Akiket önként hajt, és akiknek bölcs a szívük 

Az aranyborjú kiöntése után születik meg a pusztai Szentély pénzügyi fedezete és a tervei is, a megtérés ihletéből táplálkozva. VÁJÁKHÉL (2Mózes 35:1–38:20)

A pusztai Szentély rekonstrukciója az izraeli Timna parkban (Fotó: Ruk7/Wiimedia Commons)

Azok adjanak ajándékot az Örökkévalónak, akiket erre késztet a szívük. Abból a szóból, amelyet itt a szívvel kapcsolatban használ a Tóra, lett aztán később, a modern héberben is az önkéntességre, a “társadalmi munkára” használt szó.

Azok, akik adnak, a szív önkéntesei. Nem azért adnak, mert átlátják, hogy bűnt követtek el, nem azért, mert belátják, hogy helyes és méltányos most jóvátételképpen adakozniuk, hanem mert megindul és felemelkedik a szívük, a megtérés önkéntesei ők valójában, akik akkor is megtérnének, ha nem kéne félniük az Istent.

Nem kell adni, csak az ad, akinek a szíve erre hajlik. És adott is mindenki, “a kit a szíve indíta, és a kit lelke hajt vala, ahogy Károli fordítsa mondja”. A Tóra szerint az ilyen megrendülés ihletéből születik “a gyülekezet hajléka”, minden közösség otthona, nem is annyira az épület, mint maga a megindulás közössége válik otthonná és teremt otthont ilyenkor.

Ezért is érthető, hogy a tervezőkről azt mondja a Tóra, bölcsességet adott szívükbe az Örökkévaló. Ismét csak a szívükbe. A szív bölcsessége érzékeli a megtérés érzelmi energiáit, és, mivel bölcs, tudja, hogyan csatornázza be ezeket a jóra-való késztetéseket, mit kezdjen velük, a szív bölcsessége az áradó és formátlan jóakarat megszervezése és megmunkálása, minden közösségi vezető egyik legfontosabb munkája.

A szív önkéntesei és a szív bölcsessége isteni adományának hordozói együtt tudnak szállást adni Istennek a sivatagban.