A nagykállói rabbi őrzői

Barna Jutka néni, az utolsó Nagykállóban született zsidó asszony.

Budapestről úgy tűnik, hogy Nagykálló a világvégén van, pedig autópályán mindössze két óra. A lehajtóról rögtön a sárga poros városkába jutunk. A csendes kis Csillag utca takaros portái között található az a telek, ahol valamikor Ámos Imre festőművész szegényes, vályogból épült szülőháza állt. A csodatevő Jichák Ejzik Taub (1751–1821), a kakasos rabbi a Nagybalkányi úti régi zsidó temetőben álló ohelben pihen lassan már kétszáz éve.

Zarándokok százai keresik fel sírját, és nemcsak a klasszikus, kaftános haszidok. Zsidók és nem zsidók egyaránt jönnek ide. A nyíregyházi szépségkirálynő is járt már a rabbinál. Lelki vigaszt keresett nála. A keresztény asszonyok is kendőt kötnek a fejükre, nem mennek fedetlen fővel a sírhoz. Tudják, hogy így szokás. A rabbi mindenkinek segít, tartja a legenda. Életében sem tett különbséget az emberek között, és most sem tesz. Nem volt ez másként a Kádár-korszakban sem, bár akkor értelemszerűen jóval kevesebben érkeztek nyugatról. Berger Mórnál, Barna Mórnál, Judit néni édesapjánál volt akkor a kulcs, amivel be lehetett jutni a caddik sírjához.

„Nekünk valamiképpen oldalágon rokonunk ez a rabbi. A halála előtt ezer zsidó élt itt. A szabolcsi zsidóság központjaként működött a város. A nagyszüleim ortodoxok voltak. Az édesapám nagyapja különleges feladatot kapott a hajdani hitközségtől: Neked, Berger, a rabbi nyugodt pihenését kell biztosítani!” Hosszú évek óta a felmenőim az őrzők. Apáról fiúra száll a megbízatás. Most a fiam, Gábor őrzi” – mondja Barna Judit néni az utolsó Nagykállóban született zsidó asszony, amikor körbevezet a településen, hogy sorra mutogassa a hajdan volt zsidó élet nyomait az alföldi városkában.

A két temetőn kívül nem sok mindent találunk. A valamikori virágzó haszid városkában a múltból kevés kézzel fogható emlék maradt. 1956-ig működött a zsinagóga. Az a pár ember, aki visszajött a deportálásból, még járt ide imádkozni. Az épületet 1960-ban bontották le. A téglát a lakosság hordta el, építkeztek belőle, ki házat, ki istállót. A frigyszekrényt és egy padsort sikerült megmenteni a pusztítás elől. A Várkert utcában mai napig látható az a fal, ami a zsinagógából maradt. A Zsidó Egyleti Kórház épületében a rendőrség kapott otthont.

Elautózunk egy eldugott kis utcácskába, ahol sok évvel ezelőtt a mikve működött. Az 1980-as években temették be.

„A hodászi rabbi belefúlt a rituális fürdőbe. Itt nyugszik az új temetőben” – magyarázza Judit néni, akire egy cseppet sem illik a néni, hiszen egyszerre agilis, lendületes és vagány. A városban nagy népszerűségnek örvend. Mégsem merem lejuditozni, az valahogy pofátlanság lenne, és egyébként is, egész megjelenése tiszteletet parancsol.

Az új temetőben a hodászin kívül még négy másik rabbi is nyugszik, Sáje Benét, Taub, Braun, és Bródy. Blajer Gabi, Jutka néni fia, Jichák Ejzik Taub őrzője végigvezet a temetőn.

„Braun rabbit és a feleségét egymás mellé temették. Volt egy nagy földmozgás Kállóban, aminek az lett a következménye, hogy a két sír egybecsúszott. Azóta Braun rabbi a házastársi hűség szimbóluma, akik szeretnék, hogy a frigyük örökké tartson, ellátogatnak hozzá.”

Ahogy kifelé igyekszünk a temetőből, észreveszek egészen szélen egy magányos sírkövet. Úgy tűnik, mintha Schermann Mihályt (ez a név áll a fehér kövön) kiközösítenék maguk közül a holtak.

„Ő miért van egyedül? Ő is rabbi?” – kérdezem Gabit.

„Dehogy. Öngyilkos lett, ezért van külön.”

Kilépünk az új temető kapuján, és elindulunk vissza a hajdani zsidó iskola épületébe, amit nemrégiben újítottak fel. Kis vendégházat alakítottak ki az épületben a zarándokok számára.

Jutka nénitől megtudom, hogy Kállóban híres jesiva működött, ahová az egész megyéből, sőt Kárpátaljáról is özönlöttek a tanulni vágyók. Természetesen csak fiúk.

„Gyermekkoromban én is megtanultam a héber betűket, az írást, olvasást. A háború után még egy darabig működött a hajder. Az más, mint a jesiva, ott csak fiúk tanulhattak” – meséli.

