A valóságtól elválasztott neológia

A férfiak és a nők külön térben történő imádkozását említő forrás csak a második szentély időszakának késői szakaszából áll rendelkezésre, a korszak autoritásainak rendelkezése szerint a könnyelműséggel társuló szimhát bét hásoévá^[1] idején a nők és a férfiak elkülönült részvételét kellett biztosítani.

A Szentélyben az ezrát násim-nak^[2] nevezett térben az év nagy részében – legalábbis Josephus Flavius leírása szerint – a nők és a férfiak együtt tartózkodhattak. A Misna (1-2. század) és a Talmud korából (3-6. század) nem, csak a gáoni kor (6-11. század) végéről maradt fenn a zsinagógai elkülönülést leíró forrás. Egyes középkori források tiltották az együttes ülést vagy követelték az elkülönülést.^[3] Ez azt látszik alátámasztani, hogy nem volt mindenhol jellemző a nemek szerint elkülönített zsinagógai részvétel: ha a férfiak és a nők térbeli elválasztása sztenderd gyakorlat lett volna, miért követelték volna a bevezetését?

A 18. század végén gyökerező, a 19. század első felében kibontakozó irányzati elkülönülés használta fel a mehicát^[4] csoportképző stratégiát alátámasztó eszközként, negatív előjellel. Az volt a szempont, hogy a másik csoportéval ellentétes döntés szülessen; a distinkció inkább politikai, mint háláhikus.

Számos kutató szerint a nők és férfiak általános zsinagógai elkülönítését újításként vezette be az ortodoxia a vele egy időben kialakuló más irányzatokkal szembeni kontrasztként. Az ortodoxia maga is a modern kor terméke: sokak szerint valójában a reform mozgalomra adott reakció.^[5] Mivel a közösség identitásának fontos eleme a konkuráló kollektíváktól való különbözőség, az ortodoxia újított: egyértelmű kötelességgé tette a nők és a férfiak (korábban nem kizárólagos gyakorlatként létező) zsinagógai elválasztását; azóta ezt univerzális normaként kommunikálja. A valóság az, hogy léteznek források a vegyes imádkozásra a bibliai kortól kezdődően a 20. századi amerikai ortodox közösségekig bezárólag: utóbbiak esetében nem pusztán a mehicá hiánya, hanem a vegyes ülésrend volt a gyakorlat.

A neológia jelenleg – ennek minden előnyével és hátrányával – szinte a definiálatlanságig sokszínű irányzat, meghatározatlanok a határai, következetlen a gyakorlata. Hasonló a kérdés ma is ahhoz, amit Tábor Béla tett fel 1939. augusztusában: „A magyar zsidóságnak végre színt kell vallani: akar-e lenni, vagy nem?”^[6] Visszafordíthatatlanul skanzenné válásának megakadályozásához sürgősen szükséges lenne bizonyos vallási elvekben és kérdésekben a diskurzus, majd az öndefiníció, végül a maitól talán több ponton eltérő gyakorlat. Az egyik lehetséges felülvizsgálandó kérdés a válaszfal.

A neológ álláspont kialakításához érdemes kiindulópontként figyelembe venni ráv Mose Feinstein, a 20. század megkerülhetetlen ortodox rabbinikus autoritása által a mehicá használata mellett felhozott érvek kontextusát: ő a mindennapi élet egyéb interakcióiban is a nemek elkülönülését szorgalmazta. Amennyiben a contrario közelítjük meg az érvelését, a kérdés így is feltehető: az ortodox rabbi által az élet számos alrendszerében fenntartott, nemek szerinti elkülönüléssel együtt alkalmazott zsinagógai elválasztás koherenciája milyen mértékben érhető tetten az élet minden más területét uraló nemek szerinti keveredés, és a kizárólag a zsinagógában alkalmazott elválasztás kombinációja esetén? Ha mehicát kell alkalmazni a zsinagógában, akkor milyen releváns érvelés alapján engedélyezett a keveredés a boltban sorban állás közben, az iskolában a szülői értekezleten, a színházban és a 4-es-6-os villamoson? A közösség tagjai reggeltől estig különféle szituációkban – akár fizikailag is – érintkeznek ellentétes neműekkel, vagy teljes munkaidőben egy légtérben, akár egy irodai asztalnál dolgoznak: ilyen közegben mi tölti meg tartalommal a mehicá funkcióját? Ahol a tömegközlekedési eszközökön is nemek szerinti felosztást alkalmaznak, az üzletben a férfiak és a nők külön pénztár előtt várakoznak, az iskolákban az osztályok nem koedukáltak, ott a szigorítás helyénvaló a zsinagógában is.

