A Salgótarjáni úti zsidó temető reneszánsza

A 19. századi nagy zsidó temetők olyanok, mint egy hatalmas krónika lapjai, vagy akár az Írás kézzel rótt oldalai, melyeken írásjelekként sorakoznak a síremlékek, a sor- és szóközöket pedig az utak, kiteresedések, bokrok és fák jelenítik meg. Ez az az évszázad, amikor a hagyományos zsidó sírok szűk és katonás egymásutánját felváltja egy differenciáltabb, lazább és beszédesebb elrendezés az emancipáció és asszimiláció nyomán.

E temetkezési helyek alaprajzi elrendezése, a síremlékek alakja és anyaga, egymáshoz való viszonya, a felirat nyelve, tartalma, tipográfiája, a tájépítészeti elemek – fák, bokrok, alacsony növényzet – és a terep topográfiájával való kisebb-nagyobb játék a zsidók társadalmi megerősödésének hűséges megjelenítői. Ez az a „szöveg”, mely a leglátványosabban írja le, miként nyílt meg a zárt zsidó közösség – a communitas iudeorum, a hagyományos „kehila” – a 19. században és vált „hitközséggé.” Az organikus zsidó közösséget, mely egyként állt az Úr előtt, és melyben az Írás ismerete képviselte a legnagyobb értéket, felváltja egy szabadelvűbb, társadalmilag mobilisabb és differenciáltabb közösség, mely már új, a keresztényekkel közös értékek után is igazodik.

Ez a folyamat történelmi léptékben szemlélve hihetetlen gyorsan játszódott le, mindössze fél évszázad alatt, legfőképpen az európai nagyvárosokban és azok kulturális vonzáskörében, de a vidéki városok zsidósága is fokozatosan modernizálódott. Ebben az összefüggésben a Salgótarjáni utcai zsidó temető jelentősége világviszonylatban is figyelemre méltó; művészi értékeit, társadalomrajzi erejét és zsidó-történeti szerepét tekintve valószínűleg a világon az első három között van. Létrejöttének időpontja is jelképes: 1874, egy évvel Pest, Buda és Óbuda egyesítése után. Ez a születő metropolis első nagy izraelita temetkezési helye, mely magába foglalja a felszámolt kisebb temetők áthelyezett sírköveit is. Így a régi sírkövek előtt tornyosuló újabb, nagyobb síremlékek világosan jelenítik meg az emancipációt, annak vágyait, álmait és buktatóit is.

A kristályéjszaka, a holokauszt, a második világháborús rombolások és a szovjet-típusú totalitárius államok megtizedelték nemcsak a zsidóságot, de a zsidóság jelenlétét dokumentáló épületeket is – városi polgárházakat, palotákat, zsinagógákat –, így leginkább csak a zsidó temetők maradtak meg viszonylag olvasható állapotban: közel ezer, szétszórtan a magyar zsidóság lakta területeken.

A Salgótarjáni utcai izraelita temetőt a II. világháború után az állam elvette a hitközségtől, mely annak ma sem tulajdonosa, csak fenntartója. Az erősen központosított „szocialista állam” nem volt jó gazda, a sírkert elképesztő károkat szenvedett, és csak az elmúlt években sikerült a BZSH-nak a helyzetet valamelyest javítania: kipótolni az omladozó kerítést, szakavatott gondnokot alkalmazni, miután már számos sírt kifosztottak, számos síremlék ledőlt. Jelenleg még mindig a Fővárosi Temetkezési vállalat a tulajdonos, de a hitközség fizeti a fenntartás-karbantartás költségeit. Van tehát egy „gazda”, aki csak jogilag gazda, és van egy másik intézmény, mely jogilag ugyan nem gazda, de kegyeleti és értékvédelmi megfontolásokból fenntartja a sírkertet, és állja a költségeket a gondnok fizetésétől, viharkárok elhárításán át a kutyatápig. Idén az államigazgatási szervek részéről olyan elképzelés is született, hogy visszaállamosítják a sírkertet. Ez lehet nagyon jó is, hiszen egy erős állam teheti a legtöbbet egy ilyen műemlék fenntartásáért, de erre garancia nincs, és a történelmi tapasztalat nem ezt látszik megerősíteni.