Azt is elmondja, hogy pár éve bekopogott hozzá egy idős kállói asszony. Hóna alatt egy régi héber betűkkel írt könyvvel: Régóta van nálam egy könyv, amit nem tudok kiolvasni, te Jutka! – mondta és a kezébe nyomta a héber imakönyvet.

1944-ben minden fontos iratot megsemmisítettek, ami a kállói zsidóság történetét dokumentálta. Elégették a könyveket, hivatalos papírokat. Az elhurcolt, tehetősebb zsidó családok házaiban arany után kutattak.

„Még a pöcegödröket is kiszívatták, hogy oda rejtették a zsidók a kincseiket. Benéztek az ereszek alá. Éltek Kállóban gazdag kereskedők, boltosok. A város melletti birtokok neveit is fel tudom idézni. Csillag–tag, Zukker tanya, Halstain kert. Csillagné volt Szabolcs megye szépségkirálynője.

Nagyapámnak, bádogosműhelye volt. A háza a Főutcán állt. Ma is megvan. Nagyapám megmentett egy egész ezredet az első világháborúban. Vitézi rangot kapott érte Horthytól. Ez sem segített rajta, és nem kerülhette el a munkaszolgálatot, ahogyan apám sem. Apám hat évig volt oda. Megjárta Erdélyt, Kárpátalját. Megszökött. Kassa környékén egy goj nő bujtatta, abban a reményben, hogy apám majd feleségül veszi.”

Judit néni édesanyja azok közé a zsidó asszonyok közé került, akiket a németek golyófogónak használtak.

„Őket tették az első és az utolsó vonatszerelvényre, amikor a katonáikat Lettországba vitték. A foglyok akaratuk ellenére is, de testükkel védték a nácikat. A rigai csoportban voltak. Akik életben maradtak ezek közül a nők közül, azokat a nácik méreginjekciókkal pusztították el. Anyám és a testvére túlélte. A szovjet csapatok szabadították fel őket. Emberségesek voltak velük. 28 kilós csontvázakként kerültek egy moszkvai kórházba. Ott erősödtek fel, azután a Nemzetközi Vöröskereszt táborába helyezték el őket, majd 1946-ban tértek vissza Nyíregyházára. Apámmal ekkor ismerkedett meg édesanyám. Ő nagykállói volt. Kocsmát üzemeltetett, amit 1948-ban államosítottak.

Tudja, kinél születtem? Dr. Vadász Ernő szülészorvosnál, aki hét csecsemőt segített a világra dachaui fogolyként.”

Figyelem Barna Jutka nénit, ahogy mesél. Ennél a mondatnál büszkeség csillog a szemében, ahogy akkor is, amikor arról kezd beszélni, hogy soha nem tagadta le a párttagságát, és azt sem, hogy káderiskolába járt.

„Falusi vezetőket, kádereket képeztek a vidék számára. Makón jártam iskolába, közgazdasági technikumba, ami kiegészült egy politikai képzéssel is. Lényegében marxista egyetem volt. Tudja, édesanyám miatt hálával tartoztam a Szovjetuniónak. Ők mentették meg az életét.

Később én lettem a téeszelnök Kállóban. Soha nem titkoltam el azt, hogy párttag voltam. Édesanyám is az volt. Apám nem.”

„Azokban az időkben nem tartotta a vallást? Akkor nem jelentett magának semmit a rabbi, mert Marx szerint a vallás a nép ópiuma?” – kérdezem Judit nénit.

„Nem tagadtam meg a zsidóságomat, sem a rabbit, sem a vallást. Nekem ezek a dolgok a mai napig nagyon sokat jelentenek.”

Barna Judit néni 1956-ban egész kicsi lány volt. Máig emlékszik egy régi nyilas fodrászra, aki fapuskával a nyakában zsidózott.

„Feltörték a könyvesboltot, máglyát raktak a könyvekből. Nemcsak Marx és Engels, meg ideológiai, politikai könyvek hamvadtak a máglyán, amit meg lehet érteni, hanem Tolsztoj, Dosztojevszkij és Turgenyev is. Mondtam anyukának, hadd menjek le én is, hadd hozzak fel néhány könyvet magamnak. Nem engedett. Féltett. Azok a zsidók, akik visszatértek a koncentrációs táborokból, 1956-ban mentek el végleg Nagykállóból. Én vagyok az utolsó zsidó, aki Nagykállón születtem. Szeretném, ha nem válna köddé a zsidó múlt. Jó lenne, ha a magyar zsidók is ellátogatnának a rabbihoz Nagykállóba.”

Megilletődve állok a csodatevő Jichák Ejzik Taub rabbi kis házában, a régi zsidótemetőben. Kicsit olyan ez a sír, mint egy nagy fekete persely, csak pénz helyett ide cédulákat kell bedobni, kérésekkel. Gyertyák égnek a szűk helyiségben.

„A zsidóknak sokszor mondta, hogy a jiddis mellett meg kell tanulniuk magyarul, hiszen itt élnek Magyarországon, magyar emberek között. Nyugodtan beszélj csak hozzá. Tudod, én mindig meglátogatom, és csak úgy elüldögélek nála. Jó a közelében.”