A visszatérő ismeretlen: Jákob és az időcsapda áldása

A Tórában, a Talmud szerint, „nincs előbb és később”, nincs belső időrend, minden történet egyszerre létezik és történik újra mindörökké. Szereplői jól ismerik és évről-évre velünk olvassák közös élettörténetüket, mégis átélik, mintha először történne velük. Igazából mind így élünk. MIKÉC hetiszakasz (1Mózes 41:1−44:17) 

 „Egymás nyitott könyv életéből kihulló könyvjelzők vagyunk”
(Kemény István: Egy nap élet)

Amikor a testvérek szembesülnek azzal a palotában, hogy a Fáraó szeszélyesen önkényes főembere az ő elveszett és megkerült testvérük, József, amikor először úrrá lesznek valamelyest a szégyenen és az elragadtatáson, hazamennek, hogy tudassák apjukkal mindezt és felkészüljenek az Egyiptomba költözésre, Jákob utolsó emigrációjára.

A Tóra arról számol be, hogy Jákob már nem hitt nekik, szívében eltemette régen már a távoli emlékből újra eleven fiúvá váló Józsefet. Nem hitt egészen addig, amíg el nem mondták neki a gyerekei nagyon részletesen, mit beszéltek testvérükkel és meg nem látta a József által küldött szekereket, amelyek Egyiptomba viszik majd őket. De miért pont a szekerek győzték meg? – kérdezi a midrás.

A rabbinikus értelmezés szerint József héber szójátékot talált ki, amely egyúttal jel volt Jákob számára. Az ágálá (szekér) és az eglá (szarvasmarha) szavak mássalhangzói azonosak, a kipontozatlan, magánhangzó-jelölés nélküli tórai szövegben összekeverhetőek. József tehát a vicces midrás szerint a szekérrel igazából arra a Tóra ötödik könyvében szereplő passzusra utalt, amely a fiatal marhákról rendelkezik valamit, és amelyet utoljára olvasott az édesapjával együtt. Ez a rendkívül nyakatekert magyarázat azért megindító mégis, mert még a saját kifacsart logikáján belül sem következetes. Ha Jákob és József ismerte és olvasta, együtt tanulta az egész Tórát, ahogy a rabbinikus hagyomány képzeli, akkor Jákobnak eleve tudnia kellett, minden jel és szójáték nélkül, hogyan végződik a saját története. És mégsem tudta, tudta és mégsem tudta, erről beszél a midrás. Jákob, persze, „tudta”, hogy nincs miben reménykedni, a fia halott, látta a véres köpenyt. De tudta mégis, hogy nem halhatott meg, nem tudta elhinni, hogy él, és nem tudta elhinni, hogy meghalt.

Hogyan tudjuk egyszerre ismerni, átlátni a saját élettörténetünket és mégis elveszettnek maradni benne, hogyan tudunk tétován bolyongói szereplői és értő olvasói lenni egyszerre?

A Talmud szerint a Tórában nincs előbb és később, minden története mindig történik éppen és már eleve megtörtént, így végtelen és örök, ebben az értelemben mítosz. De csak akkor történhet meg újra és újra, ha szereplői végigélik gyanútlanul, kiszolgáltatva életük ismeretlen fordulatainak, az eljövendőnek.

A történetek mintatára véges és meglepően szűkös: születünk, küszködünk, szeretünk, csalódunk, valamiféle célt találunk mégis és társakat hozzá, szorongunk, keresünk, öregszünk, visszatekintve megértünk ezt-azt, szorongunk és elengedünk, megkönnyebbülünk és végül mind távozunk innen abba az ismeretlenbe, amelyből feltehetően megérkeztünk. Mit lehet ezen nem tudni előre, pláne némi élettapasztalat birtokában? Pontosan tudjuk, hogy számtalan milliószor érezték réges-régen halott társaink, hogy úgy, mint ők aktuális választottjukat, még soha nem szeretett senki senkit. Tudjuk és szerencsére nem bizonytalanít el minket. Tudjuk, hogy nem igaz, hogy soha többé senki mást nem fogunk szeretni, tudjuk, de nem érzünk ettől másképp. Tudjuk, hogy az, amit csinálunk, nevetséges hiba, felismerjük benne anyánk-apánk hibáit, de nem mindig tudjuk abbahagyni. Tudjuk, hogy az életünk felmenőink végtelen sorának szűkös lehetőségeit ismételgeti, de ettől kicsit sem kevésbé a miénk és kicsit sem kevésbé egyetlen.

Így vagyunk egyszerre életünk szorongó szereplői és fejcsóváló, együttérző olvasói, értők és értetlenek. Ez kapcsol be minket a nemzedékek láncába és hagy meg mégis önmagunknak. Velünk és általunk zajlik, velünk történik meg újra és újra a Tóra, minden emberi történet nagy enciklopédiája.