E temetővel majdnem mindmáig nemcsak a közigazgatás volt mostoha, hanem a műemléki szakma is: a világörökségi benevezések sorra elkerülték ezt a csodálatos temetőt. Különös módon majdhogynem tegnapelőttig a hivatalos magyarországi műemlékvédelem nem foglalkozott vele, ami megdöbbentő, ha meggondoljuk, hogy a fiumei úti nemzeti sírkert falszomszédjáról van szó, mely korban, formavilágban és üzenetében is hasonló nagyobb szomszédjához és egyben hirdeti a befogadó nemzet megértését és toleranciáját. Ugyanakkor e csodás zsidó temető kapcsolódik Európa más hasonló izraelita temetkezési helyeihez is, Budapest dualizmuskori gyors felvirágzásához is és végül a „zsidó Medicik és Sforzák” által meghatározott Andrássy úthoz, azaz művészettörténeti kategóriákban a zsidók által fémjelzett neoreneszánszhoz és szecesszióhoz is. A hivatalos műemlékvédelem inkább a fővároson kívüli veszélyeztetett emlékekkel foglalkozott, abban több kitörési lehetőséget látott a világörökségi benevezésekben.

E sorok szerzője számára úgy tűnt, hogy csak akkor lehet ezt a temetőt megfelelően promotálni, ha külföldi partnereket keresünk hozzá. Ettől a publicitástól remélte, hogy itthon is felébred a szakma és a temető állagának további romlását megállítják. És nemcsak taktikai okok szóltak e mellett. A zsidóság volt az európai modernizáció legmobilisabb eleme, mintegy egybe fűzte az európai kultúrát nemcsak a modern művészetben és irodalomban, de a sírkertek világában is. Ez prominensen európai ügy is.

Szinte hihetetlen, de már az első kísérlet is sikerrel járt: vagy 4-5 évvel ezelőtt Berlin Tartomány Műemléki Hivatalának küldöttsége idelátogatott és elkezdte fontolgatni egy sorozatos (serial nomination) benevezés lehetőségeit a berlini Weißensee és a lódzi Wrocka utcai temetővel egyetemben. Több konferenciát szervezett a Német ICOMOS Bizottság is (Berlin, Fürth), melyek során összehívták a témában érintett európai szakembereket. Egy évvel ezelőtt kaptam a megbízást Berlin Tartomány (Land Berlin) Műemlék-felügyelőségétől, hogy készítsek egy átfogó tanulmányt az UNESCO Világörökségi bizottsága számára az Európában még meglévő 15-20 hasonló, „gründerzeit”-kori nagy temetőről, mely segít majd abban, hogy a három legizgalmasabb 19. századi zsidó temető a világörökség részévé válhasson. A több ezer kilométeres utazások, a több tízezer fotó egy nagy tablóvá állt össze előttem: a nagyvárosi zsidóság zöme közös erővonalak mentén tette magáévá a felvilágosodás eszméit, a modernizációban egyfajta szekuláris messianizmust véltek felfedezni, mely majd eloszlatja a zsidók megkülönböztetését, amennyiben ők is igyekeznek ezt a munkát „otthon” elvégezni. Addig nem látott optimizmussal kezdték a zsidók felépíteni a hirtelen növekvő városok megannyi urbanisztikai elemét, és természetesen saját halottaik városait is. Eleinte az motivált, hogy kutakodásom pozícionálja a Salgótarjáni utcai zsidó temetőt, Budapestet és a magyar kultúra egészét. Utóbb ráébredtem, hogy itt többről van szó: az emancipáció projektjének kibontakozásáról, modernizációról, majd utóbb e célok és eszmények szertefoszlásáról.