A társadalmi közeg változása esetén az erre reflektáló egyénnek megváltozhat az általa látogatott csoportokkal szemben támasztott igénye. A közösségi imádkozás egyik funkciója a csoportkohézió erősítése; ez akkor is erősíti a közösségi összetartást, ha nem kizárólag férfiak vesznek részt benne és a nők nem függöny mögött ülnek. A zsinagóga ideális esetben nem kizárólag az imádkozás helyszíne. A bét hákneszet pontosan az, amit ma vallási szempontból neutrális közegben közösségi térnek szokás nevezni. Ma Magyarországon a zsinagóga a „közösségi tér-funkció” erősítése által lehet esélyes a közösség megtartására vagy növelésére. Számos, neológ közösséget látogató férfi és nő érvényes érvelésnek tarja, hogy a közösség erősítésének eszköze lehet a válaszfal mellőzése. Nem a mehicá megtartása vagy lebontása a lényeg; a kialakítandó álláspont a fenti, nagyobb cél eszközeként funkcionálhat. Az a kérdés, hogy élő közösségi vagy üresen tátongó, élettelen térré akarjuk-e formálni a zsinagógát.

Minden elemében változatlan tradíciókat csak bőséges utánpótlással rendelkező, pezsgő infrastruktúrát működtető és azt tömegesen igénybe vevő közösségben lehet megpróbálni fenntartani.^[7] A rabbi már nem írja elő a nagyszámú, önfenntartó tagsága részére a normákat (hiszen ilyen közössége nincs), hanem a közösség diktálja a zsinagógai szabályt. A hászkálá óta nincsen olyan autoritása a rabbinak, mint amilyen előtte volt, mert elvesztette az előírt normákkal szembeszegülőket szankcionáló lehetőségeit. Megszűnt a rabbi, sőt az irányzat monopóliuma. A hívő számára a saját irányzatán (sőt sokszor a saját zsinagógáján) kívüli rabbi szava irreleváns. A mehicá megtartása ellen érvelők szerint, ha a többségi akarat ellenére marad a mehicá (ami a generációk óta nem követett életformához kapcsolódó, tehát funkcióját veszített külsőség), a rabbi ezzel a közösség más zsinagógába vándorlását katalizálja. Az egymás mellett létező judaizmusok^[8] mindegyike maga alkotja meg a játékszabályait. Számos háláhá történet kutató szerint a mai totális zsinagógai elkülönítés egy korábban hosszan fennálló helyzet megváltoztatása.

Némiképp skizofrén állapot, hogy a férfiak és a nők zöme nem jár imádkozni szombaton és ünnepeken, és akik járnak, azok közül szinte mindenki zsebében ott lapul szombaton a slusszkulcs mellett a telefon is, egy részük mégis az elválasztott női és a férfi rész díszletét követeli. A neológok a zsinagógákban ma több ponton olyan életformát játszanak el, amelyet valójában nem követnek. Ennél minden kombináció (ideértve a függöny nélküli imádkozást is) kevésbé képmutató, és ezzel a véleménnyel sokan még azok közül is egyetértenek, akik szerint mindezek ellenére meg kell tartani a mehicát a neológ zsinagógákban.

A szerző jogász, bíró, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemen február végén felavatott rabbi

Jegyzetek

^[1] A vízmerítés ünnepe, szukot ünnepe alatt.

^[2] A Jeruzsálemi Szentély női részlege.

^[3] Mordecháj ben Hillél Hákohén (1240/50-1298), a Mordecháj című háláhikus összefoglaló mű szerzője.

^[4] A zsinagógai belső tér férfiakat és nőket elválasztó eleme, általában függöny vagy paraván.

^[5] A mitnágéd, hászid, illetve a hászkálában gyökerező reformáló mozgalmak általában is identitást erősítő stratégiaként használták az ideológiai szempontból szembenálló csoportoktól való markáns elkülönülést.

^[6] Tábor Béla: A zsidóság két útja. Budapest: Pesti Szalon Könyvkiadó, 1990.

^[7] A járvány előtt péntek esténként nem volt a magyarországi neológ zsinagógákban összesen 1.000 fő.

^[8] Aaron Hahn Tapper: Judaisms. A Twenty-First-Century Introduction to Jews and Jewish Identities. Oakland: University of California Press, 2016.