A mindennap velünk lévő csodák: a hálaáldozat értelme
Azért imádkozunk, vagyis áldjuk az Örökkévalót, hogy kiélesítsük figyelmünket a hétköznapi csodákra, hogy felismerjük a teremtést Isten ajándékaként, önmagunkat az Ő teremtményeiként. Megérteni, hogy egy nagy, ismeretlen úr vendégei vagyunk a földön.
Vári György
Az ebben a fejezetben, a harmadik könyv második, Cáv nevű hetiszakaszában tárgyalt hálaáldozatot négy esetben kell feltétlenül bemutatni a talmudi rabbik szerint, nagy hajóút után szerencsésen megérkezve, átkelve a sivatagon, betegségből felépülve, fogságból kiszabadulva. Végességünk, teremtményiségünk, kiszolgáltatottságunk nyers megtapasztalásait követően. Ezek azonban, a Tóra-tanítás múlt századi óriása, Nehama Leibowitz hagyományértelmezése szerint csak olyan határtapasztalatok, amelyek általában vett törékenységünkre emlékeztetnek minket, arra, hogy az élet egyáltalán, minden másodperce, váratlan és megmagyarázhatatlan ajándék, amelyért nem szavatol senki és semmi és méltó a hálaáldozatra. Leibowitz a 13. századi Tóra-kommentátor, Ráv Mose ben Náhmán, Náhmánidész szavait idézi: “A nagy és manifeszt csodákból elindulva ismeri fel az ember a kevésbé szembetűnő, kevésbé nyilvánvaló csodákat: ez a felismerés a Tóra lényegi tanítása. A Mózes Tórájába vetett hit elképzelhetetlen annak a belátása nélkül, hogy minden, ami történik velünk, kivétel nélkül csoda.”
A rabbinikus tanítás szerint naponta száz áldást kell mondanunk, vagyis lépten-nyomon érdemes észrevennünk a fáradt, gyakran lehangoló hétköznapok gyakorlatlan, nem elég áldáson edzett szem elől elbújó csodáit (nyilván lefordítható mindez a viselkedésterápia nyelvére is, ha talán nem is veszteség nélkül). Megtanulni jól és felszabadítóan hálásnak lenni nem más mint fogékonyság, világ iránti nyitottság, képesség az elfogadó figyelemre. A Főima két utolsó, állandó áldása a hála és a békeáldás. Utóbbi úgy szól, hogy hálát adunk “csodáidért, amelyek mindennap velünk vannak”. A hagyományban némelykor kapcsolatba szokás hozni a lehodot, hálálkodni, megköszönni szót a jehudi szóval, amely azt jelenti, zsidó. Zsidó az volna így, akinek elég éles szeme van a világ rejtett csodáira, Isten rejtett csodáira a teremtésben.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik.