Közben itthon is megnőtt az érdeklődés. Nemcsak egyre több önkéntes látogat a temetőbe és segít a gondnoknak az egyes sírok megtisztításában, de az építészszakma is kitüntetett figyelemben részesíti a temetőt. Két évvel ezelőtt vezettem először „hivatalosan” hazai látogatókat a temetőben, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem építész doktoranduszait, oktatóit és ennek egyik hozadéka egy rendkívül izgalmas diplomaterv lett a Lajta Béla tervezte szertartási épület újrafogalmazására, melyet Hüttl Sarolta készített Balázs Mihály professzor vezetése alatt. A másik hozadéka, hogy beindult egy pilotkutatás/felmérés idén júliusban, melynek koncepciója hosszabb múltra tekint vissza.

Már 2014-ben körvonalazódtak egy egyelőre nem formális és csupán önkéntes alapú egyetemközi együttműködés a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, a Szent István Egyetem, a Budapesti Műszaki Egyetem, az ELTE, a Corvinus és MOME egyetemek között egy multidiszciplináris kutatás megfogalmazására, mely élvezi a Nemzeti Örökség Intézetének elnökasszonya, Radnainé dr. Fogarasi Katalin rokonszenvét. A projekt két egymással összefüggő részből, egy kutató-feltáró és egy alkotói részből áll. Céljuk az, hogy előkészítsenek egy programot, mely egy átfogó felújítást eredményez majd.

A kutató-feltáró rész felöleli az építészeti (elhelyezkedés, anyag, állag), művészettörténeti (stílustörténeti, ikonográfiai), családtörténeti és judaisztikai aspektusokat, valamint a rendkívül gazdag növényzetet. Ennek az a szerepe, hogy segítse a gyakorlati műemlékvédelmi, építészeti és tájépítészi alkotó munkát, és hogy feltárja azokat az információkat, melyet majd a sírkert a látogatók felé közvetít. Célja az is, hogy kikutassa a temetőben nyugvó családok és síremlékeik kapcsolatát a 19. századi és korai 20. századi világi magyar-zsidó és magyar kultúrával. Feltételezésünk szerint az Andrássy úti, illetve lipótvárosi elit zsidó családok palotái és temetkezési helyei összefüggnek és egy elválaszthatatlan egészet alkotnak. A kutatás történelmi szála felöleli a vezető családok legfontosabbjait, az építészeti aspektusokat beleértve lakóhely, nyaraló, és a végső nyugvóhely közötti összefüggéseket.

Feladatunk az is, hogy a síremlékeket és a bejárati épületeket elhelyezzük magyarországi építészettörténet egészében, feltárjuk a temető kapuépületének összefüggéseit a finn nemzeti romantika magyar recepciójával, Lajta korai, nemzeti romantikus világi építészetével, például a Vakok Intézetével, illetve a későbbi, Kós Károly által fémjelzett és finn hatást mutató fejlett magyarországi nemzeti romantika ihletésében fogant, erdélyi szellemiségű építészetével. Hasonlóképpen a szertartási épület előmodern orientalizmusát is szeretnénk összefüggésbe hozni Lajta Parisiánájával és Vágó László Hősök Templomával, illetve a két világháború közötti magyar építőművészet más hasonló alkotásaival, sőt a Szentföldön jelentkező 20. századi orientalizmussal is.

A sírfeliratok felkutatása egyrészt családtörténeti szükségesség, másfelől judaisztikailag is érdekes forrás. A budapesti temetők rendezésekor a Salgótarjáni temetkezési hely megnyitásakor 1874-ben számos régi sírt telepítettek át ide, leginkább a belső sorokba, meghagyva az újak számára az attraktívabb, utak melletti sírhelyeket. A pusztán héber feliratú sírok mellett megtalálhatók a héber-német, majd mind inkább a héber-magyar feliratúak, majd megfigyelhető a héber feliratok csökkenése illetve eltűnése. A héber feliratok hagyományának visszaállításában, sajátos, a héber betűket is felölelő különleges tipográfia kialakításában Lajta Bélának is nagy szerep jutott. A felirat-kutatás része a lajtai sírfelirat-tipográfia vizsgálata is.

