvánvalóan a szatmári haszidok, és több anticionista csoport ezen a véleményen vannak. Látszik, hogy az alija-ellenes attitűdnek is van megalapozottsága az ősi hagyományban.

Négyből három vélemény többé-kevésbé az alijázást támogatja.[6] A Rotenburgi Meir, és Isszerlein Izrael azonban pragmatikusabban közelítik meg a kérdést, az első kettő vélemény szorgalmazóihoz képest, akik inkább érzelmi alapon teszik ezt.[7]

A negyedik vélemény pedig teljesen elutasító az alijázással szemben (a messiás érkezéséig).

A zsidó hagyomány nem egységes tehát abban, hogy abszolút értelemben jó-e alijázni, illetve, hogy jobb zsidóvá teszi-e az embert az, hogy Izraelben él.

Azáltal, hogy milyen országot választunk, részeseivé válunk a politikai, társadalmi berendezkedésnek. Adott esetben legitimáljuk az ottani rendszert. A cikk írója által pozitívnak tartott, teokratikus berendezkedés rendkívül destruktív a zsidó hagyományra és kultúrára nézve. A zsidóság legnagyobb ereje ugyanis mindig diverzitásában rejlett. A történelem során, szinte sohasem létezett normatív, vagy hivatásos judaizmus, amelyre most Izrael állama törekszik. Jól látható ez a fenti rabbinikus véleményeken is! Jelenleg lényegében egy államvallás van Izraelben, melynek feje a rábbánut, amely rendkívül sajátosan értelmezi a hagyományt, és ez talán a legkisebb rossz, amit elmondhatunk róla.

A zsidó vallás kanonizálása, egységesítése már az ötvenes évek Izraelében elkezdődött. Azóta romlott a helyzet. Egyre több nuszách, vallási szín tűnik el. Most csak egy példát mondanék: a tóratekercsek íráshagyományának egységesítése teljesen megölte a diaszpóra sokfajta íráshagyományát. A Páva zsinagógában van négy kóser tekercs, valamint egy tekercs, ami kopott, és több töredék, ív. Ezek mind-mind máshogy íródtak, tükrözve a korszak, a környezet, a szófér hagyományát! Ma Izraelben, szófér barátom szerint, egyetlen egyfajta tóratekercs írás-hagyomány létezik, tehát egyetlen megadott oszlopszámot, sorszámot, az oszlopoknak megfelelő szavakat előíró rendszer. Azon gondolkoznak, hogy nemsokára, gépekkel is lehet majd Tórát írni… Hol a határa ezeknek az egységesítő, teokratikus tendenciáknak?

Még egy példa (és még mondhatnánk ezret a kultúrából, liturgiából, zenéből, vallásból): spanyol-portugál típusú zsinagóga csak Európában és Amerikában van. Az ő rítusuk szerint például Jób könyvéből is olvasnak Tisa beÁvkor, amely az én személyes szokásom is. Mór stílusú zsinagóga úgyszintén csak a „góleszban” van. Neológ zsinagógáról, liturgiai hagyományról nem is beszélve… Vagy ezek már nem számítanak? Nem beszéltem emberekről, zsidókról, akik ezer szállal kötődnek saját otthonukhoz, ételeikhez, nyelvükhöz, vallási véleményeikhez. Az alijázás mindezt kockára teszi és a jelenből a múltba helyezi át. Pontosan egy olyan agenda alapján, melyet a cikk írója is megfogalmaz. A Bét háTfucot, a Diaszpóra Múzeum kiállítása mindent elmond erről, ha ezt tekintjük a hivatalos állami véleménynek: a diaszpórát ugyanis a múzeum a múltba helyezi…

Ennél persze sokkal súlyosabb a helyzet. Az izraeli rabbinátust a korrupció feszegeti. Ilyen rabbikat tartson az ember követendő példának, és a Tóra képviselőjének? Hogy a (börtönből szabadult) belügyminiszter testvére a Beér-Sevá-i főrabbi? Miközben őszintén vallásos embereket kriminalizálnak, annak segítségével, hogy államtörvénybe iktatták a saját vallásértelmezésüket? Napról-napra döbbenten olvassa az ember az izraeli vallási híreket: egyre nagyobb veszélyben vannak azok, akik Izraelben a nem-hivatalos zsidóságot képviselik, konzervatív rabbikat rabosítanak, mert esküvőt tartanak, rendőrök nőket vernek meg, mert tóratekercs van a kezükben, stb… Az az izraeli állampolgár, aki az államvallás ilyen mértékű térnyerését némán tűri, az valószínűleg tájékozatlanság, de legalábbis nemtörődömség áldozata. A leköszönő Szochnut-vezető nemrég így fogalmazott: „Izrael és a diaszpóra kapcsolatát a kommunikációs problémák és az alulinformáltság nehezíti.”

Ma már a Szochnut, az izraeli nagykövetségek, kulturális intézetek (mint a budapesti IKI) is a diaszpóra zsidóságával való kölcsönös kapcsolatok fejlesztését tűzték ki célul, és nem a Róna által megfogalmazott „vakon alijázást” támogatják. Izrael a szívünk közepén van, és teljesen az otthonunknak érezzük. Éppen ezért aggódunk érte (ahogyan az író a diaszpóráért), és éppen ezért tartjuk fontosnak a gálut zsidóságát fenntartani. A diaszpóra kultúrája, vallási hagyománya rendkívül gazdag, és nélküle magának a zsidóságnak lenne vége. Igaza van az írónak abban, hogy mindez ma nem létezne Izrael nélkül. Én inkább úgy mondanám: Izrael és a gálut házastársak egy kissé tökéletlen kapcsolatban.

 

[1] Egy másik felosztást ld. https://www.responsafortoday.com/moment/3_3.htm

[2] SzifréDev 80, Ramban 4Móz 33:53-hoz

[3] mKet 13:11, bBK 80b, bSzot 14a, Melachim 5:9-12

Rámbám arra a cionista zsidóra hasonlít, aki „rábeszéli a második zsidót, hogy a harmadik pénzén Izraelben éljen.” Bár Kairóban, néhány száz kilométerre lakott Erec Jiszráélből, egy alkalmat kivéve nincs bizonyíték arra, hogy akár látogatást tett volna. Miután „munkáltatója”, Szaladin szultán visszafoglalta Jeruzsálemet a keresztesektől, 1187-ben, minden lehetősége meg lehetett az alijázásra, vagy hosszabb ott tartózkodásra, de evvel a lehetőséggel nem élt.

[4] Responsa of the Maharam of Rothenberg, ed. Berlin. Nos. 14-15,Peszakim uK’tavim 88,

[5] bBer 24b, bSab 41a, bKet 110b-111a

[6] Olyan vélemények árnyalják a képet, hogy súlyos infláció esetén, fel van mentve az illető az izraeli letelepedés alól (pl. bBB 91a)

[7] A dilemma (menni vagy maradni) a Talmud rabbijait is áthatotta. Rabbi Zérának személyes konfliktusa volt Rabbi Jehudával, az alija-kérdés miatt, és emiatt elkerülte mesterét. A Talmud zseniálisan írja le dialógusukat a kérdésben bKet 110b-111a