A kutató-feltáró rész a történeti kutatásokon kívül kiterjed majd a mai építészeti állag felkutatására, illetve a növényzet felmérésére és annak megformálására tett javaslatokra is. Az építészeti állag kutatása az első, pilot-fázásban csak korlátozott mennyiségű sírra terjedt ki. Célja, hogy megtervezhető legyen egy átfogó kutatás időigénye és anyagi ráfordítása. A pilot kutatás érintette a kertészeti állag felmérését, annak felbecsülését, hogy mekkora beavatkozásra lenne szükség a temető egészének rendbetételéhez, ami a bokrok, fák, ágak átformálását, eltávolítását célozza, hogy a síremlékek biztonsága ne sérüljön, szem előtt tartva, hogy egy nagyobb kertészeti beavatkozás elrontaná a temető által gyakorolt hatást a látogatóra. A természeti környezet védelme éppen olyan fontos, mint az építetté, hiszen a kettő megbonthatatlan egységet alkot.

Az állag megóvásán túl szükséges a temetőt ellátni megfelelő muzeális funkcióval, ami minimális építészeti és kertépítészeti beavatkozásokat, világítástechnika alkalmazását és virtuális muzeológiai technika beépítését jelenti.

Az alkotó, tervezést előkészítő rész az építészeti és kertépítészeti megformálásra tesz ajánlást. Ennek legnagyobb volumenű alkotóeleme a bejárati fogadóépületek együttese, a kapuépület és a szertartási épület, illetve a közöttük elterülő, részben szabálytalan alakú térség, mely átmenetet képez a külvilág és a temető között. Ennek során a kapuépület belseje felújítást igényel, de külseje megőrzi eredeti állapotát. A szertartási épület teljes visszaállítása az eredeti állapotban nem indokolt, a meglevő épületrészek felhasználásával olyan továbbgondolást igényel, mely megtartja az eredeti körvonalait, de új anyagokkal, esetleg fém és üveg, új muzeális-informatikai és igazgatási funkciók ellátására teszi az épületet alkalmassá. A bejárati épületeken kívül számos kis belső tér alkalmas lehet ezekre a funkciókra. A lepusztult mauzóleumok legnagyobbjai kiállítási illetve információs célokat szolgálhatnak minimális építészeti beavatkozás elvégzésével.

A növényzet átformálásával a tér artikulációjának új változata jön létre, új utak vezethetik a látogatót az egyik síremléktől a másikig, az egyik muzeális témától a másikig. Hasonló funkciót szolgálnak majd a diszkrét utcabútorok, jelek és világítás. A projekt része a muzeológiai és virtuális muzeológiai prezentáció, mely a mai technológiai lehetőségekkel élve magas esztétikai színvonalon mutatja be nemcsak a temetőt, hanem annak szerteágazó társadalmi, építészet- és kultúrtörténeti szálait. Ennek otthoni on-line illetve okostelefonos applikációi a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár és a MOME Digitális Muzeológia kurzusának együttműködésében már készülnek, egy pilot változat már letölthető.

Az első ütem, a pilotkutatás már lezárult. Egy mintavételezéssel kiválasztottunk öt jellemző helyszínt, melyet építészetileg felmértünk. Ez ugyan nagyon kis hányada az egésznek, de elég ahhoz, hogy szembesüljünk a problémákkal és meg tudjuk határozni egy átfogó kutatás/helyreállítás időigényét és bizonyos mértékig az anyagi vonzatait is. Az első fázis lezárult, jelenleg a kiértékelés és a további fázisok előkészítése zajlik. Publikációk sora elemzi majd az eredményeket és ezek hasznosításának lehetőségét a további kutatások és helyreállítás szempontjából.